Kaposi Ildikó
2021. augusztus 23. | Becsült olvasási idő: 5 perc

A felnőttek mindennapi rutinjai gyerekszemmel – Könyvkritika

Haász János író, újságíró az Athenaeum Kiadó gondozásában megjelent második gyerekverskönyve megható olvasmány, miközben naiv humora sokszor nevetésre késztet. A skandináv típusú gyerekvers hálás műfaj, egyszerre szól a kisebbekhez, mert benne él ebben a világban, és a felnőttekhez, mert a tapasztalata révén kettős tudat lép érvénybe. Ezek a versek visszarepítenek a saját gyerekkorunkba, és arra késztetnek, hogy a mindennapi rutinjainkra gyerekszemmel pillantsunk rá. Ettől néha elszégyelljük magunkat.

A versfüzér egy kisfiú történetét meséli el, akinek két gonddal kell egy időben megküzdenie: szerelmes lesz Dóriba, az új osztálytársba, előkerülnek a lányok és fiúk gondolkodásmódja közti különbségek, ugyanakkor megbetegszik az édesanyja, aki hosszú időre kórházba kerül.

Haász János – Mire felnövünk

Problémák minden családban vannak, nyilatkozta Haász János egy videóinterjúban, ahol nincsenek, ott majd lesznek. Mindenkinek meg kell küzdenie valamilyen bajjal, éppen ezért mondható egyetemesnek ez a kötet, és annak is összeszorul a szíve olvasás közben, aki nem élt át hasonlót. A gyerekeinket igyekszünk megvédeni a rossz hírektől, de nem biztos, hogy ezzel mindig jót teszünk.

A történet egy boldog családban zajlik, az első vers rögtön leteszi az alapokat, a halmazokat tanulva a kisfiúnak a saját családja jut eszébe, ahol apának és anyának ő a közös metszete, „akiben anya és apa összeér.”

Bepillanthatunk egy boldog családi életbe, a közös hancúrozásokba, hogy apa a legkisebb náthát is halálos betegségnek éli meg, hogy kiderül, nem is ért annyira a felsős matekhoz, és nehezen válik meg a mobiljától. Amikor pedig megjelenik Dóri, az új osztálytárs, már a bemutatkozásnál „simogatja a hangja” főhősünk fülét.

„Dórira jó ránézni.

Olyankor mindig

boldog lesz a szemem.”

A ki nem mondott szavak, a szőnyeg alá söpört fájdalmak erőteljesen dolgoznak bennünk. Amikor anya beteg lesz, a család elhallgat a kisfiú körül, és csak azt szajkózzák, hogy minden rendben lesz. De ő nem érti, hiszen a szavaknak ellentmondanak a tények, a hangsúlyok, a könnyek a szemekben.

„Apa nem mond semmit,

és mami sem mond semmit,

és papiék se mondanak semmit.

Csak, hogy minden rendben,

és anya nagyon szeret,

De, ha minden rendben,

és nagyon szeret,

akkor ezt miért nem ő mondja el?”

A gyerekeknek ugyanolyan igényük van megtudni az igazságot, mint a felnőtteknek, de a súlyos betegségekről nem szokásunk beszélni, és az aggodalom körbefon bennünket. A felébredni című vershez készült illusztráció gyönyörűen mutatja be, hogy a sötét éjszaka, a félelem az ismeretlentől, hogy múlna el egy pillanat alatt Anya ölelő kezétől, aki most távol van.

„Néha arra ébredek,

hogy álmomban anya

megsimogatja a fejem.

Ilyenkor mindig nagyon nehéz

visszaaludni.

Pedig igazából

felébredni nem akarnék

soha többé.”

Haász János

Ebben a versben felnőtt olvasónak megjelenik a halál, amiből nincs felébredés, és az ettől való félelem is. Ugyanakkor jelen van benne a megnyugvás, a végső béke. A kisfiú vágya az édesanyja után mély, mint az éjszaka. Az is nagyon gyakori félelem, hogy a kisgyerek azt hiszi a szülei miatta válnak, vagy ő okozta valahogyan a betegséget.

„Azt nem élném túl, ha kiderülne, hogy

miattam lett beteg,

mert túl sokat állt égnek a haja.”

Ezek a félelmek is elkerülhetők lennének egy őszinte beszélgetéssel. Elgondolkodtató a Tök fölösleges című vers is, amikor a kisfiú megkérdezi a hittan tanárt, mit csinált Isten az ősrobbanás előtt. Ahelyett, hogy valami magyarázatot kapna, a tanár leszidja, hogy ne szemtelenkedjen. „mert nem kérdezni kell/meg szemtelenkedni/hanem hinni.”

Ilyen élménye szinte mindenkinek volt, amikor valaki kettétöri a kíváncsiskodó lelket, és lassan leszokunk arról, hogy kérdéseket tegyünk fel. Ez szerintem óriási baj, mert, ha elfelejtünk kérdezni, akkor oda az empátiánk, az újra való nyitottságunk, és belemerevedünk a helyzetbe, elveszítve mindazt, ami a gyerek bennünk.

A versekben nincsenek cirádás jelzők, különleges igék, mentesek a sziruposságtól, didaktikától. Egy gyerek is tökéletesen érti, de a többszintű értelmezhetőség felnőttként nagyon izgalmassá teszi őket. Ilyen például a Tisztánlátás című vers, melyben a poén az, hogy apa azért olvas sok újságot, mert az segíti a tisztánlátást, és ezt anya is tudja, mert azzal mossa az ablakot. Ez a fajta nyelvi humor, kettős látásmód teszi nagyon szerethetővé ezt a verseskötetet, amely egyszerre megérint, elgondolkodtat és szórakoztat.

Szerves része a kötetnek az illusztráció, mely Egri Mónika munkája. Humorral, empátiával nyúlt a család életéhez, és a perspektívák különlegességével, az apró fontos mondanivalót hordozó díszítésekkel remekül kiegészíti a verseket.

Amikor a lámpabúrából eső hullik, az idilli képen virágok indáznak. Beránt a könyv, és el kell olvasni egy szuszra, majd utána egyenként újra a verseket, ízlelgetve a jelentésrétegeket.

Az utolsó versben anya hazatér, de azért valami megváltozik.

„Biztos nagyon felnőttem már,

de most olyan másnak láttam.

Mint egy hóembert, ahogy nézi

a tavaszi napsütést.”

Egri Mónika, a kötet grafikusa

Ez az utolsó hasonlat valóban felnőttes már, és benne rejlik a tudás, – ami már a gyerekkoron túlmutat – hogy egyszer minden véget ér. Itt kap magyarázatot a kötet címe is, amit többféleképpen is értelmezhetünk. Mire felnövünk elfelejtjük, milyen gyereknek lenni, és sok mindent értünk, amit nem szeretnénk érteni, sok mindent látunk, amit nem szeretnénk látni.