- Kovács Krisztián
- 2021. november 8. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Minden díj – különösen, mely művészeti tevékenységet díjaz – szigorúan szubjektív, vagy manapság még inkább gazdasági alapú döntéseket szül. A művészetben rendkívül nehéz objektív kritériumrendszert felépíteni, mert bár lehetőség van egy filmet dramaturgia, forgatókönyv, fényképezés, kamerahasználat, vagy vágás alapján megítélni, még ezek a kategóriák is minden embernek mást és mást mondanak, és a végén úgyis azt hozzuk ki győztesként, aki érzelmileg képes megérinteni minket. Ennél fogva régóta viták tárgyát képezi többek közt a legfontosabb díjak, mint az Oscar-díj jelentősége is.
Az alábbi lista pedig alighanem a díj, vagy a díjat odaítélők szakmaiságának cáfolata lehet, az elmúlt 50-60 évben ugyanis számtalan olyan alkotás született, melyek egyetlen-egy Oscar-jelölésig sem vitték, holott manapság igazi klasszikusként tekintünk rájuk nem csupán mi filmrajongók, de a filmes szakemberek, kritikusok, sőt, akár a legkülönbözőbb díjakat odaítélő bizottságok tagjai is. Íme tehát most néhány egészen kiváló film, melyet megjelenésekor teljes mértékben mellőzött az Akadémia.
A Coen testvérek egyik legjobb és legkiforrottabb filmje köré mára igazi kultusz épült. Bizarr figurák, egészen banális történet, legendás párbeszédek, mindez pedig egy elképesztően stílusos és laza hangulatba ágyazva szenzációs színészek jutalomjátékán át bemutatva. Jeff Bridges brillírozik Töki szerepében, de a többiek is kitesznek magukért, ki ne emlékezne John Goodman fegyvermániás karakterére, John Turturrora, vagy Steve Buscemire. A rajongók egyenese odáig merészkedtek, hogy 2003-tól minden évben megrendezik a Lebowski Fest rendezvénysorozatot, hogy megünnepeljék kedvenc filmjüket, melyet az Akadémia egyetlen jelöléssel sem honorált annak idején.
Minden idők legjobb akciófilmjének az Akadémia általi mellőzése gyakorlatilag érthetetlen. A film, melyet a Variety, az USA Today, és a Los Angeles Times is 100%-ra értékelt, amiben együtt játszik Robert de Niro és Al Pacino, egyetlen Oscar-jelölésig sem jutott, pedig mind forgatókönyvét, rendezését, hangeffektjeit tekintve is megérdemelte volna akkor is, ha a színészek kiváló játékától elvonatkoztatunk. Nem hiába, Michael Mann filmje a lehető legvalósághűbben kívánta megjeleníteni a nagystílű bankrablók, és a nyomozók mindennapjait, éppen emiatt, a filmet manapság oktatóanyagként használja több rendőri szerv, aki pedig látta, garantáltan nem felejti el, milyen élethűen szóltak benne a nem mindennapi koreográfiával bíró lőpárbajok is.
Martin Scorsese egyik korai darabjáról lassan-lassan már a rendező hívei is kezdenek megfeledkezni, pedig ez volt az első alkalom, hogy a zseniális rendező együtt dolgozott Robert de Niro-val. Scorsese – akit meglehetősen sokáig nem volt hajlandó díjazni az Akadémia – 1973-as filmjében először használta fel az adott kor legnépszerűbb zenéit, és olyan egyedi filmes stílustechnikákat próbált ki, melyek talán meghökkentően hatottak, ám később a védjegyévé váltak. Az önéletrajzi ihletettségű filmben ráadásul a de Niro által megformált folyton vihogó huligán, Johnny Boy alakja is megért egy misét, és akkor még nem beszéltünk a további karakterekről, pl. Harvey Keitelről, ám akárhogy is, az Oscar-döntőbizottság abban az évben észre sem vette a filmet.
A hamarosan ismét feldolgozásra kerülő mű a film noir történetének egyik leghíresebb darabja, mely leginkább feszült légköréről, és Robert Mitchum ördögi alakításáról híres, mégis egyetlen Oscar-jelölést sem hozott. Pedig nem csupán Mitchum, de az alapanyaggal kiválóan játszó elsőfilmes rendező, a korábban főleg színészként foglalkoztatott, és Broadway-darabjairól híres Charles Laughton, valamint a néhány évvel korábban az Afrika királynőjéért Oscar-díjra jelölt forgatókönyvíró, James Agee is bőven kitesz magáért, mégis, talán a téma súlyossága (egy papi reverendába bújt bűnöző tör egy család életére), vagy csak annak hangvétele tette, de az Akadémia teljesen megfeledkezett a filmről.
