Nyakig sárban az árkok mélyén – 10 kiváló film a Nagy Háborúról

Az első világégés négy éve alatt közel 20 millió ember vesztette életét, és kitudja hány ezer-tízezer-százezer katona szenvedett maradandó fizikai és/vagy mentális sérülést. Ezzel szemben az elmúlt bő száz év alatt a Nagy Háborút feldolgozó filmes munkák száma meg sem közelíti a II. világháborúval foglalkozók számát. Ennek egyik fő oka maga a történelem, – ugyanis köszönhetően az alig több mint 20 éves béke periódusnak, az I. világháború sokkjából csak éppen felépülő Európa másodjára egy még pusztítóbb és még több traumával járó háborúval fojtotta el az 1914-18 közötti harcok emlékeit.

Ráadásul a XX. század ’20-as ’30-as évei olyan technikai újdonságokat hoztak, mint a viszonylag mobilis hang és képrögzítés, amik folyományaként a második világégés sokkal jobban dokumentálva lett. Arról nem is beszélve, hogy az első világháború – amit gyakran nem is sorszámoznak be, csak, mint a Nagy Háború hivatkoznak rá, – szemben a másodikkal nem volt a teljes glóbuszra kiterjedő háború. Így a hollywoodi filmgyártás sem nyúlt hozzá annyiszor, függetlenül attól, hogy az Egyesült Államok 1917-ben maga is beszállt a harcokba, s nem mellesleg ennek a győztes háborúnak is köszönhetően betonozta be hosszú időre nagyhatalmi státuszát.

Akik már nem öregszenek meg

A továbbiakban nem bocsátkoznék hosszas elemzésbe, hogy az első világháborút követő években készült mozikat, a hang hiánya (kezdetben) és az elkerülhetetlen képminőség romlása miatt ma már miért nem ismerik sokan. Vagy, hogy a két világháború eltérő harcászati jellegéből fakadóan, miért izgalmasabb egy váltakozó harctereken zajló háborút vászonra vinni, s egy a lövészárkokban zajló állóháborút miért nem. Valamint, hogy az egymással szemben álló felek, jó és rossz mitizálása miért könnyebb a filmeseknek a második világháború esetében, ahol a hitleri Németország kézenfekvő gonosz bármilyen műfajú háborús filmnek. Ellenben a továbbiakban felsorolt tíz filmmel cáfolni szeretném, azokat a téves közhiedelmeket, – mint a látványos csaták, a harcokban kimagasló egyéni kvalitások, és a háború borzalmas leple alatt végrehajtott kalandos történetek hiánya. Hiszen sok szempontból a Nagy Háború elfojtott traumáinak, meg nem oldott területi vitáinak, következtében robbanhatott ki gyors egymásután a második világháború.

Meglepő lehet majd egy érdekes összefüggés a figyelmes olvasónak, hogy bár azt említettem fentebb, technikailag nem volt lehetséges megfelelően dokumentálni az 1914-18 közötti harcokat, annál több írásos lenyomat – ha tetszik szépirodalmi munka – rögzítette a történelemnek ezt a fontos szeletét. Ezáltal is az első világháborús filmek kevésbé keveredtek a fikciós műfajokkal, sokkal inkább jellemző rájuk egyfajta történelmi realisztikusság.

Természetesen készülnek ezt a korszakot megidéző romantikus drámák Hosszú jegyesség (r. Jean-Pierre Jeunet), abszurd vígjátékok A nagy háború (r. Mario Monicelli), és nagy hollywoodi epikus tablók Hadak útján (r. Steven Spielberg). Ám jelen listára igyekeztem olyan darabokkal készülni, amik vagy naturalisztikusan a lövészárok harcok dokumentálásával, vagy pedig az ezen harcok okozta traumák, egzisztencialista dilemmák feldolgozásával foglalkoznak. Továbbá szándékosan kerülve az egyébként filmtechnikailag kiváló és az elmúlt években hangos sikereket elérő alkotásokat, mint Sam Mendes 1917 című, kvázi egy plános zseniális mozija, vagy Peter Jackson eredeti első világháborús hang és képfelvételek restaurálásával (plusz kiszínezésével) készült, Akik már nem öregszenek meg című döbbenetes erejű munkája. Mert véleményem szerint ezekről, ha másért nem technikai összetettségük okán csak hosszan volna értelme beszélni.

