Kovács Krisztián
2021. november 16. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Megreformálta volna a filmkészítést, de Hollywood csak hátráltatta – Orson Welles-portré

Orson Welles neve mára legenda. Öntörvényű zseni, innovatív lángész, akinek korábban sosem látott érzéke volt a hangulatkeltéshez, a történetmeséléshez, aki nem törődött a kor művészi, vagy társadalmi elvárásaival, és aki úgy volt képes egy-egy adott témához nyúlni, hogy abból valami gyökeresen új, végtelenül szimbolikus, mélyen filozofikus mondanivaló született, mely – bár akkoriban még nem feltétlenül ismerték volna be – új alapokra helyezte a hollywoodi filmkészítést is. Welles átka ugyanaz volt, mint az előnye, a csökönyös ragaszkodás saját elképzeléseihez.

Az már az 1930-as években világos volt, hogy Welles nehéz életre determinálja saját magát, éppen csak beinduló pályafutása kis híján derékba tört minden idők egyik legélethűbb rádiójátéka kapcsán, sokan kiátkozták, mások zseniként üdvözölték, de már első filmje után is mindenki határozott véleménnyel volt az ifjú rendezőegyéniségről, akit manapság, 106 évvel születése, és 36 évvel halála után is egyöntetűen elismer a szakma, és akitől az amerikai film felnőtté válását is eredeztetik.

Orson Welles (1915-1985)

Szamárháton Írországban

Welles meglehetősen nehéz körülmények közt élte életének első tíz-tizenkét évét. Szülei elváltak, feltaláló apja megállás nélkül ivott, miközben anyja meghalt egy chicagói kórházban. Pedig a fiatal fiú elképesztő és rendkívül széleskörű tehetsége igen korán megmutatkozott: zongorázott, hegedült, rajzolt, verseket írt, festményeket készített, és nem csupán színészkedett gyerekként, de hamar magára vállalta az iskolai színdarabok rendezését, a kortársak beszámolói szerint eszközei már akkor tudatosnak, hangja pedig egyedinek tűnt. Mindkét szülője elvesztése után azonban ahelyett, hogy a Harvardon folytatta volna tanulmányait – ahogy azt korábban eltervezte – afféle saját El Camino-t szervezett, és szamárháton bejárta Írországot, majd Dublinban maradt, és színészkedni kezdett.

Welles, visszatérve az Egyesült Államokba, megalapította saját színházát, a Mercury Theatre-t, és széles közönség előtt fogott bele abba a kísérletezésbe, ami végül egész életében a védjegyét képezte. Welles – aki rajongott Shakespeare-ért – megrendezte a Julius Ceasart, melyet áthatottak a német és olasz fasizmusra vonatkozó áthallások, aztán a Macbeth következett, melynek cselekményét Haitiba helyezte, és kizárólag feketebőrű színészekkel játszatta el. Megbotránkoztató, ugyanakkor félelmetesen innovatív és előremutató előadások voltak ezek, korábban sosem látott bátor játék a narratívákkal, a történet idejével, és a karakterek identitásával.

Welles az egyik első művész volt, aki zokszó nélkül rúgta fel a művészet íratlan szabályait, az már más kérdés, hogy látszólag a környezete erre még nem állt készen.

A Világok harca legendás előadása közben

Támad a Mars!

Hogy mennyire nem, arra, és Welles bátorságára kiváló példa mindaz, ami 1938. október 30-án történt, mikor a Mercury Theatre szokásos CBS-en sugárzott rádiójátékával felkavarta a tájékoztatás modern monopóliumának tartott rádiózás intézményét. Welles egyszerre volt képes bemutatni az emberek hiszékenységét, és a rádió mindenekfelett álló hatalmát, mikor aznap este – túl számos rádiójátékon, olyanok művein, mint Bram Stoker, Joseph Conrad, vagy Mark Twain – egészen kiváló dramaturgiával, precízen megtervezve adták elő társulatával H. G. Wells Világok harca című művét.

Welles itt is alkalmazta szokásos újításait, a századeleji Angliában játszódó regény cselekményét áthelyezte 1938 New Englandjébe, olyan átéléssel, és olyan végletekig pontos struktúrával használva ki a rendelkezésére álló 60 perces játékidőt, hogy másnap gyakorlatilag az összes újság címlapon hozta.

Bár manapság is számtalan városi legenda kering a rádiójáték társadalmi hatása, és az általa állítólagosan kiváltott pánik körül, az már bizonyosnak tűnik, hogy ezt a korabeli média jócskán eltúlozta, sőt, tulajdonképpen ő maga keltette a pánikot brutális szalagcímeivel, ugyanakkor a támadásokat mégis Welles kapta, akinek néhány évvel később maga a regény írója, az Egyesült Államokba látogató H. G. Wells is elmondta, mekkora ostobaságot csinált. Persze a tábor két részre szakadt, akadt, aki gyűlölte érte a művészt, mondván pánikhangulatot keltett, megint mások zseniként üdvözölték. Ő maga nem igyekezett megvédeni magát, mert bár később elmondta, esze ágában sem volt, hogy pánikot fog kelteni, hiszen e műsor előtt is, majd a műsor közben is többször elmondták, hogy pusztán fikcióról van szó.

