- Kovács Krisztián
- 2022. február 3. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc
1989. július 11-én a londoni Nemzeti Színház homlokzatán „Lord Olivier 1907-1989” felirat jelent meg, ezzel párhuzamosan egész Angliában, sőt, a világ számos táján egy teljes órára minden színház sötétségbe borult, minden előadás végén egy perces néma tiszteletadással a nézők, az alkotók és a színészek mindannyian a valaha volt egyik legnagyszerűbb színészre emlékeztek, akit a szakma csak a „színészkirályként” emlegetett, és akitől saját szerénységéből fakadóan nem is állhatott volna távolabb ez a fennkölt elismerés.
Hamvait – és ennél nagyobb elismerés nem igazán létezik – a londoni Westminster apátságban helyezték végső nyugalomra, a teljes színházi életre, színpadi megjelenésre, színészi mesterségre gyakorolt elvitathatatlan hatása pedig máig érződik, és érződni is fog, nem hiába nyilatkozta számtalan Oscar-díjas kiválóság a halála után, hogy távozásával minden színész eggyel előrébb léphetett a képzeletbeli ranglistán. Idén már 115 éve lesz, hogy megszületett Sir Laurence Olivier.
Sir Laurence Olivier
Olivier 1907. május 22-én látta meg a napvilágot francia hugenotta eredetű családban, ezért egész életében érzékeny volt rá, hogy megtartsa neve franciás kiejtését, érzékenyen óvva saját gyökereit, és kötődését az ősök szelleméhez. Különös, mennyire korán megmutatkozott lenyűgöző tehetsége és érzékenysége, hiszen 15 évesen már színpadra lépett A makrancos hölgy egyik szerepében, 20 évesen pedig már rendszeresen látható volt a West End színházaiban. Harminc éves sem volt, mikor felváltva keltette éltre Rómeót és Mercutiót a Rómeó és Júlia színpadi adaptációiban, ami ma már talán nem tűnik számottevő dolognak, akkoriban viszont igazi kuriózumnak számított.
Olivier rajongott William Shakespeare művészetéért, úgy tartotta, minden, amit az angol irodalomról tudunk, ott gyökerezik valahol a zseniális drámaíró műveiben, és mindenki, aki manapság angol nyelvterületen művészi pályára adja a fejét, egyértelműen Shakespeare köpönyegéből bújik elő. Fanatikus, ám mégis kimért és józan hozzáállása hamar megmutatkozott, rendkívüli beleérző képessége, szerepátélésének híre pedig hamar elért egészen az aranykorba lépő Hollywoodig.
A Hamlet címszerepében
Olivier rajongása természetszerűen mutatkozott meg művészetében is. Saját maga rendezte, és a főszerepet is eljátszotta a Hamlet és a IV. Henrik filmadaptációiban, előbbi az 1948-as Oscar-gálán az első nem amerikai film lett, mely kiérdemelte a legjobbnak járó aranyszobrot, és szintén jelölték a rendezésért is, a legjobb férfi főszereplő Oscar-díját pedig szintén ő vitte haza.
Az 1950-es évek felemást megítélést hoztak a karrierjében, rendezőként legtöbb alkotása megbukott, vagy kedvezőtlen kritikákban részesült, színészként ugyanakkor itt is csak szuperlatívuszokban beszéltek róla, ugyanakkor abban mindenki egyetértett, hogy viszontagságos házassága nagyban rányomja a bélyegét az egyébként is rendkívül érzékeny ember hírében álló Olivier mindennapjaira, ráadásul olyan színésznőt vett feleségül, aki szakmailag legalább akkora sikereket ért el, mint ő maga, és korának rajongott sztárja volt.
Vivien Leigh társaságában
Olivier 1940-ben vette feleségül az akkor már az Elfújta a szél főszerepéért Oscar-díjjal kitüntetett Vivien Leigh-t. Mint a későbbiekben kiderült, a két fiatal akkor már régóta szerelmes volt egymásba, de a stúdiók nem engedték, hogy nyilvánosan is elismerjék kapcsolatukat, tudván, hogy két házasember esetében az nagyban rontaná a cég renoméját. Leigh-ről köztudott volt, hogy bár zseniális színésznő, a forgatásokon nem könnyű együtt dolgozni vele, akaratossága, szélsőséges viselkedése azonban jóval többet rejtett, mint amit esetleg az újságok megírtak akkoriban.
