
- Tegdes Péter
- 2020. október 26. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Éric Vuillard könyve az ellentmondásokra épül. Bár alig százoldalas ez az aprócska, könnyű kis kötet, mégis brutálisan súlyos témákat tárgyal. Bár látszólag fesztelen és szórakoztató, valójában megható és ledermesztő. A 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Napirend az Anschluss egy kevésbé ismert, igaz változatát meséli el, és azt, hogyan ragadta a félőrült Hitler magához a hatalmat, míg Európa legnagyobb politikusai buta mosoly mögé rejtették fájdalmas tétlenségüket.
Bár az 52 éves Éric Vuillard neve szülőhazájában, Franciaországban már jól ismert név, Magyarországon a Napirend az első megjelent könyve. A filmrendezőként is tevékenykedő író Franciaországban 2017-ben megjelent kötetén is érződik némi filmszerűség: a rövid könyv feszesen megírt fejezetei aprólékos leírásokkal, jelenetszerű, sokszor egészen apró történéseket ábrázol, melyek jelentősége így egészen más méreteket ölt.
Éric Vuillard – Napirend
Vuillard könyvének első fejezetében huszonnégy német pénzembert vonultat fel, akik egyszerre hatalmasok (pénzüknek és az abból fakadó befolyásuknak köszönhetően) és teljesen jelentéktelenek. 1933-at írunk, Hitler még csak épp, hogy megszerezte a hatalmát. Hol van még a Reichstag égése, a hosszú kések éjszakája vagy zsidók csoportos deportálása? A nem is annyira távoli, ám annál sokkal kiszámíthatatlanabb jövőben. A kéttucatnyi pénzember Hitlerhez érkezik, aki arról győzi meg őket néhány negédes mosollyal, hogy támogassák a náci pártját.
Jelenetváltás: Ausztria tragikomikuma következik, az Anschluss, vagyis az ország Németországgal való egyesítése (vagy inkább bekebelezése) előtti utolsó napok eseményei. Kurt Schuschnigg, osztrák kancellár a német-osztrák határhoz siet Hitler sürgető hívására, ahol a Führer még a hajat is lekiabálja a fejéről. Mit képzelnek az osztrákok, hogy nem szolgálják ki maradéktalanul a nácik igényeit? Hitler egy olyan iratot tesz Schuschnigg orra elé, amit ha a politikus elfogad, Ausztria halálos ítéletét írná alá. Egy egyenlőtlen húzd meg-ereszd el játék kezdődik, Dávid és Góliát harca, melyben minden lehetséges alternatíva figyelembe vételével is csak Hitler nyerhet.
Ausztria önállósága elbukott, mégis úgy tűnik, hogy sok osztrák örül, sőt, repülni tudna a boldogságtól, hogy Hitler hatalma alá kerül az országuk. De mikor érkezik meg a Führer az őt ünneplő bécsi tömeg elé? Ausztria lerohanása nem megy olyan könnyen: a világuralmi célokat dédelgető Harmadik Birodalom páncélosai már az Ausztriába tartó út legelején bemondták az unalmast.
A történelmet sokan úgy képzelik el, mint egy egyenesen előre haladó történetet. Pedig, ahogy Déva vára, úgy a múlt is hol felépült, előrehaladt valamilyen elvek mentén, hol pedig összedől, meghátrál. Hitler diadalmas hatalomátvétele sem ment olyan könnyen, nagyon sok apró (utólag talán tévesen jelentéktelennek tűnő) buktatója volt, csupa olyan felemás, szinte pikírt jelenete, amit az utókor elfeledett. Vagyis csak majdnem, Vuillardnak hála.
Éric Vuillard – Napirend
Bár többen is a könyv fekete humorát méltatják, számomra ez sokkal komorabb, komolyabb mű volt, semmint hogy mosolyra húzzam a számat. Az író akarva és akaratlanul is nagyon súlyos erkölcsi kérdéseket feszeget. Félig-meddig leszámol azzal a mítosszal, hogy a német nép tehetetlen volt a Führer rémuralma ellen, hogy ők is áldozatai voltak az antiszemita, gyilkos rendszernek. Tessék, itt van huszonnégy milliomos, akik a kezdetek kezdetétől bátran és boldogan támogatták Hitlert, és még ahhoz sem voltak finnyásak, hogy „kölcsönvegyenek” néhány zsidót a munkatáborokból, hogy saját gyárukban dolgoztassák őket, embertelen körülmények között.
Na és a szövetséges hatalmak? Vajon mindent megtettek, hogy segítsenek a zsidóknak meg- és kiszabadulni a náci Németországból? Talán már most tudja a választ a jövendőbéli olvasó: természetesen nem.
„Senki sem zuhanhat kétszer ugyanabba a szakadékba. De mindig egyformán zuhanunk, a nevetségesség és a rémület keverékével” – írja Vuillard regénye végén, mely tiltakozásra késztetett. Igenis eshetünk kétszer is ugyanabba a szakadékba. Persze, az idő múlásával a díszlet megváltozott, valahol talán picit szűkebb, máshol tágasabbá vált a szakadék, de a lényeg ettől még ugyanaz maradt, gyakorlatilag legalábbis biztosan. A huszonegyedik században a szereplők is megváltoztak, nem csak a díszletek, bár ma már a háborúkat (szerencsére?) többnyire az online térben, Twitteren, Instagramon, és elfogult híroldalakon vívják. Ettől függetlenül azonban a kapzsiság, a megbélyegzés, a kirekesztés továbbra is az emberi viselkedés sajnálatos sajátja, ami sem Hitler idejében, sem most nem nevezhető tolerálhatónak, sem megbocsáthatónak. Bár a Napirend az 1930-as évek kiábrándító napjainak éles szemű krónikása, mi is nagyon is magunkénak érezhetjük a történetet.
Aztán csak reménykedhetünk, hogy jó hatvan-hetven év múlva nekünk is lesz egy Vuillardunk, aki szenvtelen iróniával, átláthatóan ábrázolja azt a káoszt, melyben jelenleg is élünk.
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Utazás a lélek mélyére, kizárólag a legbátrabb olvasóknak!
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.