Az Aranypolgárban

Egy aranypolgár születése

Welles letört volt az újságok visszhangjait olvasva, holott olyan hallgatottságot hozott a CBS-nek, ami akkoriban példátlan volt – állítólag nagyjából 6 millióan hallgatták az adást – ő maga mégis úgy vélte, ez jelenti karrierje mélypontját, és egyben végét. Mindössze 23 éves volt ekkor. A dolog azonban épp a visszájára sült el, és az RKO Pictures megkereste, nem lenne-e kedve filmet készíteni Hollywoodban. Welles, akinek a művészet csúcsát a filmkészítés jelentette, kapva-kapott az alkalmon, miután pedig az álomgyár új hangokat, és új szenzációkat keresett, szabadkezet adott a fiatal tehetségnek, hogy az elkészíthesse első nagyjátékfilmjét. Arra viszont, ami ezután következett, vélhetően ők maguk sem voltak felkészülve.

Kiderült ugyanis, hogy Welles sok korabeli és tapasztalt filmrendezőnél is élesebb vízióval rendelkezik arról, mit és hogyan akar elmesélni, és végül Herman Mankiewicz forgatókönyvíró közreműködésével 1941-ben elkészítette az Aranypolgár című alkotását, mely mára az amerikai film elsőszámú klasszikusának számít. Welles szokatlan elbeszélőmódja radikális újításnak számított a kor megszokott, lineáris történetvezetéséhez képest, így bár sokan a csodájára jártak, legalább ennyien nem értették, mit akart kifejezni a rendező, aki eljátszotta a főszerepet, sőt a forgatókönyv megírásának részfeladatát is magára vállalta. Bár manapság az Aranypolgár egyértelmű klasszikus, minden idők egyik leginkább tisztelt filmje, nem sok híja volt, hogy ne váljon azzá.

Welles a látszólag gátlástalan sajtómágnás William Randolph Hearst alakjáról mintázta főszereplőjét, amit a milliomos mogul nem nézett jó szemmel, és minden törvénytelen eszközt bevetett, hogy a film lekerüljön a mozivásznakról, ennek köszönhetően pénzügyileg az RKO csak bukott Welles filmjén.

Jóbarátjával, John Hustonnal (balra)

Az innováció hírnöke

Hiába azonban a film lejáratásáért tett kampány, a minőség önmagáért beszélt, és Welles egy évvel később átvehette az Oscar-díjat a legjobb forgatókönyv kategóriájában, az RKO pedig elkezdte következő műve, Az Ambersonok ragyogása című filmjének előkészítését, melyet egyébként egyhangúlag ma is a legjobb alkotásának tartanak.

Itt ütközött ki leginkább a fiatal zseni jellemének hátulütője, Welles ugyanis ragaszkodott saját elképzeléseihez, ami a játékidőt illeti, a stúdió azonban az akaratával szembemenve jelentősen megvágta a nyersanyagot, ami végül csonka változatban mutatkozott be, és a konfliktus hatására az RKO – bár még egy filmet engedélyezett neki – szakított is a még mindig csak huszonhét éves szakemberrel.

Welles ott állt a jelenkor legjobb filmjével, egy Oscar-díjjal a háta mögött, amikor már bőven kiütköztek rajta azok a látszólag jellembeli problémák, melyek miatt pályafutása már nem úgy folytatódott, ahogy kellett volna neki, vagy ahogy az ígéretes kezdés sejteni engedte. Welles, ha rendezett ezt követően – márpedig még hátra volt A sanghaji asszony, a Macbeth, az Othello, a Bizalmas riport, vagy az Éjféli harangszó – szinte biztos volt, hogy a stúdió nem engedte a rendező által kért formában mozikba küldeni az alkotást. Ennek egyik leginkább ékes példája a Charlton Heston főszereplésével készült A gonosz érintése – melyről azt tartják, véget vetett a film noir korszaknak – melyből közel hat különböző verzió létezett, és az eredeti, Welles által készített vágást csupán néhány évvel ezelőtt állították helyre. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a John Huston főszereplésével eredetileg az 1970-es évek elején forgatott A szél másik oldala című filmje csak jóval halála után, 2018-ban készült el végül.

Welles a modern amerikai film legendája

Az igazi aranypolgár

Az akkor már közismerten nehéz ember hírében álló Welles nem könnyítette meg azok munkáját, akik vele dolgoztak, emiatt sokszor volt pénzszűkében, összeveszett olyanokkal, mint például Ernest Hemingway, így aztán egy-egy következő rendezése közt maradt a színészetnél. Így is kiváló filmeket produkált, ott volt A harmadik ember, vagy épp a John Huston által rendezett James Bond-paródia, a Casino Royal, és Joseph Heller regényének, A 22-es csapdájának adaptációja, melyekben még rövid mellékszerepeiben is elképesztően hatásos alakítást nyújtott. Persze a pénzhiány miatt olykor B-kategóriás filmeket is kénytelen volt elvállalni, amivel látszólag sokat ártott művészeti megbecsülésének, ráadásul, főleg a 70-es években erőteljes hízásnak indult, ami miatt szerepeket is nehezebben talált, ám abban ma is mindenki egyetért, hogy kevés nála nagyobb formátumú alakja volt a modern amerikai filmkészítésnek.