- Kovács Krisztián
- 2021. július 16. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
Daniel Michael Blake Day-Lewis zseni. Zseni és példakép. Pályafutása és alakja olyan szűk keresztmetszetét adja a szorgalom, a tehetség, és a tudatos, jól átgondolt karrierdöntések halmazának, mely bátran kijelenthető, párját ritkítja. Egy világban, ahol Anthony Hopkins Odin szerepében tűnik fel, Al Pacino önmagát játssza egy filmnek is nehezen nevezhető Adam Sandler-agymenésben, Robert de Niro pedig böfögős-fingós poénokkal operál Zach Effron oldalán, a 2018-ban nyugdíjba vonult Day-Lewis zsenije monolitként magasodik a többiek fölé. Mindjárt elmondjuk, miért.
Amikor 2017 nyarán Daniel Day-Lewis bejelentette visszavonulását a színészettől, meglepően kevés visszhangja akadt a döntésének. Talán mindenki sejtette, hogy egyszer eljön ez a pillanat, talán mindenki számított is rá, talán az a pálya, az az elhivatottság, és az a személyes hitvallás, mely karrierje alatt jellemezte, eleve determinálta, hogy pályája zárása is olyan lesz, mint maga a karrier. Dolgos és csendes.
Az 1957-ben Londonban, viszonylag idős szülők gyermekeként született Day-Lewis későbbi munkamódszerét már egészen kisgyermekként kénytelen volt megalapozni. Gyerekkorában sokszor előfordult, hogy a zsidó származású fiú a dél-londoni gyerekbandák célpontjává vált, piszkálták, nem ritkán megverték, ám ő nem úgy reagált, ahogy az abban az életkorban megszokott lenne. Úgy gondolta ugyanis, hogy a zaklatásokat nagyobb eséllyel előzheti meg, ha felveszi a zaklatók stílusát, kvázi beépülve közéjük. Így aztán nagyon hamar, és teljesen tudatosan megtanulta az utcai szlenget, a gyerekbandák nyelvét, valamint az utcai modort, és elérte, hogy elfogadják, vagy még inkább bevegyék a soraikba. Az már más kérdés, hogy épp emiatt aztán egy sor bolti lopással kapcsolatos ügybe keveredett, és nem ritkán került bajba fiatalkori lázadása nyomán, de ez az élmény akaratlanul is egy életre meghatározta jellemét.
Általában, ha Day-Lewis pályája szóba kerül, a korai korszakot nem igazán emlegetik, pedig, ahogy minden kezdő, ő is számtalan nagyköltségvetésű és híres filmben tűnt fel, kisebb-nagyobb mellékszerepekben. Ott volt pl. a Richard Attenborough által rendezett Gandhi, mely végül szintén egy elsőfilmesnek, a főszerepet alakító Ben Kingsley-nek hozta meg az Oscar-szobrot, de feltűnt az 1984-es A Bounty című alkotásban is egy sor, akkor már híresnek számító színész mellett, mint Anthony Hopkins, Liam Neeson, Mel Gibson, vagy épp a színészkirálynak is nevezett Sir Laurence Olivier.
Ezek voltak Az én szép kis mosodám, és a Szoba kilátással. Az önmagához egyre szigorúbb feltörekvő színész ekkor megkapta a Milan Kundera regényéből készülő A lét elviselhetetlen könnyűsége című film főszerepét. Day-Lewis visszanyúlt gyermekkori élményéhez, a dél-londoni utcákon történtekhez, és egy közel sem új, ám egészen radikális módszerhez folyamodott, hogy minél közelebb kerüljön a szerephez. Megtanult csehül.
A method acting nem Day-Lewis találmánya, de ő volt az, akinek hatására szélesebb körben elterjedt, noha jóval az ő pályája előtt már olyan nevek alkalmazták, mint Marlon Brando vagy Jason Robards, ellenben senki sem fejlesztette olyannyira tökélyre, és senki sem merült el olyan mélyen saját szerepeiben, mint ő. Talán ő maga sem gondolta volna, hogy éppen ez lesz, mely alapjában határozza majd meg a pályáját, és saját legendáját. 1989-ben jött A bal lábam című film, melyben a testi fogyatékos Christy Brown szerepe meghozta neki első Oscar-díját, melyet aztán egyedülálló módon további kettő követett. A szerepe kedvéért még a forgatási szünetekben sem volt hajlandó felállni a tolószékből, csak akkor evett, ha valaki megetette, és még az összefüggő beszédet sem használta, hiszen az általa életre keltett figura sem volt képes rá.
Következett Az utolsó mohikán, melynek előkészületi időszakában hat hónapon át kizárólag azt ette, amit az erdőkben, tavaknál vadászott és halászott, a New York bandái esetében Hentes Bill szerepéhez kitanulta a hentesmesterséget, és olyan ruhákban járt, mint az ábrázolt kor emberei, aminek következtében súlyos tüdősgyulladást is kapott. Az Apám nevében című film egy börtönben játszódott, ezért felkészülésként egy cellában élt börtönkoszton, A salemi boszorkányok készítése alatt pedig egy fakunyhóban élt víz és gáz nélkül az adott kor viszonyainak megfelelően, ráadásul ő maga építette a házat is. Sokak számára talán fanatizmusnak, vagy túlzásba vitt szenvedélyességnek tűnik, de Day-Lewis végtelen perfekcionizmusát látva számomra inkább a mérhetetlen szakmai alázat vetül ki a szerepek ilyetén megformálásában. Day-Lewis sosem szeretett kevesebbet adni a tökéletesnél.
Pályafutása során három alkalommal nyerte el a legjobb férfi főszereplőnek járó Oscar-szobrot, négy BAFTA-díjat, és két Golden Globe-ot vitt haza, a legrangosabb filmes díjat A bal lábam, a Vérző olaj és a Lincoln című filmekért kapta.
Külön tisztelet neki azért, mert tudta, hol a vége, tudta, mikor kell abbahagyni, noha biztos vagyok benne, ha még húsz évig a pályán marad, sem vállal el akármit. Day-Lewis olyan üde színfolt volt a mai modernkori amerikai filmgyártás közegében, mely tökéletes ellenpontja a bulvármagazinok tematikáinak, és mely éppen ennél fogva színészek egész elkövetkező generációinak szolgálhat példaként arra, miként kellene értelmezni ezt az ősi mesterséget, hogyan illenék kezelni a hírnevet, és milyen szorgalom, és szakmai alázat szükséges hozzá,
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?