Ugye, milyen furcsa? Adott ugyanis minden idők legjobb western filmje, Sergio Leone remekműve a maga fojtott, halkszavú, mégis a nézőt beszippantó hangulatával, olykor elképesztően lassú, ám rendkívül stílusan és precízen megtervezett snittjeivel, ami felé az Akadémia teljes érdektelensége sugárzott, pedig ez a film még a viszonylag szerény színészi eszköztárral bíró Charles Bronsonról is elhitette, hogy kimagasló alakítást hoz (és teszem hozzá, azt is hozott Harmónika szerepében). Az, hogy mellette még korának két kiemelkedő színészegyénisége, Henry Fonda, és Jason Robards is brillírozik, szinte csak hab a tortán, és akkor még nem beszéltünk Ennio Morricone legendás, fülbemászó dallamairól sem.
Manapság már egyértelműen minden idők egyik legjobb, és legfélelmetesebb horrorfilmjének tartják Stanley Kubrick meglehetősen egyedi Stephen King-adaptációját, vagy inkább átértelmezését, mely hangulatában, és képi világában is őrzi a rendező védjegyeit. Rendkívül baljóslatú, a vége felé kifejezetten klausztrofób történet, ami persze egyetlen Oscar-jelölésig sem jutott. A zseniális Kubrick egyébként sem volt az Akadémia kedvence, egész életében összesen csupán egy aranyszobrot kapott, azt is a 2001 Űrodüsszeia vizuális effektjeiért, holott a Ragyogás megjelenésekor Az ördögűző 1974-ben már túl volt 10 Oscar-jelölésen, és két díjon, vagyis nem lett volna meglepő, ha egy horrorfilmet terjesztenek fel a kitüntetésre, de mégsem tették.
Külön cikkben is foglalkoztunk már David Fincher, a Hetedik, és a Harcosok klubja rendezőjének remekével, mely kiválóan ötvözte a valóságot, és az újságírói spekulációt az amerikai kriminalisztika egyik legrejtélyesebb történetének felelevenítése közben. Egy bestsellerként elhíresült tényirodalmi kötet kiváló adaptációja ez az ügy megoldását a megszállottságig kereső karaktereken keresztül, ráadásul rendkívül egyedi kameratechnikával, és beállításokkal megtoldva, melyre mégis, hiába a kiváló rendező, valamint az egyaránt kiváló alakítást nyújtó Jake Gyllenhaal, a még Vasember szerepe előtt álló Robert Downey Jr., valamint Mark Ruffallo, gyakorlatilag teljesen érdektelen maradt a döntéshozók számára.
Egy film, melynek sorsa legalább olyan legendás, mint maga az alkotás. A közismerten egyedi hangjáról híres öntörvényű zseni, Orson Welles egyik legkiválóbb filmje meglehetősen mostoha sorsra jutott. Az egyébként sem könnyű történetéről híres film noirnak legalább féltucat különböző vágása létezik, a rendezőn túl a stúdió is számtalanszor variálta át, ami nyilván nem tett jót a közönség előtti megítélésének, sokan meglehetősen zavarosnak nevezték, manapság azonban – a Welles-féle vágás visszaállítása után – mindenki egyetért, hogy igazi remekműről van szó, melyben még az Aranypolgárt rendező zseni is képes volt valami újat mutatni, és kritikusok szerint ezzel a filmmel mintegy lezárta a közel húsz éve töretlen népszerűségnek örvendő film noir korszakot.
Sergio Leone nem az Akadémia kedvence, ezt jól jelezte már korábbi filmje, a Volt egyszer egy vadnyugat teljes mellőzése; gigászi hosszúságú kortablója, az 1984-es Volt egyszer egy Amerika pedig ugyanerre a sorsra jutott. Az eredeti formájában 270 perces alkotás öt fiatal, New yorki utcagyerek élettörténetét mutatja be olyan színészek tolmácsolásában, mint Robert de Niro, James Woods, Joe Pesci, Treat Williams, kiegészülve ezúttal is Ennio Morricone felejthetetlen zenéjével. Az Akadémia egyébként sem kedveli a túl hosszú alkotásokat, ezt a stúdió is érezte, mert Leone beleegyezése nélkül egy 90 perccel rövidebb változatot is készített belőle, de így sem jelölték egyetlen egy aranyszoborra sem 1985-ben.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?