Kovács Krisztián
2019. március 22. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Mit tanított nekünk az idén 25 éves Ponyvaregény?

1994-ben, tehát épp 25 éve került a mozikba a már akkor is egyéni hangú rendezőnek, és forgatókönyvírónak tartott Quentin Tarantino második filmje, a Ponyvaregény. Koromnál fogva a 90-es évek végén ismertem meg ezt a remeket, akkor, amikor még nem övezte olyan kultstátusz, és nem utaltak rá szent meggyőződéssel filmes vitákban, mint manapság, ám azt már akkor is éreztem, hogy ez a különös hangulatú mozi, melyben furcsa figurák egészen hétköznapi dolgokról beszélgetnek meglepő szituációkban, valami egészen egyedit jelent a maga nemében.

Tarantino ma már egyike Hollywood legünnepeltebb rendezőinek, nevének ott a helye a filmtörténelem halhatatlanjai közt, minden egyes új filmje igazi csemege, ünnepelt alkalom a filmrajongók adott szezonjában, kézjegye már egyetlen jelenetből, egyetlen párbeszédből megállapítható, ami valóban a legnagyobbak sajátja. 1993-ban azonban még épp csak túlesett Kutyaszorítóban című filmjének leginkább Harvey Keitel finanszírozta elkészítésén és bemutatásán, és még mindig új névnek számított az álomgyár berkeiben. A világ aztán nagyon rövid időn belül óriásit fordult vele, és hogy miért épp a Ponyvaregény emelte fel őt Hollywood legnépszerűbb sztárjai közé, arra most mi is kerestünk néhány választ.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

A világ egyszerű hely, egyszerű szabályok szerint törekszik az igazságtételre

Hiába az alapvetően non-lineáris cselekményvezetés, a Ponyvaregény sztorija valójában kőegyszerű, akárcsak a bemutatott élethelyzetek. Sokan sokféleképpen próbálták már összefoglalni Tarantino zseniális filmjének lényegét, pedig egyrészt, szerintem teljesen felesleges mélyebb értelmet keresni benne, nem azért, mert nincs, vagy ne lehetne belemagyarázni valamit, egyszerűen csak azért, mert annyira nyilvánvalóan egyszerű eszközökkel dolgozik, és egyszerű igazságokat közvetít, hogy felesleges is, mert épp ettől üt akkorát. Tarantino pontosan érzi az élet egyszerű szabályszerűségeit ebben a lezüllött, mocskos világban, és karakterein keresztül mutatja be, miként szolgáltat igazságot nekünk a nagy játékmester, hibáink pedig miként érnek utol minket. Leülsz a rötyire annak a lakásában, akit megölni jöttél, de kint hagyod a fegyvered? Hiba. Megbíz a főnök, hogy veszíts el egy meccset jó pénzért, de neked az igazságérzeted erősebb? Hiba. Nem figyelsz oda a főnök nőjére, mikor megkért rá? Hiba. Ki akarsz rabolni egy éttermet, anélkül, hogy körülnéznél, kik ülnek a vendégek közt? Hiba. És így tovább, a film minden karakter által elkövetett hibát felsorol, és gyakorlatilag mindben igazságot is szolgáltat, mintegy bemutatva az élet, a karma, vagy a gondviselés, nevezzük bárhogy, egyszerűségét és egyensúlyra való törekvését.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