Nyugaton a helyzet változatlan (1930)

Bár a listán szereplő filmek időrendi sorrendben követik egymást, talán az nem vitás, hogy Lewis Milestone Nyugaton a helyzet változatlan című munkája valamennyi I. világháborús mozi közül mindmáig a legmegrázóbb és legpontosabb alkotás. Erich Maria Remarque 1929-ben megjelent azonos című regényéből készült Oscar-díjas film egy német katona szemszögéből ábrázolja a lövészárok küzdelmek borzalmait. A gimnáziumból épphogy kikerülő, fiatal Paul Baumer, s nemzedéke, hazafias lelkesedéssel vonul be a hadseregbe, hogy a hosszú évekig elhúzódó háború alatt, a csatatéren, saját bőrén tapasztalja meg, az értelmetlen öldöklésnek mennyire nincs köze az eszményekhez.

A film nem csak a háború áldozatainak állít emléket, de jól ábrázolja a katonaélet összes gyötrelmét. Egyébiránt Milestone, aki maga is háborús veteránként foglalt helyet a rendezői székben, a Két arab lovag című művével, – ami szintén egy I. világháborús történet, két amerikai katonáról, akik német hadifogságba esnek, de sikerül megszökniük, és számtalan kaland után Arábiába jutniuk – már az első Oscar gálán is bezsebelt egy legjobb filmnek járó arany szobrocskát. Jó hír azoknak, akik ódzkodnak a fekete fehér, lassúfolyású moziktól, hogy a Netflix megszerezte Remarque klasszikus regényének megfilmesítési jogait, és már gőz erővel dolgoznak az 1930-as eredeti film újabb remake-én.

Nyugaton a helyzet változatlan

A nagy ábránd (1937)

Jean Renoir 1937-es munkája elsőre talán egy klasszikusnak mondható szökés mozi, amiben francia katonatisztek az I. világháború alatt német fogságba esnek, látszólag jó körülmények között tartják őket, de ők mégis kötelességüknek érzik megkísérelni a szökést. Ám ezen felül Renoir, a mai szemmel is lebilincselően érdekes művét, finoman csepegtetett magvas gondolatokkal is ellátta. A nagy ábránd alakjait realista alapossággal formálja meg – itt kiemelendő a fiatal Jean Gabin alakítása (Maréchal hadnagy szerepében), és Erich von Stroheim, valamint Pierre Fresnay (német és francia arisztokrata tisztek szerepében) –, de hangulati elemeiben az impresszionizmus uralkodik.

A történet két a Nagy Háborúra jellemző problémát boncolgat: az egyik, hogy a harcokat elsődlegesen az uralkodó osztályok anyagi érdekei dominálták. Ezt szemléltetik a német parancsnok által a francia arisztokrata tiszt felé tett gesztusok. A másikat pedig, hogy a népeknek semmi közük nem volt ehhez a pusztításhoz amit a Gabin játszotta hadnagy és a német paraszt asszony között szövődő románc szemléltet jól. Tulajdonképpen a hegyvidéki majorság német asszonya mit sem tud a kötelező francia-gyűlöletről, ahogy Maréchal hadnagy se nézi, hogy akibe bele szeretett egy ellenséges ország polgára, ők csak abban a nagy ábrándban akarnak hinni, hogy egyszer megvalósul majd a népek testvérisége, összefogása, az esztelen pusztítással szemben.

A nagy ábránd

A dicsőség ösvényei (1957)

A sorban a következő film, Stanley Kubrick egyik korai munkája, A dicsőség ösvényei, a legendás Kirk Douglas-al a főszerepben. Kubrick filmje egyszerre ábrázolja mérhetetlen plasztikussággal a háborús mechanizmus totális idiotizmusát, s tár elénk egy elképesztő lélektani drámát. A történet Humphrey Cobb, szintén egy I. világháborút megjárt író, regénye alapján készült. A Douglas által megformált Dex ezredes Mireau tábornoktól azt a lehetetlen parancsot kapja, hogy csapatával be kell vennie a németek által birtokolt zegzugos lövészárokrendszert, a „Hangyavárt”.

Mondanom sem kellene, hogy a támadás sikertelenül zárul, ám ezt a tábornoki kar megfutamodásnak tekinti, s felszólítja Dex ezredest, hogy az hajtson végre tizedelést katonái között. S ezzel a mozzanattal az eleddig a frontvonal borzalmait realisztikusan bemutató film, átcsap a halálra ítéltek és védőjük (Dex ezredes) egyre reménytelenebbnek tűnő, igazságért folytatott küzdelmébe. Stanley Kubrick filmje azért kivételes I. világháborús alkotás, mert a harcokat és a frontvonalak mögött zajló háborús sakk játszmát egyaránt precízen eleveníti fel.

