- Kovács Krisztián
- 2021. július 22. | Becsült olvasási idő: 6 perc
Az idei évben a szokottnál is némileg több szó esett az Oscar-díj legjobb idegen nyelvű film kategóriájáról, köszönhetően az elképesztő sikerszériában lévő Élősködők című dél-koreai filmnek. Bong Joon-ho éjsötét vígjátéka aztán nem csupán ebben a kategóriában győzedelmesedett, de hazavitte a legjobb film, a legjobb rendező, és a legjobb eredeti forgatókönyv díját is. Mindazonáltal pedig újra ráirányította a figyelmet az USA-n kívülről érkező alkotásokra, ami külön öröm, hiszen abszolút érdemes, érdekes és izgalmas élmény e filmeket is fogyasztani.
Annál is inkább, mert számtalan világhírű, mondhatni legendás filmrendező akad, akik pusztán azért nem indulhattak egyéb kategóriákban, mert tudatosan ragaszkodtak saját anyanyelvükhöz, és bár elnyerték a díjat, művészetük még manapság is erőteljesen rétegnek számít, holott olyan maradandó alkotásokat tettek le az asztalra, melyeket alighanem akár száz év múlva is elővehetünk majd, hogy autentikus üzenetet nyújtsanak át a XX. századi filmművészet állásáról. Következzék tehát most 9 ország 9 kiváló filmje, mely aranyszoborral távozott Los Angelesből.
Mivel is kezdhetnénk, ha nem Szabó István alkotásával, Klaus Maria Brandauer kiváló alakításában, mely meghozta a kategória első magyar Oscar-díját. A Klaus Mann azonos című regénye alapján készült film az 1920-as években játszódik, és a hamburgi színház társulatának karrierista tehetségét, Hendrik Höfgent állítja a középpontba. Kiváló film arról, miként idéz elő egy emberben teljes pálfordulást a mérhetetlen siker, és szenzációs társadalmi körképet ad arról az időszakról, amikor Németországban Adolf Hitler épp csak hatalomra került, ám a propaganda, és a kollektív agymosás fogaskerekei már működésbe léptek.
Kétlem, hogy be kell mutassuk a direktort, Ingmar Bergmant, a filmkészítés egyik legnagyobb rendezőegyéniségét, aki 1961-ben forgatta Magány-trilógiája harmadik darabját, mely hazavihette aztán a díjat. A mindössze egy nap alatt játszódó cselekmény egy lelki, és mentális betegségekben tobzódó négytagú család kálváriáját mutatja be egy idillinek közelről sem nevezhető családi nyaralás közben. Megrendítő alkotás az emberről, egymásról, egymás és környezetünk elfogadásáról, az emberben lakozó szellemi lehetőség kihasználásáról, mély és többértelmű szimbólumrendszerrel.
Ha már szimbólumokról beszélünk, annak kétségtelenül legnagyobb olasz mestere az a Federico Fellini, aki 1963-ban mutatta be különös címre keresztelt alkotását, melyet szokás a filmtörténet első mozgóképes önvallomásának is nevezni. Fellini egy szanatóriumban töltött, ihlethiányos időszak kellős közepén találta ki következő filmtervét, és maga a film, Guido története is tulajdonképpen az alkotói válság művészi formába öntése. A 8 és fél igazi erejét talán az adja, hogy az egész egyben terápia a rendezőnek, és játék a nézőnek, egy rendkívül szabadon kezelt ötlethalmaz, aminek hihetetlenül széleskörű hatása volt a filmkészítésre.
Legendás alkotókat sorolunk, és ismét itt egy kultikus és egyéni hang, Japán valaha volt legnagyobb rendezőzsenije, Akira Kurosawa, aki a szovjet zászló alatt készítette el 1975-ben a Derszu Uzala című filmjét. Kurosawa a természeti emberi arc poeticáját fogalmazta bele Vlagyimir Arszenyjev önéletrajzi ihletésű, eredetileg 1923-ban megjelent regények adaptációjába. A szintén éppen alkotói kríziséből kilábaló japán rendező saját népe spirituális természetfelfogását állítja szembe a technológiai fejlődés következményeivel egy rendkívül finom és furcsa barátság történetén keresztül. Sikerére jó példa, hogy csak a Szovjetunióban 20 millió jegyet adtak el a film vetítéseire.