Nem mindig a történet a legfontosabb

Nekem a Ponyvaregény valahogy mindig is tükrözött valamiféle elfojtott noir hangulatot a legjobb 1940-es, 1950-es évekből való klasszikusok szintjén, és nem csupán az atmoszférára értendő, hanem arra a noiros vonásra, amit már Raymond Chandler regényeinél is éreztünk, vagyis, hogy nem feltétlenül a történet az első. Tarantino ugyan Oscar-díjat kapott a legjobb forgatókönyvért, bár maga a sztori gyakorlatilag egy szalvétára felvázolható lenne, de nagyjából a 10. perc táján már mindenki számára világos, hogy itt amúgy sem ez a lényeg. Ebből a szempontból a Ponyvaregény nem sok újat tartogat, az erőszakot ábrázolták már ennyire nyersen máskor is, különösen a 70-es, 80-as évek fordulóján született gengszterfilmekben, az idősíkokkal pedig 30-40 évvel korábban már Alfred Hitchcock is játszadozott ilyen minőségben. A Ponyvaregény nem ettől lesz élő, hanem épp a karakterektől, és a köztük lévő viszonyrendszer változásaitól, erre jó példa Samuel L. Jackson és John Travolta párosa. Mikor a film elején látjuk őket bevetésre indulni még úgy érezhetjük, hogy Jules karaktere afféle mentor, és Vincent a tanítvány, az autós jelenetnél, majd a kocsi takarításánál Jules már inkább afféle apafigura, aki megdorgálja a hibát elkövető gyerekét, míg a legvégén, a bisztróban felmerülő teológiai-ideológiai vita kapcsán emelkednek azonos szintre, és Jules a visszavonulásával mintegy átadja a stafétát (ha rövid időre is) Vincentnek.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

Bármikor lehet bármiről beszélgetni

Alighanem az Akadémia döntőbíráinak olvasatában ez az a momentum, mely meghozta a feltörekvő rendezőnek az aranyszobrot, és ez az, ami a fentebb felsorolt, egyébként vészesen elhasznált rendezői fogásokat mégis eredetivé tudta tenni. Tarantino ugyanis egyszerűen lenyúlta a már ismerős paneleket, majd mindarra, amit talált, egyszerűen ráhúzta saját személyiségét. Népszerű szállóige hollywoodi berkekben, hogy egyszer egy riporter megkérdezte Tarantino-t, melyik a kedvenc zabpelyhe. A rendező háromnegyed órán át beszélt róla. És ez az, mi maga a Ponyvaregény. A Ponyvaregény maga Quentin Tarantino, a filmet nézve tökéletesen el tudjuk képzelni, vajon milyen lehet leülni ezzel a fickóval meginni egy sört a helyi lokálban. A Ponyvaregény, kis túlzással önmagában adja a filmes idézetek univerzumának 80%-át, és ez azért is lehetséges, mert elképesztően jól működik a kémia a szereplők közt, holott itt valóban mindenki egy önálló, és jól elkülöníthető karakter, akik olyan végtelenül lenyűgöző természetességgel dobálják egymásnak a labdát beszélgetés közben, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Ki ne tudná felidézni Jules és Vincent beszélgetését a női lábmasszásról, Marcellus Wallace és Butch utolsó szóváltását ott a pincében, vagy épp Mia és Vincent társalgását a legendássá minősült közös tánc előtt. Minden párbeszédben benne van az adott karakter, és benne van maga Tarantino is, aki bebizonyította nekünk, hogy bárhol, bármikor, bármiről lehet beszélgetni, ezzel pedig egy olyan plusz groteszk és humoros vonalat adott a sztorihoz, ami nélkül egy meglehetősen komor gengszterdrámáról beszélnénk most.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

A popkultúra még mindig menő

Megint egy vonás, amire azt mondom, hogy az maga Tarantino, akiről köztudott, hogy sokáig dolgozott videotékában, és amit lehetett, magába szippantott Hollywood korabeli filmművészetéről, amit aztán lassan, számtalan utalás formájában csepegtetett el később a filmjeiben, leginkább a Ponyvaregényben. Még felsorolni is fárasztó, hány különböző popkulturális ikon jelenik meg a filmben, akárcsak egyetlen geg, vagy elszólás erejéig is. Kezdjük azzal, hogy Travolta, és a tánc eleve a színész korábbi filmje, a Grease miatt került a Ponyvaregénybe, de ott van a pillanat, mikor Marcellus Wallace észreveszi a zebrán a kocsiban ücsörgő Butchot, mely jelenet egy az egyben Hitchcock Psychójából származik, de Butch lopott motorja is ugyanaz a típus, melyet Peter Fonda hajt a Szelíd motorosokban, Vincent Vega halála pedig a Keselyű három napjának egyik leszámolási jelenetét idézi. Összességében száznál is több ikont vonultat fel a film Elvis Presley-től az Ed Sullivan Show-n, Andy Warholon át James Deanig és Cary Grantig mindenkiből ott van egy kicsi Tarantino kultikus látomásában, és ez még nem minden. Mert a rendező nem pusztán korábbi filmeket, de saját korábbi és későbbi alkotásait is belefűzte a Ponyvaregénybe, így építve fel saját filmes univerzumát.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

