Kovács Krisztián
2021. július 21. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Szigorú itészek – Legendás filmek, melyeket ki nem állhatott a korabeli kritika

A film, mint művészeti forma egyértelműen a szubjektív megítélésre épül. Hiába az objektív, művészettörténeti és filmmódszertani szempontok, végső soron még egyetlen unalmasan lapos történettel, és semmitmondó karakterrel bíró filmre sem mondtuk, hogy a fényképezés és az operatőri munka miatt ez egy kiváló alkotás. Nem, mert ha egy művészeti „termék” semmiféle érzelmi húrt nem pendít meg odabent, akkor megette a fene az egészet, bármennyire is megfelel objektív módszertani vagy dramaturgiai szempontoknak.

És bizony nincs ez másként az élesszemű, vagy épp véresszájú sajtó képviselőivel sem, akiket bizony egy-egy mára kultikussá érett alkotás a premierje után meglehetősen elborzasztott ahhoz, hogy elmarasztaló kritikával illesse egy-egy újság hasábjain. Aztán később rá kellett jönnünk, hogy bizony a film is képes úgy nemesedni, mint a jó bor: az idő előrehaladtával, a világ- és így a művészeti ízlelőbimbóink változásával. Mert a lentebb felsorolt remekekre manapság klasszikusként emlékezünk, ugyanakkor a korabeli kritika nem bánt velük kesztyűs kézzel.

Apokalipszis most

Foglalkoztunk már korábban Joseph Conrad irodalmi remekével, A sötétség mélyén című kisregénnyel, melynek egyedi átdolgozását az akkor már a Keresztapáért Oscar-díjjal kitüntetett Francis Ford Coppola hozta össze. A meglehetősen filozofikus hangvételű háborús eposz azonban nem nyerte el mindenki tetszését. Az 1980-as premiert követően rengeteg kritikus Coppola hiúságprojektjének nevezte, mellyel csak önmagának akarta megmutatni, hogy erre is képes, és mindent feláldozott a nézhetőség oltárán, megint mások egyszerűen azt mondták, érezni, hogy a rendező egy remekművet akart készíteni, de vélhetően már az alapanyag átdolgozásánál minden félresiklott. Miután pedig elterjedt a hír a kaotikus forgatási körülményekről, Coppola és Marlon Brando feszült kapcsolatáról, vagy Martin Sheen szívrohamáról, mindez megerősíteni látszott ezeket a véleményeket, hiába jelölték 8 Oscar-díjra.

Apokalipszis most

A remény rabjai

Az imdb.com szerint immáron 2009 óta a világ legjobb filmjéről beszélünk, melyet a korabeli sajtó csak egy újabb börtönszökésről szóló filmként aposztrofált, aminek az sem tett jót, hogy a 90-es évekre már számtalan pocsék filmadaptációt maga mögött tudó Stephen King kisregényéből készült. A 25 millió dolláros költségvetéséből összesen 16-ot sikert kitermelnie, de kezdetben sem kritikai, sem anyagi, sem közönségsikernek nem tudták elkönyvelni, hiába jelölték 7 Oscar-díjra is, köztük a legfontosabb kategóriákban. Több kritikus túlságosan puhánynak érezte a történetet egy börtönfilmhez képest, de pl. Roger Ebert, a filmkritikusok egyik legszigorúbbja megvédte tőlük Frank Darabont alkotását, kiemelve Tim Robbins karakterének egyediségét. Ettől függetlenül is éveknek kellett eltelnie, hogy az akkor már csak VHS-en elérhető film gyakorlatilag szájhagyomány útját elképesztő népszerűségre tegyen szert.

A remény rabjai

Óz, a csodák csodája

Bizony, az idén már 82 éve készült legendás alkotással sem feltétlenül tudott mit kezdeni a szaksajtó 1939-es megjelenésekor. Egyesek azt rótták fel neki, hogy túlságosan gyerekes, ami érdekes indok, tekintve, hogy egy az egyben adaptálta L. Frank Baum mesekönyvét, mások azt mondták, feleslegesen használta a technicolor színes filmgyártási eljárást, ami véleményük szerint semmit sem adott hozzá a filmhez, nem úgy, mint a vele egyazon évben megjelent Elfújta a szél (ezt a filmet egészen más okból utálták.) Végül a Victor Fleming, Richard Thorpe, King Vidor által felváltva felügyelt film két Oscar-szobrot vitt haza, mindkettőt zene kategóriában, és első kiadásakor épp csak visszahozta akkoriban kimagaslóan soknak tűnő 3 millió dolláros gyártási költségét. Amikor közel két évtizeddel később aztán megjelent a televízióban, az emberek egyik pillanatról a másikra rákaptak, mai népszerűségét is a legtöbben ebből az időszakból eredeztetik, ezt követően pedig több alkalommal is visszakerült a mozik műsorába.