Leigh, aki felnőttkora nagyobbik részében tuberkulózisban szenvedett, nem sokkal az Olivier-vel kötött házassága után kapta kézhez a diagnózist: mániás depresszió, mely hullámokban jelentkezett. Olivier úgy vélte, talán a közös munka enyhíti majd a kritikus időszakokat, így többször is színpadra álltak együtt a Broadway-n, de a közös munka csak elmérgesítette a viszonyt, nem ritkán felpofozták egymást a színfalak mögött, a feszült hangulat pedig természetesen a produkciókra is rányomta a bélyegét.
A Khartoum – A Nílus városa című filmben
Bár manapság Olivier neve említésekor leginkább neves Shakespeare szerepei ugranak be mindenkinek, ő volt az, aki gyakorlatilag bármit és mindent eljátszott rendkívül hosszúra nyúlt pályafutása során. A Vivien Leigh-től való válása után vette feleségül Joan Plowright-ot és látszólag a nő mellett végre révbeért, amit pályafutásának újabb sikeres és nyugodt szakasza is bizonyított. Az elkövetkező években olyan filmekben tűnt fel, mint a Stanley Kubrick által rendezett Spartacus, a Khartoum – A Nílus városa, ahol Charlton Heston partnereként volt látható, a Maraton életre-halálra, A brazíliai fiúk, A híd túl messze van, vagy a Dracula.
Gyakorlatilag mindegy volt, hogy színpadi produkció, nagyköltségvetésű kosztümös, történelmi dráma, vagy egyszerű tévéfilm, Olivier műfajtól és zsánertől függetlenül is csupán a maximumot várta el saját magától, és jellemző volt rá, hogy soha nem hasonlította saját alakítását máséhoz, mindig önmagához mérte, és általában elégedetlen volt. Később többször is nyilatkozta, hogy vélhetően ez okozta a sikerességét is, és pályája hosszú ívét,
A Hamlet Oscar-díjával
Olivier sosem felejtette el, honnan jött, és akárcsak Alec Guiness, ő is inkább színházi színésznek tartotta saját magát, emiatt még akkor is közel tartotta magához a színpadot, mikor könnyedén megélt volna pusztán a nagyjátékfilmekből is. Olivier volt az Old Vic társigazgatója, majd az újjászerveződő angol Nemzeti Színház első igazgatója is, számtalan darabot állított színpadra, melyek közül saját személyes kedvence egyértelműen Csehov Három nővére volt, de színészként is feltűnt A velencei kalmár, vagy az Othello ikonikus szerepeiben is.
Lenyűgöző tehetsége és szakmája iránti végtelen elkötelezettségének köszönhetően már 40 éves kora előtt lovaggá ütötték (ilyen fiatalon színész addig és azóta sem kapta meg az elismerést), 1970-ben pedig a Lordok Házába is beválasztották első színészként. Lovaggá ütésére Vivien Leigh is elkísérte, olyan büszke volt férjére, hogy ő maga is haláláig használta a Lady Olivier megszólítást.
Az életmű Oscar-díj átvételekor
Olivier minden létező díjat elnyert, amit egy színész csak elnyerhet. A teljesség igénye nélkül a tarsolyában ott van egy legjobb filmért járó, valamint a legjobb férfi főszereplő Oscar-díja, 2 Golden Globe- és 2 BAFTA-díj, az Oscar-bizottság életműdíja, összesen 5 db Emmy-díj, egy Arany Oroszlán, 2 David di Donatello-díj, valamint háromszor kapta meg a New York-i Filmkritikusok díját, emellett lovagi, és lord címmel is büszkélkedhetett, de jelleméről mindezeken túl mégis az árulkodik legékesebben, hogy sokszor még azt is határozottan elutasította, hogy „uram”-nak nevezzék: mindig azt kérte „hívj csak Larrynek”.
Olivier harmincegy éve ment el, utolsó útjára több ezren kísérték el, Temetésén Shakespeare-t olvastak fel, koporsóját Shakespeare-művekben szereplő virágokból – levendulából, majorannából, körömvirágból, százszorszépből, mentából és nárciszból – készült koszorú díszítette. Pályáját, és mesterségét egyszer egy interjúban rendkívül frappánsan foglalta össze, ami megintcsak tökéletesen összefoglalja elegáns, és mély profizmusát.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?
