Kovács Krisztián
2019. május 28. | Becsült olvasási idő: 7,5 perc

Mit adott nekünk a Bosszúállók-széria és a Marvel filmuniverzum?

Az 1940-es évek vezető filmes műfaja a noir volt, az 1950-es évek a kosztümös filmekről szóltak, az 1960-as évek művei a hidegháborús paranoiát járták körbe. Hollywoodnak mindig megvoltak a maga nagy korszakai, és egészen biztos vagyok benne, hogyha évtizedek múlva visszatekintünk, a 2000-es évek első két évtizede a képregényadaptációk kora lesz, ennek legnagyobb részét pedig egyértelműen a Marvel filmstúdiónak, valamint a Marvel filmuniverzumnak köszönhetjük, mely az alig egy hónapja bemutatott Bosszúállók: Végjáték című mozival vízválasztóhoz érkezett.

Egy korszak lezárult, ezt bátran kijelenthetjük, de vajon miért volt különleges a Marvel filmdömping közepette eltöltött évtized, egyáltalán különleges volt-e, akadtak-e előnyei, és milyen hátrányokat okozott az álomgyár filmtörténetében. Egy szó, mint száz, itt az ideje átgondolni egy kicsit, honnan indultunk 2008-ban, hova jutottunk el 2019-re, és mit kaptunk ettől a meglehetősen ambivalens érzéseket kiváltó évtizedtől.

A legsikeresebb filmes franchise a filmtörténelemben Forrás: imdb.com

Új divathullámverés

Képregényfilmek korábban is léteztek, gondoljatok csak az első Hulkra, a Daredevilre, vagy a Penge-trilógiára, és akkor még nem beszéltünk azokról a mai szemmel már megmosolyogtató adaptációkról, melyek a 80-as évektől kerültek a tévék képernyőire, de a Marvel volt az első, mely az elejétől fogva érezhetően nem csupán egy filmben, hanem komplett univerzumban gondolkodott, ennek folyományaként pedig megfelelően koncentrálni tudta a szerteágazó történetszálakat, és már az első néhány film után érezhető kohéziót hozott létre ebben a végtelen, egykor Stan Lee és kollégái által teremtett világban.

A 2008-as első Vasember film óta mindössze egyetlen olyan év volt (a 2009-es), amikor a Marvel, jól körülhatárolható, és saját palettáját folyamatosan szélesítő marketingstratégia mellett ne dobott volna piacra legalább egy újabb alkotást. Lényegében kevés kivételtől eltekintve, minden fontosabb hős megkapta a maga moziját, sőt, filmsorozatát, melyek egyedülálló módon még egy ennél is nagyobb egészbe illeszkedtek úgy, hogy egyetlen pillanatra sem érezted, hogy a stúdió ne egyenrangú elemekként, hanem pusztán helykitöltőként számolna egy-egy adott szuperhőssel. Ez a hozzáállás, a tudatos tervezés, és következetesen végigvitt koncepció pedig nemes egyszerűséggel divatot teremtett, és folyamatosságának, megbízhatóságának hála soha nem lanyhuló hullámverést keltett a filmpiacon.

A Marvel atyja, Stan Lee, 1980-ban New Yorkban Forrás: imdb.com

„Olcsó” szórakoztatás

A Marvel-filmuniverzum és az egész franchise óriási sikert hozott, világszerte több, mint 20 milliárd dollárt termelt a mozikasszáknál, és akkor még nem számoltunk az egyéb merch termékekből származó szintén tetemes mennyiségű bevétellel, ugyanakkor a hihetetlen sikeren túl meg kell említsük, hogy a szórakoztatás intellektuális, vagy filmesztétikai szempontból rendkívül olcsó és alacsony szintű vállfajának legfőbb hírnökévé is vált egyben. Ugyanakkor persze ezek a filmek sosem akartak többek lenni, mint amik, a felhőtlen szórakoztatás eszközei, de ettől még sajnálatos, hogy a sikerük gyakorlatilag minden más, magasabb szintű értékekkel bíró alkotást elhomályosított az elmúlt 11 évből.

Természetesen nem akarom a Bosszúállókat egy lapon emlegetni a Holt költők társaságával, a Keresztapával, vagy a Forrest Gumppal, nem is teszem, de mindenképpen problémát látok abban, hogy a stúdiók nem mertek igazán ambíciózus filmeket versenybe indítani az elmúlt években, mert tudták, hogy a zsáneren belül esélyük sem lenne a Kevin Fiege-művek hengerlésével szemben. Az elmúlt években egyetlen Mátrix, vagy 12 majom sem született, olyan alkotások, melyek megcélozzák a Marvel-filmek célközönségének legalább egy részét, ellenben vitathatatlanul több értéket hordoznak, a próbálkozások pedig, mit az Érkezés, vagy a Szárnyas fejvadász 2049 nem is hozták meg a várt sikert, és főleg bevételt.

