„Amit nem tudunk az erkölcsök útján megtenni, azt nem szabad a törvények útján megtennünk.“ – Montesquieu
Jelen cikk nem kisebb fába vágja a fejszéjét, mint hogy megkísérelje felgöngyölíteni az ún. tárgyalótermi drámák majd százhúsz éve tartó töretlen népszerűségének az okát, valamint a különböző történelmi korokban – már amennyiben egy ilyen rövid intervallumot lehetséges egymástól jól elkülöníthető korokra osztani, – vállalt társadalomformáló szerepét. Mint az ismeretes a bírósági eljárás témájához nem csupán az ókori görög drámaírók, és Shakespeare mester nyúltak szívesen, de a film, mint hetedig művészeti ág megjelenésétől kezdve, a filmkészítők is előszeretettel használták ezt a műfajt, mint a társadalmi rend és az erkölcsi fundamentum megreformálását szolgáló művészi eszközt.
Ám ennél a pátoszosnak tűnő megközelítéstől van, két egymással szorosan összefüggő érv is amellett, hogy miért tudott ez a tipikusan „színházi” műfaj, ekkora sikerrel adaptálódni a filmes műfajok közé. Egyrészt ismét csak a klasszikus drámaírókhoz kell visszanyúlnunk: Shakespeare Angliájában nyilvános látványosság formájában zajlott az igazságszolgáltatás eljárásrendje. Másrészt a bíró, a törvényszolga, a védő, a vádlott és a tanúk valamennyi bírósági eljárás során, – függetlenül a per témájától, ami elsősorban a drámák sokszínűségét befolyásolhatja – előre meghatározott szerepet játszanak el a tárgyalás során. Nyelvhasználatuk, megjelenésük kötelezően formalizált, ahogy a bíróság térbeli ábrázolása is mondhatni állandó; a bírói emelvénnyel, a védő és a vád egymás mellett álló asztalával, a mögöttük elhelyezkedő közönséggel, és a tárgyalóterem szélén elhelyezett esküdti résszel.
A tárgyalótermi drámák hollywoodi fajtái
Bírósági ügyeket celluloidra rögzítő filmek már a filmtörténet kezdetétől készültek. Az egyik első zsenge ezek közül a francia Georges Méliés nevéhez köthető, aki már 1899-ben belenyúlt a témába a Dreyfus-ügyet dokumentáló darabjával. Majd a dán Carl Th. Dreyer 1929-ben, szintén egy valós történelmi eseményt vett alapul, Jeanne d’Arc szenvedései c. munkájához, melyben a cselekmény alapja az „orléans-i szűz” egyházi törvényszék előtti tárgyalása volt. Ám a szellemes párbeszédekre, és lendületes érzelmekre hatni képes monológokra, valamint a vitázó felek érveinek bemutatására épülő műfaj kifejezetten a hangos film megjelenésével érett be igazán.
S igazán ettől a ponttól váltak a tárgyalótermi drámák kifejezetten az angolszász jogrendszert alkalmazó – jellemzően brit, amerikai – országok filmiparának állandó darabjaivá. Ugyanis a kontinentális jogrendszerhez tartozó országokban, lásd Magyarország, a bíró szerepe sokkal erőteljesebb, nincsen esküdtszék, és nagyon ritka a heves vita az ügyész és a védőügyvéd között. Röviden szólva kevésbé filmes ez a fajta eljárásrend. Mindezekből adódik tehát, hogy a későbbiekben vizsgált filmek mind Hollywood produktumai, annak ellenére, hogy a felsoroltakon túl, akadnak Hollywoodon kívüli példák is. Hogy néhányat megemlítsek, a teljesség igénye nélkül; Az igazság (1960), Sacco és Vanzetti (1971), Ítélet (1974), Music Boksz (1989), Az ügyvéd (2013, dél-koreai tárgyalótermi dráma), A sértés (2017, libanoni jogi dráma), Collini nem beszél (2019).
Témákat tekintve, a továbbiakban öt egymástól élesen elkülönülő tárgyalótermi drámát fogok bemutatni, amik a mai napig a legkedveltebb archetípusai ennek a filmes műfajnak.
A lista első filmje nem az első hollywoodi alkotás, amely a tárgyalótermi közeget használja. Közvetlenül a hangosfilm megjelenését követően, már készültek ebben a műfajban forgatott filmek. Ezek közül is az egyik első, Fritz Lang 1934-es Téboly c. mozija, amivel a német rendező az akkori Európában eluralkodó tömegőrületről és az emberi faj gyilkos ösztöneiről alkotott félelmeinek kívánt hangot adni.
A történet alapjául az 1925-ös úgynevezett daytoni „majomper” eseményei szolgálnak, melynek során a Tennessee állambeli Hillsboro polgárai egy középiskolai tanárt a darwini tanok oktatása miatt fogtak perbe. Ezt az eseményt örökítette meg Jerome Lawrence és Robert Edwin Lee 1955-ös azonos című színpadi műve, amiből öt évvel később Spencer Tracy, Fredric March és Gene Kelly szereplésével elkészült a négy Oscar-díjra jelölt tárgyalótermi dráma.
S bár mai szemmel az eredeti esemény is igen abszurdnak hathat, azt meg kell jegyezni, hogy a dráma és a film alkotói nem a történelmi események hű ábrázolását tűzték zászlajukra, hanem nyíltan aktuálpolitikai célokat. Kramer filmje ugyanis tiltakozás a mccarthyzmus, a szabad emberi gondolkodás üldözése ellen. Ilyen olvasatból pedig rokona számos később hasonló kérdéskörű filmnek, gondoljunk csak Forman ’96-os Larry Flynt a provokátor c. munkájára.
