• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Ma Rainey

Filmkritika

A blues nagyasszonyának portréja lett Chadwick Boseman hattyúdala – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

A Ma Rainey az egyik legjobb és egyben legszomorúbb film, amit hosszú ideje láttam. Jó, mert csodálatosak benne a fények, a látvány, a zene azonnal magával ragad, a történet is megfog és nem ereszt. És szomorú – és dühítő – sok minden, amit a filmbeli karakterek mondanak el, magukról, az életükről és történik is pár olyan dolog a másfél óra alatt, amitől az embernek bőszen szitkozódni támad kedve… És szomorú, mert ez Chadwick Boseman utolsó filmje. És szerintem élete legjobb alakítása is – nem véletlenül kapta meg érte posztumusz a Golden Globe-ot, és jelölték Oscar-díjra.

Ma Rainey

Ma Rainey

Az alapsztori önmagában egyszerű: egy kis, chicagói stúdióba várnak egy afroamerikai énekesnőt és az együttesét, hogy lemezre vegyék azokat a blues dalokat, amik olyan közkedveltek voltak abban az időben az Egyesült Államokban, és amelyek híressé tették az énekesnőt. A zenekar meg is érkezik… illetve csak hárman a négy főből, a zongorista, a nagybőgős és a trombitás. A negyedik, a Boseman által alakított Leeve csak később csatlakozik, csodálatos új cipőiben, és új tervekkel eltelve: átírta Ma dalainak kísérőzenéjét, jobbra, ritmusosabbra, amire jobban lehet táncolni. Ígéretet is kapott a stúdió vezetőjétől: ha szerez embereket – egy saját bandát –, akikkel feljátsszák a dalokat, akkor lemezre rögzítik őket. Így hát boldog, reményteli, és amíg a stúdió alagsorában a zenészek az énekesnőre várnak, újságot olvasnak, próbálnak, beszélgetnek, viccelődnek, lassan elkomorul a hangulat, ami majd Ma érkezésével éri el a mélypontját.

Mert Ma nem egy finomkodó alkat. Amikor az autója karambolozik a lemezfelvétel előtt egy fehér sofőr kocsijával, és a rendőr őt vonja felelősségre, nekimegy a rendőrnek is. A stúdióban a két tulajdonos többféle ötlettel is előáll, a dalok sorrendjére vonatkozóan, vagy Leeve zenéjével kapcsolatban, de bármit kérnek is, Ma válasza mindenre: nem.

Viola Davis Ma Rainey szerepében

Viola Davis Ma Rainey szerepében

Ahogyan a filmbeli karakter meg is fogalmazza, miért ilyen kemény, és miért nem fogad el bármilyen változtatást, vagy hogy őt kihagyva döntsenek a zenéjéről:

„Fel akarják venni a hangom, hogy aztán azt játssza minden csicsás rádió, de egy kólát sem bír venni nekem. (…) Nem is törődnek velem. Csak a hangom kell nekik. Ezt már megtanultam. Úgy bánnak velem, ahogy én akarom, hiába esik nehezükre. Mindenféle jelzővel illetnek a hátam mögött. Mindennek tartanak, csak embernek nem. Nem tehetnek semmit, mert még nem kapták meg, ami kell nekik. Ahogy bekerül a gépbe a hangom, úgy kezelnek majd, mint egy szajhát, és arrébb állnak. Akkor már nem leszek hasznukra.”

És sajnos, ahogy olvastam, ez valóban így igaz. A XX. század elején megszokott dolog volt az Egyesült Államokban, hogy a fehér tulajdonú stúdiók vezetői szerződéssel megszerezték az afroamerikai énekesek és zenészek dalait, amiket aztán fehér művészekkel vettek fel lemezre, egyrészt minimális árat fizetve a feketéknek a szerzői jogokért, azután meg szinte lehetetlenné tették a számukra, hogy hozzájuthassanak a dalokért járó jogdíj összegéhez.

Ma Rainey egyébként valóban élt, és valóban énekelt fel lemezre dalokat Chicagóban, de a filmben ábrázolt események nem történtek meg. Ma eredeti neve Gertrude Pridgett volt, és Georgiában született 1886-ban. A szülei vándorló csoporttal járták az országot, és Ma gyerekként velük énekelt, majd később fellépett cirkuszokban is. Bluest 1902-től énekelt, és az első lemezfelvételei 1923-ban készültek, amikor már 20 éves előadói gyakorlatra tett szert. Népszerűsége akkora volt, hogy valóban a blues anyjának nevezték. És bár a filmbeli zenekar tagjai fiktív figurák, Mának valóban volt egy saját zenekara.

Ma és a zenekara, balról jobbra: Ed Pollack, Albert Wynn, Thomas A. Dorsey, Ma Rainey, Dave Nelson és Gabriel Washington 1923-ban.

Ma és a zenekara, balról jobbra: Ed Pollack, Albert Wynn, Thomas A. Dorsey, Ma Rainey, Dave Nelson és Gabriel Washington 1923-ban.

Ma életéről 1981-ben Sandra Lieb írt könyvet, Mother of the Blues: A Study of Ma Rainey címmel. 1982-ben született meg August Wilson színdarabja, a Ma Rainey’s Black Bottom, amely kitalált történet arról, hogyan vették fel Ma dalait 1927-ben egy kis stúdióban. Ebből a darabból született aztán a film, amelyet George C. Wolfe rendezett, és Ruben Santiago-Hudson írt. A producerek Denzel Washington, Todd Black és Dany Wolf voltak. A főszerepet Viola Davis alakítja, akit a szerep megformálásáért szintén Oscar-díjra jelöltek. A dolog érdekessége, hogy a színésznőnek ez a második olyan szerepe egy filmben, amit Wilson egy darabja alapján írtak (Kerítések; 2016), amivel el is nyerte akkor az Oscar-díjat.

