Kovács Krisztián
2020. április 2. | Becsült olvasási idő: 7 perc

Világvége-történelem – Az ember, a popkultúra, és az apokalipszis

Az ember, mint faj önnön kipusztulásáról képzett fantáziái már rég elhagyták azt a mezsgyét, mikor tabutémának számított szóba hozni az elkerülhetetlennek tűnő véget, és álnokul beférkőztek a popkultúra mindennapjaiba. A folyamat szinte észrevétlenül ment végbe, a háttérben katalizátorként munkálkodó ingereket a képzőművészek ezerféleképpen fordították le az apokalipszis módozataira, és ezek a különböző és szerteágazó teóriák szinte már elfeledtették velünk, valójában miből is táplálkozik mindez, ha félretesszük a művészet gazdasági mozgatórugóit, ugyanakkor az elmúlt hetek és hónapok történései ismét eszünkbe juttatták ez a rendkívül egyszerű, és ősi érzést: a félelmet.

Paul Ekman, a Kaliforniai Orvosi Egyetem pszichológusprofesszora (és megannyi kortársa) szerint a félelem alapvető emberi érzés, egy mechanizmus, mely nem több bizonyos fenyegetéssel kapcsolatos félelmeinkre adott válaszreakciónál. Persze, mint érzelmeink szinte végtelen hosszú skálája, úgy a félelem sem egyszerű kétdimenziós emóció. Természetesen most nem térek ki a neurobiológiai összefüggésekre, a temporális lebenyben található amygdala és a félelemérzet közti kapcsolatra, illetve annak árnyalt változásaira az amygdala sérülése, vagy örökletes alulműködése okán, inkább csak azt veszem sorra, hányféleképpen öntötte formába az ember saját évezredes félelmeit.

Az ember és a világvége vonzalom

Művészi táplálékforrás

Félelmeink ezernyi élményből fakadhatnak, és megannyi hétköznapinak is tűnő történéshez és élményhez kapcsolódhatnak. Külső és belső szorongásaink sok esetben nem állnak köszönőviszonyban egymással, megeshet, hogy félek a pókoktól, mint külső tényezőtől, undorodom az aprócska ízelt lábaktól, és a kerek potroh látványától, kiráz a hideg, hacsak rágondolok, ahogy a szörnyeteg a bőrömhöz ér, de ennek vélhetően semmi köze ahhoz, ha önbecsülési nehézségeim miatt minden reggel szorongva kelek fel, ha az elém tornyosuló feladatokra gondolok.

A leomló épületek, a sikítozva haláltusájukat vívó embertömegek, és a lassan, vagy akár gyorsan összeomló civilizáció képe bizonyos fokig emlékeztethet minket arra, milyen felkészületlen is az ember azokra a forgatókönyvekre, melyeket egyébként milliószor lenyomtak már a torkunkon, mégsem ez a legfontosabb tényező, mikor egy-egy újabb világégés kerül képernyőre. Manapság talán már hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy az apokalipszis, és a popkultúra kapcsolatát egy nagyon is kézzelfogható jelenség, a közel hatvan éven át zajló hidegháború szabadította el végleg, és hozta létre azokat a fantáziákat, melyek egyébként már évszázadokkal korábban is felmerültek, és melyekből Hollywood a mai napig szégyentelenül táplálkozik.

