- Forrai Márton
- 2021. április 12. | Becsült olvasási idő: 5 perc
A sötét angyal, mint szókapcsolat különböző asszociációkra ösztökélhet: kinek egy fekete szépség jut eszébe erőteljesen erotikus kisugárzással (mondjuk Jessica Alba az azonos című sorozatból), másnak pedig égből alászálló lélekhordozók annyira ostoba egyede, aki a válaszútnál tévedésből pokolra hurcolja áldozatát. Aztán akad, aki a germán óriásra, Matthias Hues-ra asszociál, aki a Talec nevezetű földönkívüli szerepében tejfehér hajjal és kontaktlencsében borotvaéles mágneses diszkeket lődöz, vagy heroinnal pumpál tele ártatlanokat, hogy aztán kiszívhassa az agyukban felhalmozódó endorfint. Velem vagy még? Akkor ez a cikk Neked szól!
A Sötét angyal eredetileg hol ugyanezzel az angol címmel (Dark Angel), hol pedig I come in peace, vagyis Békével jöttem elnevezés alatt futott. Gyanítom, hogy e különbségnek az angol/amerikai nyelvterület alatti megjelenésekhez van köze, és hogy az amerikaiak jöttek békével, máskülönben a sztori születésével kapcsolatos elméletem értelmét veszti. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy a Jurassic Parktól a Mission: Impossible-ön át többtucatnyi kasszarobbantó film forgatókönyvét jegyző David Koepp fejéből pattant ki a következő jelenet ötlete, majd házalni kezdett a producereknél azzal:
„Jófiú és földönkívüli rossz arc szemben állnak egymással. Rossz arc tucatnyi gyilkosság után valamihez odaszögezve arcátlanul közli:
– Békével jöttem…
Jófiú eddigre mindenen túl van, és bár az élet őt igazolta, eléggé tele van a töke rosszarccal, plusz van a kezében egy Nagy Büdös Ticsungoló mordály. Válasza nem is lehet más, mint:
– Igen. És darabokban távozol. Seggfej.”
Jófiú élesíti nevezett gyilkolóeszközt, szigorú lazasággal atomokra robbantja rosszarcot, majd az általa megmentett jócsajjal egyetemben elautózik a naplementébe. Az ötletet az MGM és a Paramount stúdió is megvette, amin nincs semmi meglepődnivaló, ha a szívemre teszem a kezem, én is megvettem volna a helyükben.
A rendezői székből az a Craig R. Baxley dirigált, aki a Jackson, a vadállattal, értekezésem tárgyával, valamint a Hideg, mint a kővel szégyenteljesnek nem nevezhető triumvirátust tett le az asztalra 1988 és ’91 között. A Jackson-ben a mellől a Carl Weathers mellől likvidálták a kor szexszimbólumává váló Sharon Stone-t, aki a Ragadozóban képes volt felvenni a bicepszméret-versenyt Arnold Schwarzeneggerrel, a Rocky-folytatásokban nemezisből lett Sly Stallone öribarija, mostanában pedig a Mandalorian Greef Kargájaként tért vissza. A Hideg, mint a kő (Stone Cold) Sharon-ban szegényebb, de kemény motorosokban gazdagabb verzióját hozta a tipikus kora kilencvenes évekbeli gazfickófilmnek, amelyben tesztoszteronnál csak acélból csapódott ki több a testekből, ahogy a golyók átlyuggatták azokat. Sajnos a három filmből egyedül a Jackson bizonyult anyagilag sikeresnek, Baxley pedig javarészt átnyergelt a tv-filmekre, ahol a befektetői kockázat és a látványos vérengzés többnyire egymás karjaiban halnak mártírhalált.
Ami miatt most a Vad Sötét angyalról beszélünk, annak két fontos oka van. Egyrészt a gyerekkori nosztalgiámnak egy olyan megtestesítője, amit mai szemmel sem tett a saját szememben röhejessé. Az ötletes és kreatív történetvezetés sci-fi köntös nélkül is megállná a helyét, a másrészt pedig ott jön, hogy azzal nyakon öntve már bármilyen kocsmai vitában ki mernék állni a film mellett; amit ugyanis James Cameron lemásolt a Terminátor 2-ben (apropó, a Jessica Albás sorozatot is ő kreálta – gyanús!), azzal senki se akarjon ujjat húzni. Erről mindjárt, előbb vegyük a húzóneveket: az egyikük egy svéd égimeszelő, a másikról meg szokás tudni, hogy kicsoda – na jó, fordítva…
Lundgren nagyjából ugyanazt a típust hozza mindkét filmben, Benben viszont nekem tökéletesen eladta a karrierista FBI-ügynök archetípusát, amiből nem is siet nyáladzó poéngyárrá avanzsálni, csak hogy beolajozza az akciógépezet fogaskerekeit. És ha már akció: természetesen az ütök-lövök-száguldozom édeshármas maximálisan ki van aknázva, ebből kettő pedig meglepően hitelesen – én az autóvezető földönkívülinél húztam fel a szemöldököm, de mivel az emberi viszonyokat meglepően jól ismerő, humán küllemű rohadékról van szó, itt sem kellett megerőszakolnom a bennem élő kritikust, hogy élvezni tudjam a látottakat.
A Sötét angyal másik nagy előnye a mértéktartás. Hatalmas klisé, hogy Jack Caine nyomozónak lelövik a partnerét, és kap helyette egy olyat, akivel nem akar együtt dolgozni. Ugyanakkor amikor rádöbben, hogy mind a kartell, mind az ő levesébe beleköp egy tömeggyilkos alien drogdíler, nyilvánvalóan nem képes bosszút állni az egész bűnbandán, megállítani a nagyobb gonoszt, és még korrupt partnerét is megrendszabályozni, eközben boldoggá tenni durcás exbarátnőjét… Acélból vannak a tökei, naná, de nem képregényfigura. És tényleg, a végére néhány szálat elvarrunk, másokat pedig olyan elegánsan hagyunk nyitva egy laza mondattal, hogy azt tanítani kéne a képírás-egyetemen. Mint ahogy a mellékszereplők megalkotását is: nincs belőlük túl sok, de egyediek, humorosak, élmény őket nézni.
Szóval a T1000-as lehet, hogy nem békével jött, de ha rajtam múlik, kegyvesztetten távozik. A földönkívüliek beelőzték, ez világos.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.