A dicsőség ösvényei

A királyért és a hazáért (1964)

A hidegháború leghidegebb évtizedében készült James Lansdale Hodson háborús tudósító regényét alapul véve, 1964-ben, Joseph Losey A királyért és a hazáért című kiváló háborúellenes klasszikusa. A háborús dráma az állóháború zord viszonyait láttatja egy dezertálással vádolt közlegény, Arthur Hamp esetét megjelenítve, aki miután egymaga maradt életben bajtársai közül – a harmadik ypres-i csata, az I. világháború egyik legvéresebb ütközete után, – elhagyja a frontot, és egyszerűen haza megy. Tettéért hadbíróság elé állítják, majd kivégzik.

A listán eddig ismertetett filmek közül ez az első, amelyik egyetlen ember sorsában sűríti össze az első világháború összes borzalmát. Losey, aki maga is kvázi kivégzett alak volt, – ugyanis az amerikai rendező, aki egyébiránt Bertold Brechttel is dolgozott közösen Németországban, az ’50-es években fekete-listára került Hollywoodban, s Európába kényszerült áttelepülni, – jól ismerte a címszereplő belső vívódásait, és a szabad akaratot korlátozó rendszer képmutató világát.

A királyért és a hazáért

Johnny háborúba megy (1971)

Dalton Trumbo rendezését, és saját regényének kiváló adaptálását is egyaránt Oscar-díjjal ismerte el az amerikai filmakadémia. A Johnny háborúba megy nem csupán azért érdekes háborúellenes mű, mert szerzője – az ötvenes években feketelistára tett Trumbo – egy évvel a II. világháború kirobbanása előtt írta, és a vietnami háború utolsó szakaszában forgatta, hanem mert egy extrém szituációból kiindulva mesél a modern kori háborúkban harcoló katonák kiszolgáltatottságáról. A történet főhőse Joe Boneman amerikai önkéntesként utazik át az öreg kontinensre, hogy részt vegyen a Nagy Háborúban.

Ám a harctéren hamar súlyosan megsebesül, gyakorlatilag végtagjait elveszítve, némán saját testének/tudatának börtönébe ragad. Trumbo a szokatlan helyzettel érzékletesen szemlélteti, hogy a hatalom szemében a közkatonák csupán fogyó eszközök, esetleg kísérleti nyulak. De a Johnny háborúba megy azon túl, hogy a mindenkori háborúk kegyetlenségét, és értelmetlenségét tárgyalja, egy meglehetősen általános érvényű egzisztencialista kérdéseket – úgymint Isten létezése, az emlékek megbízhatósága és a mindenkori emberi kiszolgáltatottság témája, – feszegető alkotás is egyben.

Johnny háborúba megy

Gallipoli (1981)

Azt, hogy az I. világháború mennyire nem valódi globális háború volt, jól érzékelteti Peter Weir Gallipoli című filmje. Aminek főhősei, átvitt értelemben, az a sok ezer ANZAC (ausztrál és új-zélandi katonai egységekből álló brit lobogó alatt harcoló erők) hősi halott, akik a hátországban frissen besorozva naivan érkeznek egy brutális, pusztító háborúba, ahol, lehet sok esetben már későn, rá kell döbbenniük mennyire nem jó kaland ez az egész. S hogy ezt a rádöbbenést még inkább kihangsúlyozza, a rendező konkrét háborús jeleneteket csak a film utolsó harmadában mutat.

Weir mozija sokkal inkább szól Archie (Mark Lee) naiv patriotizmusáról és Frank (Mel Gibson) simlis menekülési kényszeréről, egyszóval a két fiatal barátságáról. Az idén negyven éves Gallipoli valamennyi a listán szereplő filmhez hasonlóan a háború értelmetlenségéről szól, s talán mindegyiknél jobban adja vissza azt az ambivalens érzést, hogy miért is vágytak annyira akkor a naiv fiatalok a dicsőségesnek beharangozott Nagy Háborúba.

Gallipoli

Conan kapitány (1996)

Egy újabb első világháborús regény adaptáció, ami a listán elsőként a keleti frontra kalauzol. Roger Vercel 1934-ben megjelent regényét Bertrand Tavernier vette filmjéhez alapul. A címszereplő, Conan, különös figurája a francia hadseregnek, egy izgága, folyton siető, nyughatatlan kapitány, aki éppúgy élvezi a tisztek megbecsülését, ahogy katonái tiszteletét. 1918-ban a bolgár kapitulációt követően a harcnak egy időre vége szakad, és a hadszíntérről az egész hadsereget átvezénylik. Ám az új állomásra érkezve a kapitány bakái többször feldúlják a közeli települések mulatóit, szállodáit, amit egy időn túl már Conan kapitány sem tud elsimítani.