A Tarantino-univerzum

Emlékeztek Butch autójára, arra a régi, fehér Honda Civicre? Jackie Brown ugyanezzel az autóval furikázik a 1997-es filmben, de később megjelenik a Kill Bill második részében is. Emlékeztek arra, mikor Mia egyetlen filmszerepét meséli el Vincentnek? Az a sztori gyakorlatilag a Kill Bill rövidke szinopszisa is lehetne. Jules a film elején Big Kahuna burgert eszik, ugyanazt, amit a Gecko fivérek az Alkonyattól pirkadatig című filmben. Butch ugyanazt a szamurájkardot használja Marcellus Wallace kiszabadításához, mint amit Uma Thurman karaktere kap a Kill Billben, azt pedig tudtad, hogy Michael Madsen karaktere a Kutyaszorítóban című filmben Victor Vega, Vincent Vega bátyja? És sorolhatnánk napestig, annyiféle átkötésre bukkanhatunk Tarantino filmjei közt, melyeket ő mind konzekvensen egyetlen egésszé, saját univerzumává olvasztott össze, akárcsak regényeiben Stephen King tette korábban, egyik nagy példaképéhez, Alfred Hitchcockhoz hasonlóan pedig ő maga is megjelenik teljes valójában a legtöbb filmjében egy-egy rövid szerepe erejéig.

Ponyvaregény (1994) Forrás: imdb.com

Mindenkinek jár még egy esély, avagy a sikeres casting ereje

Tarantinónak pontos elképzelései voltak a színészekről, így hiába tartottak castingot Mia Wallace szerepére, a rendező a kezdetektől számára első helyen szereplő Uma Thurmannak adta volna a szerepet, Jules karakterét pedig egyenesen Samuel L. Jacksonra írta, aki már a meghallgatáson olyan hitelesen adta elő a későbbi hamburgeres jelenetet, hogy Tarantino tudta, a választása pontos volt. Ráadásul segített újra beindítani John Travolta karrierjét, Bruce Willist pedig lényegében újrapozicionálta a filmpiacon. Travolta ekkorra túl volt a fénykorán, elhízott, és a kutya sem akart vele dolgozni, Tarantino viszont adott neki egy esélyt, a színész pedig élt vele, ma már nem is igazán tudjuk elképzelni Vincent Vegát valaki más arcával, olyannyira hozzá nőtt a szerep. Willis vígjátékszínészként kezdte, majd a Die Hard első két részével átnyergelt az akciófilmes terepre, emiatt Hollywoodban valahol a két véglet között lógott a levegőben, se nem tartották már vígjátékszínészek, de egyelőre a nagy akciósztárokkal sem emlegették egy lapon, az itt hozott karakter azonban megjelölte a kettő tökéletes kombinációját, aminek köszönhetően Willist, a látott, egyetlen szerepen belüli sokoldalúság miatt innentől ugyanúgy hívták akciófilmekhez, drámákhoz, romantikus filmekhez, és vígjátékokhoz is, sőt, még a sci-fik addig nem látott terepén is kipróbálta magát. Gyakorlatilag innentől vált Tarantino szokásává olyanokat szerződtetni, akik csillaga meggyengülőben volt Hollywood egén, mint később Michael Madsen, vagy Kurt Russel, ami miatt még egy okot talált az álomgyár, hogy tisztelhesse ezt az egyéni látásmódú zsenit.