Kovács Krisztián
2022. január 6. | Becsült olvasási idő:

Nosferatu többet adott a horrornak, mint bárki más – 100 éves az éjszaka fantomja

Van bennem egy egészen ködös félelem attól, hogy az elkövetkezendő generációk számára az egyik legkomplettebben megalkotott, legmélyebb történettel rendelkező popkulturális gonosz(ikon) nem jelent majd többet, mint hófehér képű, kék szemű, bárgyú tekintetű tinédzsereket, akik önmérsékletet gyakorolnak a vér iránti vágyuk felett, ahogy azt az Alkonyat-széria, vagy a True Blood is olyan rémesen együgyűen ábrázolta. Nem véletlen, hogy a nemrég elhunyt Anne Rice óta nem igazán akadt senki, aki friss vért fecskendezett volna a vámpírok toposzába, ugyanakkor erre nem is volt szükség, és az Alkonyat-könyvek legnagyobb hibája sem az alapkoncepció volt, hanem annak következetlen kibontása. Pedig a bevált recepten nem szükséges sokat módosítani, ezt jól mutatja, hogy a leghíresebb Dracula-film annak ellenére máig töretlenül népszerű, hogy éppen 100 évvel ezelőtt készült, és egyszer sem hangzik el benne a Dracula név.

Nosferatu (1922)

Maga a vámpírizmus, mint jelenség – még ha közvetlenül nem is nevezték nevén – már az ókori Mezopotámia területén is szerves részét képezte az ott élők hiedelemvilágának. E meggyőződés szerint a temetetlen halott éjjelente visszajár, hogy az élők vérével táplálkozzék. Az 1730-as évektől már a vérivás orvosi és anatómiai vonatkozását is vizsgálták, de igazán előtérbe csak Bram Stoker 1898-ban megjelent főművével, a Dracula gróf válogatott rémtettei című gótikus rémregénnyel került, illeszkedve a Mary Shelley, Edgar Allen Poe és Ambrose Bierce megkezdte sorba, melybe később, a XX. század első felében csatlakozott H. P. Lovacraft, August Derleth és Clark Ashton Smith is. Dracula gróf alakja nem hiába fertőzte meg aztán a filmesek fantáziáját is, és bizonyítván, hogy a karakter jóval többet rejt magában egy egyszerű filmes gonosznál – hisz tagadhatatlanul hordoz magában némi romantikát és erotikát – olyan neves színészek is szerepet vállaltak a Stoker-regény feldolgozásaiban, mint Christopher Lee, Peter Cushing, Anthony Hopkins, Gary Oldman, valamint természetesen Lugosi Béla, illetve a „színészkirálynak” is nevezett Laurence Olivier.

Mégis, a talán legjobb feldolgozást, még a némafilm korszakából a fiatalon, autóbalesetben elhunyt német rendező Friedrich Wilhelm Murnau készítette, az azóta emblematikus, patkányformájúra maszkírozott Max Schreck-el Dracula szerepében, melyet épp 100 évvel ezelőtt kezdtek vetíteni a filmszínházak. És épp ez a dolog pikantériája, ugyanis a Stoker örököseivel folytatott jogi csatározások miatt Murnau kénytelen volt megváltoztatni a szereplők nevét, és a sztori bizonyos pontjait, így fordulhatott elő az, hogy a legjobb vérszívó valójában úgy Dracula, hogy tulajdonképpen mégsem az.

És mégis, ez az alkotás, a maga egyedi megoldásaival számtalan inspirációt szolgáltatott a már Hollywood aranykorában született műveknek, mint a Boris Karloff főszereplésével készült 1931-es Frankenstein, a legendás Spencer Tracy játékával fűszerezett Ördög az emberben – Dr. Jekyll és Mr. Hyde 1941-ből, de említhetnénk Lon Chaney hátborzongató alakítását az Operaház fantomjában, mely mindössze 3 évvel követte Murnau filmjét.