Kevin Fiege, a Marvel Studió feje és Stan Lee Forrás: imdb.com

Történetmesélés degradálása, humor és akció favorizálása

Maradjunk annyiban, hogy a Bosszúállók, de a teljes Marvel-filmuniverzum sikere abban is rejlik, hogy a lehető legegyszerűbb nyelven a lehető legszélesebb közönséget szólítja meg, és olyan faékegyszerűségű történeteket tár elénk, melyeknek megértéséhez nem szükséges gondolkodni. Ugyanakkor fontos tényező, hogy a producerek rendkívül szerethetővé tették a szereplőket, akik 1-2 film alatt hamar a szívünkhöz nőnek, miután pedig még a legveszélyesebb akciókat is laza közbeszólások, és humoros kikacsintások tarkítják, ezek el is veszik a történetek igazi élét, így korosztálytól függetlenül bárki találhat bennük kétórányi felhőtlen kikapcsolódást.

A Bosszúállók és a Marvel-filmuniverzum éppen ezek miatt úgy viszonyul egy 2001 Űrodüsszeiához, a Csillagok között, a Szárnyas fejvadász, vagy a Terminátor 2. – Az ítélet napja című filmekhez, mint a McDonalds-os sajtburger és sültkrumpli a New York Kávéház hétfogásos menüsorához, de minőségben még saját zsánerén, a képregényfilmeken belül sem kimagasló, hiszen bőven leveri egy Sin City, egy Watchmen – Az őrzők, vagy A sötét lovag, még az összehasonlítás is felesleges, ugyanakkor legalább nem is akarja túlzottan komolyan venni önmagát.

Bosszúállók civilben az egyik Comic Conon Forrás: imdb.com

Aki számít, képregényfilmben szerepel

Ez egyfelől megint szomorú tendencia, megszűntek az igazán szerzői színészek, alighanem egy Daniel Day-Lewis felbukkanására már hiába várunk, de érdekes látni, ahogy korunk legtehetségesebb feltörekvő sztárjai szinte egytől-egyig szuperhősjelmezbe bújtak az elmúlt években. A teljesség igénye nélkül gúnyát húzott Robert Downey Jr., Benedict Cumberbatch, Tom Hardy, Christian Bale (oké, ő DC, de belefér), Tom Hiddleston, vagy épp a következő Pókember-filmben Jake Gyllenhall, aki egész sokáig távoltartotta magát a képregényfilmektől (bár ő meg már megfordult PC-adaptációban.)

És ez még semmi, a Marvel bűvköre Oscar-díjas, már-már legendás színészeket is a vászonra csalt, hiszen ott volt Sir Anthony Hopkins, Michael Douglas, Cate Blanchett, William Hurt, Tilda Swinton, Natalie Portman vagy épp Robert Redford. Éppen miattuk gondolom, hogy szuperhősfilmben szerepelni elképesztő buli lehet, a franchise sikerének és a képregényfilmek korának ugyanúgy részeivé akarnak válni Hollywood legnagyobb nevei, ahogy történt az a Csillagok háborúja előzménytrilógia esetén, ahol Liam Neeson és Samuel L. Jackson is kijárta magának a helyet a filmtörténelem leghíresebb űreposzában.

És ez még nem is a teljes lista Forrás: imdb.com

Hosszútávon jó ez nekünk?

Nehéz kérdés, de két utat látok, az egyik nem túl szívderítő, a másik bizakodásra ad okot. Tekintve, hogy a stúdiók egy sok milliárd dollárt fialó univerzum kiépítésével tisztán láthatták a tökéletes receptet, miként kell ezt véghezvinni (kivéve a DC-t, ők vélhetően tankönyvből sem tudnák végrehajtani), félő, hogy a jövőben ez egyfajta alapozási technika lehet, mely ha ki nem is pusztítja, de jelentősen visszaveti tehetséges fiatal rendezők ambícióit önálló és egyedi szerzői filmek alkotására, avagy az önállódás útjához épp egy-egy képregényadaptáció jelentheti majd számukra a zöld lámpát.

A másik út, hogy a szakma a képregényfilmek sikerén felbuzdulva új, vagy régi, de mindenképpen önálló világgal bíró, eredeti képregénytörténeteket is felfedezhet magának, melyek így, a Bosszúállók sikerén át megtalálhatják saját közönségüket. Az más kérdés, hogy ehhez szükséges a közönség nyitottsága is, remélhetőleg a Marvel-filmuniverzum nem szűkítette még le annyira a piacot, hogyha egy képregényfilmben nincsenek lobogó köpenyek, akkor az már a kutyát sem fogja érdekelni.