Óz, a csodák csodája

Csillagok háborúja

Alighanem George Lucas legendás sorozatának első filmje kapcsán mindenki hallott már a bemutatókor fanyalgó kritikusokról. John Simon az egész filmet ostobaságnak titulálta, infantilis felnőtteknek szóló mesefilmként hivatkozott rá, és nem értette, hogy olyan nagy formátumú színész, mint az akkor már Oscar-díjas Alec Guinness miért vállalt szerepet benne. (Guinnes is utálta Obi-Wan szerepét, saját bevallása szerint csak a hírnév ígérete miatt vállalta, de számítása bejött.) Mások azt rótták fel Lucasnak, hogy túlságosan direkt módon lopott más filmekből, közülük a legfontosabb egyértelműen Akira Kurosawa Rejtett erőd című mozija volt, valamint a Flash Gordon. A kritikusok álla akkor eshetett le igazán, mikor a bemutató utáni évben kiderült, hogy a filmet összesen 11 kategóriában jelölik Oscar-díjra, melyből végül 7 aranyszobrot vitt haza, igaz, a fő kategóriák közül mind Lucas, mind Guinness végül díj nélkül maradt, de kétlem, hogy ez számított, hiszen a filmtörténelem leghíresebb űreposza indult ezzel útjára.

Csillagok háborúja

Nincs bocsánat

A westernfilmek egykori szőke hőse saját rendezésében számolt le a westernfilmek hőseinek látszólagos makulátlanságával. 1992-ben a legtöbb kritikus nem értette a westernek korábbi hagyományaitól lényegesen elütő, végletesen sötétebb tónusú történetet, és ezúttal a már korábban emlegetett Roger Ebert is ötből mindössze két és fél csillagot adott neki. Néhány év múlva ismerte el, hogy nem gondolta át jól a döntését, mert a film sokkal többet érdemelne leginkább realizmusra törekvése, és bátor hozzáállása okán. Végül persze a közönség és az idő is Eastwoodot igazolta, a film 4 Oscart vitt haza, köztük Eastwood, mint rendező, és Gene Hackman, mint a legjobb férfi mellékszereplő, így aztán hiába szólalt fel ellene számtalan színész, forgatókönyvíró, és rendező, hogy a film nemes egyszerűséggel lerombolja a sok-sok évtizeden át építgetett vadnyugat nosztalgikus legendáját.

Nincs bocsánat

Casablanca

Kertész Mihály Oscar-díjas alkotása és Humphrey Bogart egyik legemblematikusabb szerepe manapság már egyértelmű filmklasszikus, ám nem volt ez mindig így. A premiert követően a The New York Times ugyan hihetetlenül lelkesnek bizonyult, olyan filmként írta le, mely miatt bizsergés fut végig az ember gerince mentén, a szíve pedig nagyot dobban, ám számtalan lap, köztük a New Yorker meglehetősen egyhangúnak, már-már monotonnak és unalmasnak találta, és úgy vélte, hogy elbagatellizálja az éppen zajló második világháború tényét egy romantikus enyelgés kedvéért. A film begyűjtött azért összesen nyolc Oscar-jelölést, és három díjat haza is vitt, köztük Kertész Mihály, mint a legjobb rendező, de elvitte a legjobb film, és a legjobb forgatókönyv aranyszobrát is, 2005-ben pedig hat, karakteres mondat is bekerült belőle minden idők leghíresebb filmes idézetei közé.

Casablanca

Keresztapa 2

Minden idők leghíresebb maffiafilmjének folytatását is sokan kritizálták leginkább azért, mert számtalan pontos elütött az elsőtől. Egyesek szerint, míg az egy valódi maffiafilm, addig a folytatás inkább egy történelmi dráma, és még magát Coppolát is rengetegen igyekeztek meggyőzni róla, hogy ne készítse el a második epizódot, mert az biztos bukás lesz. Vincent Canby, a The New York Times kritikusa egyenesen azt mondta a premiert követően, hogy ez nem is nevezhető folytatásnak, ez csak egy film, amit mintha a Mario Puzo regényének kimaradt töredékeiből raktak volna össze. Akármi is volt azonban a kritikusok véleménye, Coppola számítása bejött, az első film esetében még csak a forgatókönyvért, ezúttal viszont már a rendezésért Oscar-díjat kapott, és összesen 6 szoborral távozott a díjátadóról, Robert de Niro lett a legjobb férfi mellékszereplő, de a filmzenét, a látványtervet, és a még az első résznél is sokszínűbb forgatókönyvet is díjazták.

Keresztapa 2.

A hét mesterlövész

Manapság már a westerntörténelem egyik legnagyobb klasszikusaként emelgetjük a Volt egyszer egy vadnyugat, és A jó, a rossz és a csúf című alkotásokkal egyetemben, megjelenésekor azonban több kritikus kevés kiemelendő értéket állapított csak meg a film kapcsán Elmer Bernstein fantasztikus zenéjén túl, és egyszerűen csak A hét szamuráj fantáziátlan és lelketlen utánérzésének titulálták. A The New York Times kritikusa, Howard Thompson például egyenesen az eredeti, japán verzió igényes, ám túlontúl hosszú és felesleges visszhangjának nevezte, miután pedig 1960-ban gyakorlatilag még minden szereplő a Hollywood-i befutás előtt állt, így húzónevek hiányában a mozikasszáknál sem teljesített túl jól, holott még bőven a westernfilm csúcsidőszakában született. A következő évi Oscaron is csupán Berstein zenéjét díjazták, és a film körül jó ideig csend honolt, aztán a 70-es években újabb generációk fedezték fel maguknak a fantasztikus aranyköpéseket, manapság pedig nincs olyan westernfilmes toplista, ahol ne tanyázna az élbolyban.