
- Kovács Krisztián
- 2021. július 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
A film, mint művészeti forma egyértelműen a szubjektív megítélésre épül. Hiába az objektív, művészettörténeti és filmmódszertani szempontok, végső soron még egyetlen unalmasan lapos történettel, és semmitmondó karakterrel bíró filmre sem mondtuk, hogy a fényképezés és az operatőri munka miatt ez egy kiváló alkotás. Nem, mert ha egy művészeti „termék” semmiféle érzelmi húrt nem pendít meg odabent, akkor megette a fene az egészet, bármennyire is megfelel objektív módszertani vagy dramaturgiai szempontoknak.
És bizony nincs ez másként az élesszemű, vagy épp véresszájú sajtó képviselőivel sem, akiket bizony egy-egy mára kultikussá érett alkotás a premierje után meglehetősen elborzasztott ahhoz, hogy elmarasztaló kritikával illesse egy-egy újság hasábjain. Aztán később rá kellett jönnünk, hogy bizony a film is képes úgy nemesedni, mint a jó bor: az idő előrehaladtával, a világ- és így a művészeti ízlelőbimbóink változásával. Mert a lentebb felsorolt remekekre manapság klasszikusként emlékezünk, ugyanakkor a korabeli kritika nem bánt velük kesztyűs kézzel.
Foglalkoztunk már korábban Joseph Conrad irodalmi remekével, A sötétség mélyén című kisregénnyel, melynek egyedi átdolgozását az akkor már a Keresztapáért Oscar-díjjal kitüntetett Francis Ford Coppola hozta össze. A meglehetősen filozofikus hangvételű háborús eposz azonban nem nyerte el mindenki tetszését. Az 1980-as premiert követően rengeteg kritikus Coppola hiúságprojektjének nevezte, mellyel csak önmagának akarta megmutatni, hogy erre is képes, és mindent feláldozott a nézhetőség oltárán, megint mások egyszerűen azt mondták, érezni, hogy a rendező egy remekművet akart készíteni, de vélhetően már az alapanyag átdolgozásánál minden félresiklott. Miután pedig elterjedt a hír a kaotikus forgatási körülményekről, Coppola és Marlon Brando feszült kapcsolatáról, vagy Martin Sheen szívrohamáról, mindez megerősíteni látszott ezeket a véleményeket, hiába jelölték 8 Oscar-díjra.
Apokalipszis most
Az imdb.com szerint immáron 2009 óta a világ legjobb filmjéről beszélünk, melyet a korabeli sajtó csak egy újabb börtönszökésről szóló filmként aposztrofált, aminek az sem tett jót, hogy a 90-es évekre már számtalan pocsék filmadaptációt maga mögött tudó Stephen King kisregényéből készült. A 25 millió dolláros költségvetéséből összesen 16-ot sikert kitermelnie, de kezdetben sem kritikai, sem anyagi, sem közönségsikernek nem tudták elkönyvelni, hiába jelölték 7 Oscar-díjra is, köztük a legfontosabb kategóriákban. Több kritikus túlságosan puhánynak érezte a történetet egy börtönfilmhez képest, de pl. Roger Ebert, a filmkritikusok egyik legszigorúbbja megvédte tőlük Frank Darabont alkotását, kiemelve Tim Robbins karakterének egyediségét. Ettől függetlenül is éveknek kellett eltelnie, hogy az akkor már csak VHS-en elérhető film gyakorlatilag szájhagyomány útját elképesztő népszerűségre tegyen szert.
A remény rabjai
Bizony, az idén már 82 éve készült legendás alkotással sem feltétlenül tudott mit kezdeni a szaksajtó 1939-es megjelenésekor. Egyesek azt rótták fel neki, hogy túlságosan gyerekes, ami érdekes indok, tekintve, hogy egy az egyben adaptálta L. Frank Baum mesekönyvét, mások azt mondták, feleslegesen használta a technicolor színes filmgyártási eljárást, ami véleményük szerint semmit sem adott hozzá a filmhez, nem úgy, mint a vele egyazon évben megjelent Elfújta a szél (ezt a filmet egészen más okból utálták.) Végül a Victor Fleming, Richard Thorpe, King Vidor által felváltva felügyelt film két Oscar-szobrot vitt haza, mindkettőt zene kategóriában, és első kiadásakor épp csak visszahozta akkoriban kimagaslóan soknak tűnő 3 millió dolláros gyártási költségét. Amikor közel két évtizeddel később aztán megjelent a televízióban, az emberek egyik pillanatról a másikra rákaptak, mai népszerűségét is a legtöbben ebből az időszakból eredeztetik, ezt követően pedig több alkalommal is visszakerült a mozik műsorába.