A film forgatása 2019. július 8-án kezdődött Pittsburghben, ahol a város egyes részeit a díszletekkel az 1927-es kinézetű Chicagóvá alakították át. A forgatás 2019. augusztus 16-án fejeződött be, és Boseman az utómunkák során hunyt el, 2020. augusztus 28-án. A forgatás ideje alatt is kapott kezeléseket a rák ellen, de erről a munkatársai közül senki sem tudott. Viola Davis később azt nyilatkozta, látták rajta a forgatási szünetekben, hogy kimerült, de ahogy újabb felvételt kezdtek el, Bosemanről eltűnt a fáradtság minden nyoma, és teljes átéléssel vetette magát a munkába.

És bár valóban szörnyen le van soványodva – főképp, ha összevetjük például a Fekete Párducban látott alakjával -, Boseman teljes átéléssel alakítja Leevet, énekel, táncol, nőket csábít el, nevet, majd olyan mély tragédiát is feltár, hogy a nézőnek végleg elmegy a kedve a nevetéstől. Elképesztően jól játszik kürtön – bár az igazi Leeve alapvetően trombitás volt.

Chadwick Boseman Leeve szerepében

Chadwick Boseman Leeve szerepében

És ott van Viola Davis, aki szintén elképesztő alakítást nyújt, sminkkel és műfogakkal földöntúlian elcsúfítva. A színésznőt én A segítség című filmben láttam először, ahol egy magányos, a háttérben meghúzódó, boldogtalan cselédet alakított, aki egy fehér családnál főz, mos, takarít – és nem mellékesen, a szülők helyett a gyereket is neveli -, és aki végül, több cselédtársa segítségével alaposan felforgatja a fehér családok életét, teljesen megérdemelten, teszem hozzá. (Azért a szerepéért is jelölték Golden Globe- és Oscar-díjra is.) Ahhoz képest itt egy kőkemény, keserű asszonyt játszik, aki kissé már kiégett, boldogtalan, de a zenét imádja, és aki nem ereszti, amit fáradságos munkával elért. A színésznő tartott a szereptől, a leginkább attól, hogy nem fogja tudni olyan jól elénekelni a dalokat, ahogyan Ma tette eredetileg, mégis, ahogy elolvasta a forgatókönyvet, tudta, hogy el akarja játszani a szerepet.

„Úgy gondolom, [August Wilson, a darab szerzője] megragadta a feketék humorát. megragadta a humorunkat, a sebezhetőségünket, a tragédiáinkat, a traumáinkat. És emberivé tett minket. És engedte, hogy megszólaljunk.”

Fotó Ma Rainey-ről

Fotó Ma Rainey-ről

A két főszereplő végül nem nyert Oscar-díjat a szerepük megformálásáért. A legjobb férfi főszereplő díját Anthony Hopkins vitte haza a The Father, míg a női főszereplőét Frances McDormand, A nomádok földje című filmben nyújtott alakításáért. Bár még egyik filmet sem láttam, ismerve a két színész munkáját, úgy vélem, mindketten megérdemelten nyertek. A Ma Rainey végül két díjjal vigasztalódhatott, a legjobb jelmez és a legjobb smink kategóriában, úgy gondolom, szintén megérdemelten. Anthony Hopkins egyébként a videóban, amiben köszönetet mondott, Bosemannek ajánlotta a díjat, aki szerinte is túl korán távozott közülünk.

Kapcsolódó cikkek

Nyakig sárban az árkok mélyén – 10 kiváló film a Nagy Háborúról

Kevesebb szó esik a filmvásznon az első világégésről, pedig klasszikusok születtek a témában.

Egy évem Salingerrel (2021)

Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

Az Egy évem Salingerrel nem jó film, mégis kellemes élmény.

Nicolas Cage megint valami érdekes?-be nyúlt

Ellopott malacát keresi Nicolas Cage a legújabb filmjében

Cage megint valami egészen furcsába kezdett, mutatjuk is az előzetest.

Filmek négy fal közt – 10 kiváló kamaradráma, melyhez elég egy szoba és pár szereplő

Filmek, melyek újfent bizonyítják, hogy jó történethez pár szereplő is elég, akik nem tesznek mást, csak beszélgetnek.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Rajzolt valóságok

    Rajzolt valóságok – 5 képregény, mely igaz történet alapján készült

    Még a kilencedik művészettől sem idegen a valóság inspirációja.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. június 21.

    Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

    Az Egy évem Salingerrel nem jó film, mégis kellemes élmény.

    • 2021. június 8.

    A rossz feminista, aki nehezen tanul meg szeretni, és szeretve lenni – Sorozatkritika

    Mi rejlik egy vörösre rúzsozott, pimasz mosoly mögött?

    • 2021. június 4.

    Jason Statham megint kemény, mint az acél, és hideg, akár a jég – Filmkritika

    Egy merőben más megközelítésű mozi, mint amit Guy Ritchie-től megszokhattunk.

    • 2021. június 3.

    Görög sorstragédiák modern krimibe ágyazva – Sorozatkritika

    Súlyos hangulat, összetett mondanivaló és egy kiváló Kate Winslet a főszerepben.

    • 2021. május 27.

    James Corden galádul kizökkent a könnyes Jóbarátok-nosztalgiából – Filmkritika

    Maximális nosztalgiafaktor és bugyuta szórakoztatóipari elemek.