A vezérkari tisztek igazi tárgyalást és súlyos verdikteket akarnak. Itt ütközik szembe az elit és a közkatonák erkölcsről, háborús morálról és az általános emberi normákról alkotott elképzelése. Conan a vizsgálóbizottság tagjain számon kéri többek között, hogy „Most, hogy már nem kell kockáztatniuk az életüket, gyerünk, csukjuk le őket három évre! Csak azért, mert kifosztottak egy bordélyt!? Lehettek akár a leghősiesebb katonák is…”. A film érzékletesen mutatja be azt a belső folyamatot, amely a lövészárkokból a fegyverszüneten át a békébe tartó hadfik lelki demobilizációs (leszerelési) időszakában játszódik. S apró utalást tesz ennek a recivilizációs folyamatnak a pszichés nehézségeire.

Conan kapitány

Viszontlátásra odafönt (2017)

Mi sem ábrázolja jobban, hogy a háborúból nem lehet visszatérni, mint Albert Dupontel Viszontlátásra odafönt című munkája. A történet röviden két bajtársról szól, akik egymás életét kölcsönösen megmentve térnek haza a frontról. Albert a háború utáni recesszió áldozata lesz, s kénytelen képesítéséhez (könyvelő) képest szerényebb munkából eltartani magát, míg Edouard torzóvá vált arcát próbálja önmagában elfogadni. Albert mindent megpróbál, hogy rábeszélje arra a Edouard-t, hogy hajlandó legyen élni, majd azért, hogy a nehéz körülmények között is élni tudjanak.

A két túlélő azt találja ki, hogy kihasználják a kormány cinizmusát, mivel a túlélőkkel nem, csak a hősi halottakkal foglalkoznak; hősi emlékművek készítésére pályáznak, persze úgy, hogy eszük ágában sincs tényleg szobrokra váltani a beérkező előlegeket. Ám a kisstílű csalások mögött érzékenyen kirajzolódik egy mögöttes gondolat, az emberségesség és az embertelenség viszonya, a sokakat megnyomorító háború értelmetlenségének emléke, s az ebből profitálók tisztességének megítélése.

Viszontlátásra odafönt

Lélekvihar (2020)

Meglepő vélemény lehet, de vállalom, hogy talán az elmúlt tíz év legjobb első világháborús filmjét egy kis balti ország tudta elkészíteni az elmúlt évben. Lettország első világháborús szenvedéseiről szóló Lélekvihar Aleksandrs Grīns önéletrajzi regényéből készült, s az alig több mint 2 millió lakosú országban több mint 250 ezren nézték meg a mozikban.

A történet dióhéjban, Aleksandrs érettségi után jelentkezik az orosz hadseregbe, és részt vesz az első világháború néhány véres csatájában, majd kitör a forradalom, besorozzák a Vörös Hadseregbe, ahonnan megszökik, és beáll az önálló lett hadseregbe, mely végül kivívja az ország függetlenségét (legalább is egy rövid időre, míg a nagy szovjetunió újból be nem kebelezi szűk ötven évre). Erről talán ennyit is, nem ereszteném bő lére, érdemes minden filmkedvelőnek megnézni, a kelet-európai sorstragédiák esszenciája ez a film.

Lélekvihar

Szürke senkik (2016)

Végezetül pedig álljon itt Kovács István magyar filmdíjas alkotása, a Szürke senkik, amely egy öttagú különítmény útját meséli el, akik azt a feladatot kapták, hogy derítsenek fel az ellenséges vonalak mögött egy olasz üzenetküldő központot. Ez így elsőre talán több izgalmat sejtet, mint amennyire az alig pár szereplős inkább lélektaninak nevezhető dráma ténylegesen a néző elé tár. De ez mit sem vesz el a film tartalmi értékéből. A főszereplő, egy tizenhét éves szegedi galambász fiú, aki miután apja és idősebb testvére is elesett a harcokban maga kénytelen a „családi vállalkozással” tovább segíteni a harcokat.

A háború borzalmairól mit sem sejtő újonc, és a sokszínű csapat – van köztük magyar, román és osztrák katona is – ugyanazon célért küzdenek: hogy élve kikerüljenek a háborúból. Ott akarják folytatni az életüket, ahol abbahagyták, de legbelül érzik, hogy a világ körülöttük már sohasem lesz ugyanaz. S valamennyiük pechére a lehetetlen küldetés szó szerint a háború utolsó napjaira esik.