Aki szelet vet
Egy évvel később egy háborús tárgyalótermi drámában, megint Stanley Kramer és megint Spencer Tracy. Az Ítélet Nürnbergben a II. világháború utáni háborús bűnösöket felelősségre vonó tárgyalások egyikét dolgozza fel, amely során négy német bíró áll a vádlottak padján, szemben az amerikai igazságszolgáltatással. A Tracy által megformált bíró nehéz helyzetben van, ugyanis a háború szörnyűségeinek ismeretében meg kell tudnia őrizni tárgyilagosságát.
Elevenítsük csak fel, a Zendülés a Caine hadihajón, a Bevetés szabályai, a Hart háborúja, vagy az Egy becsületbeli ügy vonatkozó részeit. Hisz, ahogy a bevezetőben már említettem, a tárgyalótermi filmek látványos és drámai módon viszik színpadra a jog hétköznapi ember számára gyakran átláthatatlan világát. Plusz a katonai közeg a néző voyeurizmusát még tovább mélyíti, hiszen betekintést enged egy zártan működő rendszer sajátos szabályrendjébe, ami feltételezve, hogy lazábban-elnézőbben működik, mint az átlagemberre vonatkozó rendszerek, megteremti a feszültséget az általános és a zárt rendszerek normái között.
Ítélet Nürnbergben
Jewison érdekes hangulatot választ filmjének, ugyanis a roppant súlyos vádakat megfogalmazó bírósági eljárást, – amely során Flaming bíró, aki egy fiatal lány bántalmazásának és megerőszakolásának vádjával kerül a vádlottak padjára, – sokszor a nézőt megnevettető, máskor elgondolkodtató szatirikus drámában adja elő.
Jewison filmjéhez hasonlóan, szexuális zaklatással, erőszakkal foglalkozó filmek a 2010-es évek vége előtt kirobban #meetoo ügyeket megelőzően is készültek, igaz valós eseményekből dolgozó alkotások jóval, kevesebb számmal. Ilyen áldozat hibáztató filmekre példa Niki Caro 2005-ös Kőkemény Minnesota c. munkája, vagy fikciós vonalon Jodie Foster Oscar-díjas alakításával, az 1988-as A vádlottak.
Az igazság mindenkié
Amerikában hivatalosan a hatvanas évekig érvényben voltak a faji szegregációt erősítő, és fenntartó törvények, így nem csoda, hogy a társadalmat ilyen formán megosztó ellentétek csupán hosszú évtizedek alatt olvadnak(tak) el. Ebből a sajnálatos történelmi tényből fakadóan, számos precedens ügyet termelt az USA elmúlt 60-120 éve.
Egy klasszikusan ilyen jellegű – a jogegyenlőség vitathatatlanságát körbejáró – film, a Ne bántsátok a feketerigót! 1962, Sidney Lumet klasszikusa a Tizenkét dühös ember 1957, vagy a Philadelphia – Az érinthetetlen 1993. S ebbe a halmazba tartozik Joel Schumacher 1996-os tárgyalótermi drámája is. A fiatal és agilis ügyvéd Jake Brigance (Matthew McConaughey) egy gyilkos apát véd a kilencvenes évek elei délen. Az apa Carl Lee (Samuel L. Jackson) azért kerül a bíróság elé, mert miután lánya gyilkosait elfogták, a kisváros rasszista tahói szabadon távozhattak, és ezen feldühödve Lee önbíráskodása nyomán lelövi a tetteseket.
Az ilyen országos botrányt kavaró történetekben mai napig ott rejlik a már oly sokszor említett „Hollywood lelkiismerete”, ami egykor, vagy még ma is tabunak számító kérdéseket vet fel, és a jogi ügymenet ábrázolását pedig ezek megvitatására használja.
Ha ölni kell
Végezetül pedig nem mehetünk el azok mellett a filmek mellett sem, amik a jogi procedúrákat csupán a már szintén említett okoknál fogva, a nézők figyelmének felkeltésére használják fel. Az olyan filmekre gondoljunk itt első sorban, amik nem feltétlenül egy valós történelmi, társadalmi, jogi egyenlőtlenséget domborítanak ki, csupán a tárgyalással és a teljes jogi procedúrával – tipikusan angolszász – együtt járó feszültséget, és teatralitást kívánják a film javára fordítani.
Nem új keletű természetesen a tárgyalótermek ilyetén való felhasználása, Billy Wilder 1957-es A vád tanúja c. alkotása, vagy Otto Preminger klasszikusa Egy gyilkosság anatómiája, és Gregory Hoblit A legbelső félelem c. mozija, a tárgyalótermi drámák színfalai között játszódnak.
És ilyen bírósági moziba oltott film, David Dobkin 2014-es A bíró-ja is. Amiben Hank Palmer (Robert Downey Jr.) nagyvárosi jogász, hazautazik szülő városba az anyja temetésére. S kénytelen kis időt együtt tölteni kiállhatatlanul viselkedő beteg apjával, aki nem mellesleg gyilkosság vádja alá kerül, és fia vonakodva ám, de elvállalja a védelmét. Hank Plamer-nek meg kell küzdenie a fiatalkori sértettségeivel, hogy képes legyen a régóta magában elnyomott érzelmeit újra megélni, s szüleit őszintén megbecsülni.
A bíró
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?