Bár jócskán dömping van szuperhősfilmekből, és a legtöbbje már nem igazán tud újat mutatni, vagy mondani a nézőnek, azért én mindig örömmel ülök le eléjük, mert bár tudom, hogy magvas mondanivalót, összetett karaktereket, vagy gigászi és drámai fordulatokat nem fogok találni, de két órára elmerülök egy ezerszínű fantáziavilágban, és nem gondolok a sajátomra, vagyis nálam ezek a típusú filmek pont elérik azt, amennyire képesek, és többet felesleges is várni tőlük.
Persze, és szerencsére a képregényfilmek nem merülnek ki a szuperhősfilmeknél, ez a műfaj már amúgy is jóval túlhaladott a köpenyes igazságosztók tematikáján akkor is, ha a nagyátlag még mindig gyerekes szórakozásnak tartja őket. Szerencsére Hollywood nem kizárólag a kosztümös sztorikat szereti, az elmúlt 15-20 évben számtalan kiváló képregényt vászonra vittek, én pedig kiválogattam közülük 10 kiváló alkotást, szándékosan nem sorolva most ide a Marvel és a DC kánon legnépszerűbb darabjait.
Frank Miller képregénye némileg újraértelmezi, és fantasy köntössel ruházza fel Leonidász király és 300 derék katonájának történetét, akik megütköztek a perzsa hadakkal a thermopülai szorosnál. Zack Snyder rendezése semmiképpen sem történelmi film, noha megjelenésekor sok helyütt így tüntették fel, ellenben energikus, egyedi képi világú, és atmoszférikus zenéjű alkotás, mely a kiváló akció- és harci jelenetek mellett kitűnően jeleníti meg az ókori társadalmak babonás voltát, valamint a spártaiak az átlagtól tökéletesen eltérő, és harcban edződött mentalitását és világlátását. Snyder jó érzékkel válogatta a szereplőit is, Gerard Butler gyakorlatilag tökéletes Leonidász, és a mellékszerepeket is olyanok viszik, mint David Wenham, Rodrigo Santoro, Dominic West, vagy épp az akkor még relatíve ismeretlen Michael Fassbander.
Kétlem, hogy bárkinek is be kellene mutatni, gyakorlatilag kultikus remekmű, melynek népszerűségét Brandon Lee a forgatáson elszenvedett tragikus balesete, és halála tette még nagyobbá, de a film enélkül is kiváló. Alex Proyas rendező amerikai debütálása a halálból visszatérő, és gyilkosai ellen bosszút forraló zenész története tele szállóigévé vált mondatokkal, szívszorító momentumokkal és egy sötét, erőteljes és komor hangulatvilággal. A film tökéletesen tette magáévá a képregény írójának, James O’Barrnak a törekvéseit, nem hiába, hisz ő maga is részt vett tanácsadóként a forgatáson. Lee pedig kimagasló, ő maga is érezte, hogy ez lehet a belépőkártyája Hollywood legmagasabb köreibe, gyakorlatilag nem csak eljátszotta Eric Dravent, de eggyé is vált vele, mimikája, arckifejezése, szemének rebbenése azé a férfié, aki visszajön a halálból, hogy szerelméért és önmagáért bosszút álljon, miközben megküzd saját, démonként támadó gyászával is.
Alan Moore már csak Alan Moore, a Watchmen és a From Hell alkotójának következő kimagasló képregénye, és bár James McTeigue filmje az alapanyag bizonyos pontjain változtatott ugyan némileg, de ez nem vált az adaptáció kárára, ami így többek közt Natalie Portmannek, John Hurtnek és Stephen Reának hála kifogástalan alternatív történelmi mozi lett. És akkor még nem említettük a forradalmát V szerepében kizárólag a hangjával játszó Hugo Weavinget, akinek színészi nagyságát jól jelzi, hogy még így is képes élettel megtölteni a szerepet, és arcot adni a karakternek. A film, és persze a képregény pedig a jelenkor állapotai közt a diktatúrák és a cenzúra sebezhetőségének, és az emberek manipulálhatóságának témáival mindig aktuálisnak számít majd.
Talán kevésbé ismert alkotás itthon, pedig a tengerentúlon John Wagner és Vince Locke képregényének komoly rajongótábora van, nem hiába vitte vászonra egy igencsak nagy név, a kanadai származású David Cronenberg. Az Erőszakos múlt egy Viggo Mortensen főszereplésével készült keménykötésű krimi-dráma, egy végig feszült, erőteljes fojtogató hangulattal bíró mozi arról, miként próbálunk elmenekülni a bűneink elől, és azok miként találnak ránk a világ végén is. A film erősségét mi sem bizonyítja jobban, minthogy 2006-ban jelölték a legjobb adaptált forgatókönyv Oscar-díjára, Kanadában pedig egyenesen imádták, és a Torontó filmkritikusoktól gyakorlatilag minden létező díjat begyűjtött, ami nem csoda, kicsit talán kis is lóg a listáról, közel sincs képregényfeelingje, mégis az egyik legjobb adaptáció.