Óz, a csodák csodája
Alighanem George Lucas legendás sorozatának első filmje kapcsán mindenki hallott már a bemutatókor fanyalgó kritikusokról. John Simon az egész filmet ostobaságnak titulálta, infantilis felnőtteknek szóló mesefilmként hivatkozott rá, és nem értette, hogy olyan nagy formátumú színész, mint az akkor már Oscar-díjas Alec Guinness miért vállalt szerepet benne. (Guinnes is utálta Obi-Wan szerepét, saját bevallása szerint csak a hírnév ígérete miatt vállalta, de számítása bejött.) Mások azt rótták fel Lucasnak, hogy túlságosan direkt módon lopott más filmekből, közülük a legfontosabb egyértelműen Akira Kurosawa Rejtett erőd című mozija volt, valamint a Flash Gordon. A kritikusok álla akkor eshetett le igazán, mikor a bemutató utáni évben kiderült, hogy a filmet összesen 11 kategóriában jelölik Oscar-díjra, melyből végül 7 aranyszobrot vitt haza, igaz, a fő kategóriák közül mind Lucas, mind Guinness végül díj nélkül maradt, de kétlem, hogy ez számított, hiszen a filmtörténelem leghíresebb űreposza indult ezzel útjára.
Csillagok háborúja
A westernfilmek egykori szőke hőse saját rendezésében számolt le a westernfilmek hőseinek látszólagos makulátlanságával. 1992-ben a legtöbb kritikus nem értette a westernek korábbi hagyományaitól lényegesen elütő, végletesen sötétebb tónusú történetet, és ezúttal a már korábban emlegetett Roger Ebert is ötből mindössze két és fél csillagot adott neki. Néhány év múlva ismerte el, hogy nem gondolta át jól a döntését, mert a film sokkal többet érdemelne leginkább realizmusra törekvése, és bátor hozzáállása okán. Végül persze a közönség és az idő is Eastwoodot igazolta, a film 4 Oscart vitt haza, köztük Eastwood, mint rendező, és Gene Hackman, mint a legjobb férfi mellékszereplő, így aztán hiába szólalt fel ellene számtalan színész, forgatókönyvíró, és rendező, hogy a film nemes egyszerűséggel lerombolja a sok-sok évtizeden át építgetett vadnyugat nosztalgikus legendáját.
Nincs bocsánat
Kertész Mihály Oscar-díjas alkotása és Humphrey Bogart egyik legemblematikusabb szerepe manapság már egyértelmű filmklasszikus, ám nem volt ez mindig így. A premiert követően a The New York Times ugyan hihetetlenül lelkesnek bizonyult, olyan filmként írta le, mely miatt bizsergés fut végig az ember gerince mentén, a szíve pedig nagyot dobban, ám számtalan lap, köztük a New Yorker meglehetősen egyhangúnak, már-már monotonnak és unalmasnak találta, és úgy vélte, hogy elbagatellizálja az éppen zajló második világháború tényét egy romantikus enyelgés kedvéért. A film begyűjtött azért összesen nyolc Oscar-jelölést, és három díjat haza is vitt, köztük Kertész Mihály, mint a legjobb rendező, de elvitte a legjobb film, és a legjobb forgatókönyv aranyszobrát is, 2005-ben pedig hat, karakteres mondat is bekerült belőle minden idők leghíresebb filmes idézetei közé.
Casablanca
Minden idők leghíresebb maffiafilmjének folytatását is sokan kritizálták leginkább azért, mert számtalan pontos elütött az elsőtől. Egyesek szerint, míg az egy valódi maffiafilm, addig a folytatás inkább egy történelmi dráma, és még magát Coppolát is rengetegen igyekeztek meggyőzni róla, hogy ne készítse el a második epizódot, mert az biztos bukás lesz. Vincent Canby, a The New York Times kritikusa egyenesen azt mondta a premiert követően, hogy ez nem is nevezhető folytatásnak, ez csak egy film, amit mintha a Mario Puzo regényének kimaradt töredékeiből raktak volna össze. Akármi is volt azonban a kritikusok véleménye, Coppola számítása bejött, az első film esetében még csak a forgatókönyvért, ezúttal viszont már a rendezésért Oscar-díjat kapott, és összesen 6 szoborral távozott a díjátadóról, Robert de Niro lett a legjobb férfi mellékszereplő, de a filmzenét, a látványtervet, és a még az első résznél is sokszínűbb forgatókönyvet is díjazták.
Keresztapa 2.
Manapság már a westerntörténelem egyik legnagyobb klasszikusaként emelgetjük a Volt egyszer egy vadnyugat, és A jó, a rossz és a csúf című alkotásokkal egyetemben, megjelenésekor azonban több kritikus kevés kiemelendő értéket állapított csak meg a film kapcsán Elmer Bernstein fantasztikus zenéjén túl, és egyszerűen csak A hét szamuráj fantáziátlan és lelketlen utánérzésének titulálták. A The New York Times kritikusa, Howard Thompson például egyenesen az eredeti, japán verzió igényes, ám túlontúl hosszú és felesleges visszhangjának nevezte, miután pedig 1960-ban gyakorlatilag még minden szereplő a Hollywood-i befutás előtt állt, így húzónevek hiányában a mozikasszáknál sem teljesített túl jól, holott még bőven a westernfilm csúcsidőszakában született. A következő évi Oscaron is csupán Berstein zenéjét díjazták, és a film körül jó ideig csend honolt, aztán a 70-es években újabb generációk fedezték fel maguknak a fantasztikus aranyköpéseket, manapság pedig nincs olyan westernfilmes toplista, ahol ne tanyázna az élbolyban.
A hét mesterlövész
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?