Filmek, melyek bekukkantottak egy sivár jövőbe

Utolsó utáni emberek

És persze, nem csak Hollywood, gondoljunk csak Honda Isiró 1954-es filmjére, melyben egy óriási gyík (vagy a később nevet kapott gyűjtőfogalom szerint kaiju) porig rombolja Tokiót, hisz a gigantikus szörny sem más, mint a második világháború végén Nagaszaki és Hirosima radioaktív romjain feléledő atomkor allegóriája. És még mindig csak egy művészeti ágat említettünk, fel sem hoztuk az irodalmat, ahol igen széles a választék. Ott van Adrian Barnes regénye, az Álmatlanok, Ben H. Winters-től Az utolsó nyomozó-trilógia, Tom Sweterlitch zseniális regénye, a Letűnt világok, Blake Crouch tollából a Wayward Pines-trilógia, de persze ugyanígy említhetjük Dean R. Koontz-ot, vagy épp Stephen Kinget is, sőt John Wyndham A triffidek napja című regényében már 1951-ben elpusztította az emberiséget, Richard Matheson is megtette ugyanezt a Legenda vagyok című világsikerű kisregényében 1954-ben, ha pedig még visszább utazunk az időben, 1898-ban ráakadunk H. G. Wells Világok harca című művére, sőt, több mint hatvan évvel korábbról találkozhatunk a Frankenstein szerzőjének, Mary Shelley-nek Az utolsó ember című munkájával, melyben egy szörnyű pestisjárvány tizedeli meg a Föld lakosságát.

Hans Memling flamand festő már a 15. században, a virágzó reneszánszkor közepén vászonra vitte Az utolsó ítélet című triptichonját, melynek ábrázolásmódja és eszköztára több, hasonló korban született társával együtt még jócskán a katolicizmus tanaiban gyökerezett, és ez a tendencia egyébként kitartott az 1800-as évek eleji-közepi romantika idejére is. Ekkor alkotott többek közt John Martin, angol festő, akinek The Seventh Plague of Egypt, vagy The Destruction of Sodom and Gomorrah című baljós alkotásai mindössze csak stílusukban térnek el Hieronymous Bosch 1490 után született műveitől, a központi tematika ugyanaz.

Hieronymus Bosch triptichonja, A gyönyörök kertje

Félelemmintázatok

Lori Nix Brooklynban élő amerikai fotográfus nagy részletességű diorámái a 2005 és 2013 közt született The City című posztapokaliptikus művében csúcsosodtak ki, a sorozat egészen megkapó érzékletességgel mutatja be egy ember nélküli világ mindennapjait. Ugyancsak a képzőművészet vonalát erősíti, és ötvözi kiválóan a sci-fit a digitális művészettel, és a zenével a svéd születésű Simon Stalenhag, akinek immáron magyarul is két, egészen zseniális albuma kapható az Agave Könyvek gondozásában.

Ha megfigyeljük a különböző képzőművészeti remekek tematikáit az idők folyamán, egészen jól kirajzolódó mintát kapunk az adott kor emberének félelmeiről. A közép és kora újkor folyamán, az egyház mindennapokra gyakorolt erőteljes hatásának hála a világvége teóriák szinte kizárólag az elkárhozástól és a pokoltól való rettegés köré csoportosultak. Az ipari forradalmak és a gazdasági és infrastrukturális fejlődés fellendülését követően a félelmek a kor technikai vívmányai (vagy az elméletek, mely azok megszületéséhez vezettek) körül forogtak. Jó példa erre a már említett Világok harca, a maga föld alól előbújó tripodjaival, vagy a szintén korábban érintett Frankenstein, hiszen a groteszk teremtményt a villámok ereje, vagyis az elektromos áram hívja végül életre. Ráadásul még nem is beszéltünk a francia Jules Verne életművének egy jelentős részéről, melyben olyan találmányok élettani hatásait boncolgatta, melyek csak hosszú évekkel később születtek meg valójában, hisz ki ne emlékezne például Nemo kapitány Nautilusára (nem hiába kapta ugyanezt a nevet az első amerikai atomtengeralattjáró aztán 1958-ban).

Simon Stalenhag apokaliptikus jövője

Világvége a mozivásznon

A városok fellendülése, és a felhőkarcolók építésének elterjedése környékén, még jóval az hollywoodi aranykor beköszönte előtt Fritz Lang már leforgatta azóta kultikussá lett expresszionista némafilmjét, a Metropolist 1927-ben, mely már előrevetíti a munkásosztály és a felsőbb vezetők közti áthidalhatatlan különbségeket. Noha a film nem végződik fajunk teljes pusztulásával, a munkások lázadása és a finálé lincshangulata, még ha csak az adott közösség szintjén is, de valami hasonlót vetít előre.