Nosferatu (1922)

A mű megannyi, mára kultikus és milliószor elhasznált horrorklisé forráspontja is egyben, elég ha Orlok gróf félelmetes, görnyedt hátú árnyékát említjük, ahogy a Huttert játszó Gustav von Wangenheim nyomában oson, de megemlíthetjük a napfényben bizarr haláltusáját vívó vérszívó alakját, illetve a pillanatot, amikor Max Schreck merev bábként kel ki a koporsóból.

Jóllehet manapság ezeken az eszközöket unalomig koptatták az újabb és újabb feldolgozások, ez volt az a film, melyből minden – bizony, még a bárgyú képű, romantikus tinédzser vámpírok is – kisarjadt. Murnau kétségtelenül felnőttként kezelte a témát, és bár Schreck groteszk maszkírozása olykor elfeledteti az emberrel, mégis tökéletesen villantja fel a gróf gonoszsága mögött megbúvó lehetséges indítékokat, és véleményem szerint – hiába tűnik szentségtörésnek a legendás Lugosival, és a kiváló Christopher Lee-vel szemben – 1992-ig, a Coppola-által rendezett Dracula feldolgozásig kellett várnunk, hogy ez a téma újra ilyen kiváló körítést kapjon.

Hihetetlen belegondolni, hogy Murnau filmje idén betölti megjelenésének századik évfordulóját, és bár eszköztára, képi világa, színészi játéka nyilvánvalóan nem tud alkalmazkodni a mai kor igényeihez, összességében kétségtelenül unikuma és esszenciája a horror műfajának, mindegy, hogy a félholt, patkányképű vérszívót épp Draculának, vagy Orloknak hívják-e. A mű iránti érdeklődés időről-időre újra felélénkül. 1979-ben Werner Herzog rendezésében került a mozikba a Nosferatu – Az éjszaka fantomja, melyben Klaus Kinski bújt Dracula gróf szerepébe (ekkor már a film az eredeti neveket és helyszíneket használta), mintegy remakelve az 1922-es némafilmes klasszikust. 2000-ben aztán Willem Defoe-val a kamera előtt A vámpír árnyéka című film borzolta a kedélyeket, amiben az egykor Orlok grófot alakító Max Schreckről derül ki, hogy valójában maga is vámpír (Schreck neve egyébként érdekes módon „borzongást” jelent.)

A rendező, Friedrich Wilhelm Murnau

A mű 2015-ben került újra némileg reflektorfénybe, amikor ismeretlen tettesek egy Berlin melletti családi sírkamrából ellopták az akkor már közel 85 éve halott legendás rendező koponyáját. Miután a sírja környékét viasz és gyertyamaradványok tarkították, a német rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy sátánisták, de legalábbis valamiféle okkult szertartás megszállottjai állhatnak az ügy mögött. 2017-ben aztán felröppent a hír, hogy a tehetséges, fiatal rendező, Robert Eggers (aki már 17 évesen színpadra állította Murnau művét) kezébe veszi egy feldolgozás elkészítését, mely a lehető legpontosabban kívánja követni az eredeti mű nyomvonalát.

Ismerve Eggers atmoszférateremtő képességét A boszorkány és A világítótorony című filmjei alapján, ez a párosítás mindenképpen bizakodásra ad okot.

Gondot egyedül az jelenthet – előrevetítve a mű elkészülte körüli nehézségeket – hogy a 2010-es évek közönsége vajon mennyire szomjazik egy ehhez hasonló alkotásra, amikor az 1922-es Nosferatu óta eltelt száz évben mindent, és még annál is többet mondtak már el nekünk a vámpírokról, és a vámpírizmus jelenségéről. Ahogy ugyanakkor nemrég Mike Flanagan bizonyította a Mise éjfélkor című szériával, a koncepcióban mindig is lesz potenciál, amennyiben valaki elég bátran és kreatívan képes hozzányúlni. Ha Werner Herzognak sikerült, miért ne sikerülhetne Eggers-nek. Addig pedig itt az ideje egy újranézéssel ünnepelni Nosferatu 100. születésnapját.