Bizony, aki esetleg nem tudná, kedvenc feketeruhásaink három mozifilmje is egy képregényen alapszik. A Lowell Cunningham által jegyzett mű mindössze 6 számot ért meg az 1990-es évek elején, és már azelőtt foglalkozott az UFO-kérdéssel, hogy az X-akták e téren örökre leigázta volna a popkultúra piacát. Barry Sonnenfeld közkedvelt filmje azonban egészen új, komikus oldaláról közelítette a földönkívüliek kérdését, jó adag társadalomkritikával nyakon öntve, ugyanakkor az is tény, hogy a filmet Will Smith és Tommy Lee Jones elképesztően jól működő párosa viszi el a hátán, plusz az a rengeteg geg, amivel az alkotók telepakolták. Hihetetlen, hogy egy több mint 22 éves filmről beszélünk, hiszen mind technikai megvalósítást, mind ötleteket, mind karaktereket tekintve is a mai napig megállja a helyét, ami a folytatásokról már annyira nem mondható el.
A film alapjául egy 1982-es Jacques Lob, Benjamin Legrand és Jean-Marc Rochette által jegyzet francia képregény, a Le Transperceneige szolgál, középpontjában egy vonattal, mely oda-vissza száguld a teljesen kihalt világban az emberiség megmaradt tagjaival, és ahol a vonaton ugyanúgy megvannak a szegények és gazdagok kasztjai, ahogy a valódi társadalmakban. A filmadaptációban ott van Amerika kapitány, vagyis Chris Evans, John Hurt, Ed Harris és Tilda Swinton is, vagyis a felhozatal kiváló, és a film is. Kellően klausztrofób, meglehetősen sötét és nyomasztó, mint egy vasúti kocsikba zárt Mad Max-film, ellenben érdekes képet fest a túlélők mentalitásáról, arról, hogy minden gyarlóságunkkal együtt maradunk emberek akkor is, ha körülöttünk megszűnik a világ, és mi teremtünk egy másikat magunknak.
Gyanítom, mondhatom, hogy legendává érett, mind Frank Miller képregénye, melynek nagy része magyarul is megjelent, mind pedig a legelső, 2005-ös film. Miller és Robert Rodriguez közös alkotása vizuális mestermű, követve az alapanyag színkezelését, vagy féltucat A-kategóriás filmsztárt sorakoztatva fel a szerteágazó, majd egymást keresztező történetszálak sűrűjében. Iszonyatosan jó működik a szuggesztív látványvilág, és az (ön)iróniában tobzódó forgatókönyv is, a karakterek mind jól körülhatárolhatók, a történet fuldoklik a korrupció és az emberi mocsok súlya alatt. A Sin City vérbeli film noir annak minden hangulati elemével és szereplőjével együtt, megbolondítva némi szürrealizmussal.
Talán az egyik legjobb, de mindenképpen legfélelmetesebb vámpírfilm, mely egy 2002-ben megjelent, 3 részes képregényen alapszik, melynek írója Steve Niles, rajzolója pedig Ben Templesmith. Az alaszkai Barrow városára 30 napra leszáll az éj, a vándorló vámpírok pedig betörnek, és lemészárolják a lakókat. A maroknyi túlélőnek közel 30 napot kell kibírnia a városban bujkálva, várva, hogy újra feljöjjön a nap. A Josh Hartnett és Melissa George főszereplésével készült film bizonyos pillanataiban igazi trashfilmeket idézően véres, ám a szereplőket körülvevő fojtogató légkör, az állandó fenyegetettség, és még inkább a mindentől elzárt, havas táj, egészen egyedivé teszi, és kiemeli a tucatnyi vámpír- és szörnyfilmzsáner tömegéből.
Bár kimondottan szeretem az 1995-ös Dredd bírót, Sylvester Stallone-val a címszerepben, azért el kell ismerni, hogy az új film rajta is túltett, és végre a maga brutalitásában ábrázolja John Wagner és Carlos Ezquerra karakterét. A Dredd még úgy is igazi társadalomkritika, hogy mindössze egyetlen épületben játszódik, a véres és vészjósló jövőkép hangulata pedig szinte rátelepszik az emberre, miközben már elhisszük, hogy itt még maga Dredd sem lesz képes igazságot szolgáltatni, és ha mégis, van-e egyáltalán értelme az igazságnak egy ilyen világban. A kritikusok meglehetős lelkesedéssel fogadták, a főszereplőt alakító Karl Urban is imádta, hanghordozásával, és gesztusaival pedig igazi Dreddé alakult még úgy is, hogy az arca egyik felét egyetlen pillanatra sem látjuk a filmben.
A végére hagytam a valaha volt egyik legjobb képregény adaptációját, melyet ugyanúgy Zack Snyder rendezett, mint listánk elején a 300-at. Snyder nem kockáztatott, a Watchment nem hiába nevezik az egyik legkomplexebb képregénynek, közel harminc évig szilárdan hitték, hogy megfilmesíthetetlen, végül úgy készült el az adaptáció, hogy a lehető leghűbb módon követi a képregény cselekményét mindössze aprócska és a fináléban egy nagyobb változtatással. A film kiváló, különösen a közel négy órás Ultimate Cut verziója, tökéletesen kiforgat mindent, amit korábban a szuperhősökről tudtunk és képzeltünk, és olyan éles társadalomkritikát vázol fel, ami igazi hiánycikk a szuperhősfilmek terén. A Watchmen a világ működéséről, az ember sebezhetőségéről, gyarlóságáról mesél, miközben bolygónk megmentésének egy egészen új teóriáját villantja fel, mely mégis félelmetesebb, mint bármi, amivel korábban találkoztunk.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?