Régis Wargnier 1992-es drámája egy a történelem viharos eseményei közepette sarjadó különös szerelem története, mely egy hollywoodi rendező kezei közt talán giccsbe hajlott volna, Wargnier azonban tökéletesen találta meg az egyensúlyt. Igen érzékeny, mégis rendkívül kemény érzelmi hullámvasút ez a középkorú Éliane, a nő lánya, valamint a francia tengerésztiszt különös szerelmi háromszögében. Catherine Deneuve nem hiába indult jó eséllyel még a legjobb női főszereplő Oscar-díjáért, a film pedig az Oscar-díjon kívül besöpörte a BAFTA-t, és persze az Golden Globe-ot is.
Pedro Almodóvar korának legjobb spanyol ajkú rendezője, 2000-ben vihette haza az Oscar-díjat, a Mindent anyámról című, rendkívül érzékeny témák egész armadáját boncolgató filmjében. A film alapötlete a rendező egy korábbi filmjének rövidke jelenetén alapszik, és egy autóbalesetben meghalt tinédzser anyját állítja a középpontba. A film olyan témákkal foglalkozik, mint az AIDS, a homoszexualitás, a hit mibenléte, vagy az egzisztencializmus. Almodóvar a tőle megszokott mélyen kidolgozott karakterekkel, és a témák komolyságát némileg tompító fanyar humorral teszi emlékezetessé alkotását.
Takita Jódzsiró 2008-as alkotása a kategóriától megszokott módon érzékeny témára tapint, a főszerepben egy munkanélküli csellistával, aki kényszerből azzal kezd foglalkozni, hogy halottakat készít fel a koporsóba helyezésre. Rendkívül érzelmes, ugyanakkor a humort sem nélkülöző, hamisítatlan japán ízű film, mely egészen szokatlan realitásérzékkel képes bemutatni az elmúlás tényét, ráadásul új alapokat, és új nézőpontokat is képes adni az élet és a halál jelentésének, és jelentőségének, mely szintén szoros összhangban áll a távol-keleti felfogásokkal.
Juan José Campanella 2009-ben adaptálta Eduardo Sacheri regényét az íróval karöltve egy sajátságos, több évtizedet átívelő romantikus bűnügyi drámába oltva, mely tulajdonképpen akár stílusbravúrnak is nevezhető, hiszen egy rendkívül sablonos történetváz alá rejti az igazi mondanivalót. A krimi mázán belül a rendező hihetetlenül érzékletesen tárja fel a két főszereplő közt kibontakozó érzelmeket, mindenféle giccstől, vagy didaktikusságtól mentesen, és ereje is éppen ebben a realisztikus hitelességben rejlik. Érdekesen csúszkáló hangsúlyok, amik hatására csak komplexebbé válik az élmény, ahelyett, hogy a történet és a film is fókuszát veszítené.
Florian Henckel von Donnersmarck egyenesen Sir Richard Attenborough-tól tanulta a filmrendezői szakmát, aminek kitüntetett eredménye a 2007-es A mások élete című filmje, mely az NDK 1980-as évekbeli mindennapjaiba, és a titkosrendőrség alapvető működésébe, és a működés morális kérdéseibe vezet be minket egy Stasi-tiszt, és egy ünnepelt színházi író összefonódó életén keresztül bemutatva, miként hatott az emberek életére és pszichéjére a totalitárius diktatúra. Von Donnersmarck azonban ezen is túlmegy, és felteszi a fajsúlyos kérdés, megéri-e elbukni felvállalva az igazságot, és valóban gyávaság-e, ha valaki ezt saját boldogulása érdekében mégsem teszi meg.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
5 érdekesség A gyűrűk ura: A hatalom gyűrűi kapcsán
A csendes kitartás szobra megküzdött minden sikeréért.
Akikről ritkán emlékszünk meg, pedig a filmek lelkét hozzák létre.
Okos mozik, melyek kidomborítják a sci-fi tudományos oldalát is.
Mennyire hiteles, és vajon miért rajongunk úgy a szériáért?