A XX. század második felének hidegháború rémétől való félelme nem is olyan meglepő módon szinte észrevétlenül vegyült el, aztán csúszott át a felgyorsuló technológiai fejlődés hatásaitól való szorongásba. 1984-ben, mindössze egy évvel azt követően, hogy Ronald Reagan bejelentette a Csillagháborús-tervet, megjelenik a mozikban a kissé szögletes akcentussal bíró osztrák erőgép, Arnold Schwarzenegger a jövőből érkezett terminátor szerepében. A Skynet, a gépeket vezérlő számítógép, mely a sztori szerint 1997-ben átveszi majd az uralmat az emberek felett, tökéletes leképeződése egy új vívmánytól való félelemnek, hisz ekkor még maga az „internet” kifejezést is alig 10 éve használják csak, noha William Gibson ekkor már zseniális éleslátással vázolja fel annak hosszútávú következményeit.

Ahogy a tudomány és a tájékoztatás fejlődött, következett az apokaliptikus víziók dömpingje. 1995-ben a globális felmelegedés vet véget a civilizált világnak a Waterworld–ben, gyilkos vírus szabadul el a Földön, és írt ki mindenkit, a kevés túlélőt a föld alá kényszerítve még ugyanebben az évben megjelenő 12 majomban, aszteroida fenyegeti a bolygót az Armageddonban és nem csak fenyegeti, de be is csapódik (egy része) a Deep Impactben, aztán pedig következik az igazi apokaliptikus nagyüzem.

Járványok a szórakoztatóirodalomból

Pusztulás, pusztulás mindenütt

A Földet ellepik az élőholtak (The Walking Dead, Kaptár-széria; Max Brooks Z világháború és M. R. Carey Kiéhezettek című könyve), járványok törnek ki (A vírus, Fertőzés, Stephen King Végítélet című kötete), kozmikus katasztrófa fenyeget (Napvihar, Képlet, Arthur C. Clarke és Stephen Baxter Időodisszeia-trilógiája), időjárási anomáliák jelennek meg (Holnapután, 2012, Csillagok között, Komacu Szakjo a Sárkány halála című műve), idegen civilizációk, ismeretlen lények rohanják le a bolygót (Függetlenség napja, A holnap határa, Josh Malerman Madarak a dobozban című regénye) vagy saját technológiája dönti romba a civilizációt (Mátrix-trilógia, A. I. Mesterséges értelem, William R. Forstchen Később-trilógiája, esetleg Blake Crouch fantasztikus műve, a Hamis emlékek).

Azonban bármiről is szóljon a végső pusztulás víziója, ha lecsupaszítjuk, mi is áll a kataklizmák, természeti csapások és zombivírusok mögött, láthatjuk, hogy végül az egészet egyetlen egységes érzés, a halálfélelem mozgatja. A halál és az elmúlás egyetemes érzések, bármit is teszünk, mindig ott lebegnek körülöttünk, a tudatalattinkban ott a beágyazott kód arról, hogy egyszer a létezés véget ér.

Mégis, a művészet hiába igyekszik közelebb hozni hozzánk annak módozatait, a végén a megannyi inger hatására az ember inkább közönyössé válik a dolog iránt. Igen, látjuk, ahogy élőholtak tépnek szét embereket, ahogy szökőár egész kontinenseket söpör el, vagy, ahogy milliók halnak meg a nukleáris télben, a végén egyszerűen csak kikapcsoljuk a tévét, a laptopot, kimegyünk a moziból, vagy becsukjuk a könyvet, aztán kilépünk a szmogbűzös utcára, hogy végre nyugodtan rágyújthassunk. Egészen addig, amíg nem történik valami olyasmi, mint amiről az elmúlt hetek és hónapok híradásai szólnak, és amik hatására talán újból elkezdünk olyan apróságokat is értékelni, melyeket korábban észre sem vettünk.