- Vitkolczi Ildikó
- 2021. május 13. | Becsült olvasási idő: 5 perc
A Ma Rainey az egyik legjobb és egyben legszomorúbb film, amit hosszú ideje láttam. Jó, mert csodálatosak benne a fények, a látvány, a zene azonnal magával ragad, a történet is megfog és nem ereszt. És szomorú – és dühítő – sok minden, amit a filmbeli karakterek mondanak el, magukról, az életükről és történik is pár olyan dolog a másfél óra alatt, amitől az embernek bőszen szitkozódni támad kedve… És szomorú, mert ez Chadwick Boseman utolsó filmje. És szerintem élete legjobb alakítása is – nem véletlenül kapta meg érte posztumusz a Golden Globe-ot, és jelölték Oscar-díjra.
Az alapsztori önmagában egyszerű: egy kis, chicagói stúdióba várnak egy afroamerikai énekesnőt és az együttesét, hogy lemezre vegyék azokat a blues dalokat, amik olyan közkedveltek voltak abban az időben az Egyesült Államokban, és amelyek híressé tették az énekesnőt. A zenekar meg is érkezik… illetve csak hárman a négy főből, a zongorista, a nagybőgős és a trombitás. A negyedik, a Boseman által alakított Leeve csak később csatlakozik, csodálatos új cipőiben, és új tervekkel eltelve: átírta Ma dalainak kísérőzenéjét, jobbra, ritmusosabbra, amire jobban lehet táncolni. Ígéretet is kapott a stúdió vezetőjétől: ha szerez embereket – egy saját bandát –, akikkel feljátsszák a dalokat, akkor lemezre rögzítik őket. Így hát boldog, reményteli, és amíg a stúdió alagsorában a zenészek az énekesnőre várnak, újságot olvasnak, próbálnak, beszélgetnek, viccelődnek, lassan elkomorul a hangulat, ami majd Ma érkezésével éri el a mélypontját.
Ahogyan a filmbeli karakter meg is fogalmazza, miért ilyen kemény, és miért nem fogad el bármilyen változtatást, vagy hogy őt kihagyva döntsenek a zenéjéről:
„Fel akarják venni a hangom, hogy aztán azt játssza minden csicsás rádió, de egy kólát sem bír venni nekem. (…) Nem is törődnek velem. Csak a hangom kell nekik. Ezt már megtanultam. Úgy bánnak velem, ahogy én akarom, hiába esik nehezükre. Mindenféle jelzővel illetnek a hátam mögött. Mindennek tartanak, csak embernek nem. Nem tehetnek semmit, mert még nem kapták meg, ami kell nekik. Ahogy bekerül a gépbe a hangom, úgy kezelnek majd, mint egy szajhát, és arrébb állnak. Akkor már nem leszek hasznukra.”
Ma Rainey egyébként valóban élt, és valóban énekelt fel lemezre dalokat Chicagóban, de a filmben ábrázolt események nem történtek meg. Ma eredeti neve Gertrude Pridgett volt, és Georgiában született 1886-ban. A szülei vándorló csoporttal járták az országot, és Ma gyerekként velük énekelt, majd később fellépett cirkuszokban is. Bluest 1902-től énekelt, és az első lemezfelvételei 1923-ban készültek, amikor már 20 éves előadói gyakorlatra tett szert. Népszerűsége akkora volt, hogy valóban a blues anyjának nevezték. És bár a filmbeli zenekar tagjai fiktív figurák, Mának valóban volt egy saját zenekara.
Ma életéről 1981-ben Sandra Lieb írt könyvet, Mother of the Blues: A Study of Ma Rainey címmel. 1982-ben született meg August Wilson színdarabja, a Ma Rainey’s Black Bottom, amely kitalált történet arról, hogyan vették fel Ma dalait 1927-ben egy kis stúdióban. Ebből a darabból született aztán a film, amelyet George C. Wolfe rendezett, és Ruben Santiago-Hudson írt. A producerek Denzel Washington, Todd Black és Dany Wolf voltak. A főszerepet Viola Davis alakítja, akit a szerep megformálásáért szintén Oscar-díjra jelöltek. A dolog érdekessége, hogy a színésznőnek ez a második olyan szerepe egy filmben, amit Wilson egy darabja alapján írtak (Kerítések; 2016), amivel el is nyerte akkor az Oscar-díjat.
A film forgatása 2019. július 8-án kezdődött Pittsburghben, ahol a város egyes részeit a díszletekkel az 1927-es kinézetű Chicagóvá alakították át. A forgatás 2019. augusztus 16-án fejeződött be, és Boseman az utómunkák során hunyt el, 2020. augusztus 28-án. A forgatás ideje alatt is kapott kezeléseket a rák ellen, de erről a munkatársai közül senki sem tudott. Viola Davis később azt nyilatkozta, látták rajta a forgatási szünetekben, hogy kimerült, de ahogy újabb felvételt kezdtek el, Bosemanről eltűnt a fáradtság minden nyoma, és teljes átéléssel vetette magát a munkába.
És ott van Viola Davis, aki szintén elképesztő alakítást nyújt, sminkkel és műfogakkal földöntúlian elcsúfítva. A színésznőt én A segítség című filmben láttam először, ahol egy magányos, a háttérben meghúzódó, boldogtalan cselédet alakított, aki egy fehér családnál főz, mos, takarít – és nem mellékesen, a szülők helyett a gyereket is neveli -, és aki végül, több cselédtársa segítségével alaposan felforgatja a fehér családok életét, teljesen megérdemelten, teszem hozzá. (Azért a szerepéért is jelölték Golden Globe- és Oscar-díjra is.) Ahhoz képest itt egy kőkemény, keserű asszonyt játszik, aki kissé már kiégett, boldogtalan, de a zenét imádja, és aki nem ereszti, amit fáradságos munkával elért. A színésznő tartott a szereptől, a leginkább attól, hogy nem fogja tudni olyan jól elénekelni a dalokat, ahogyan Ma tette eredetileg, mégis, ahogy elolvasta a forgatókönyvet, tudta, hogy el akarja játszani a szerepet.
A két főszereplő végül nem nyert Oscar-díjat a szerepük megformálásáért. A legjobb férfi főszereplő díját Anthony Hopkins vitte haza a The Father, míg a női főszereplőét Frances McDormand, A nomádok földje című filmben nyújtott alakításáért. Bár még egyik filmet sem láttam, ismerve a két színész munkáját, úgy vélem, mindketten megérdemelten nyertek. A Ma Rainey végül két díjjal vigasztalódhatott, a legjobb jelmez és a legjobb smink kategóriában, úgy gondolom, szintén megérdemelten. Anthony Hopkins egyébként a videóban, amiben köszönetet mondott, Bosemannek ajánlotta a díjat, aki szerinte is túl korán távozott közülünk.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.