Forrai Márton
2021. április 12. | Becsült olvasási idő: 5 perc

A földönkívüli drogdíler és endorfinvadász esete Dolph Lundgrennel – Filmkritika

A sötét angyal, mint szókapcsolat különböző asszociációkra ösztökélhet: kinek egy fekete szépség jut eszébe erőteljesen erotikus kisugárzással (mondjuk Jessica Alba az azonos című sorozatból), másnak pedig égből alászálló lélekhordozók annyira ostoba egyede, aki a válaszútnál tévedésből pokolra hurcolja áldozatát. Aztán akad, aki a germán óriásra, Matthias Hues-ra asszociál, aki a Talec nevezetű földönkívüli szerepében tejfehér hajjal és kontaktlencsében borotvaéles mágneses diszkeket lődöz, vagy heroinnal pumpál tele ártatlanokat, hogy aztán kiszívhassa az agyukban felhalmozódó endorfint. Velem vagy még? Akkor ez a cikk Neked szól!

Sötét angyal (1990)

A Sötét angyal eredetileg hol ugyanezzel az angol címmel (Dark Angel), hol pedig I come in peace, vagyis Békével jöttem elnevezés alatt futott. Gyanítom, hogy e különbségnek az angol/amerikai nyelvterület alatti megjelenésekhez van köze, és hogy az amerikaiak jöttek békével, máskülönben a sztori születésével kapcsolatos elméletem értelmét veszti. Meg vagyok ugyanis győződve róla, hogy a Jurassic Parktól a Mission: Impossible-ön át többtucatnyi kasszarobbantó film forgatókönyvét jegyző David Koepp fejéből pattant ki a következő jelenet ötlete, majd házalni kezdett a producereknél azzal:

„Jófiú és földönkívüli rossz arc szemben állnak egymással. Rossz arc tucatnyi gyilkosság után valamihez odaszögezve arcátlanul közli:

– Békével jöttem…

Jófiú eddigre mindenen túl van, és bár az élet őt igazolta, eléggé tele van a töke rosszarccal, plusz van a kezében egy Nagy Büdös Ticsungoló mordály. Válasza nem is lehet más, mint:

– Igen. És darabokban távozol. Seggfej.”

Jófiú élesíti nevezett gyilkolóeszközt, szigorú lazasággal atomokra robbantja rosszarcot, majd az általa megmentett jócsajjal egyetemben elautózik a naplementébe. Az ötletet az MGM és a Paramount stúdió is megvette, amin nincs semmi meglepődnivaló, ha a szívemre teszem a kezem, én is megvettem volna a helyükben.

Néhány kiegészítést azért kérhettek a hétmillió dolláros büdzsé folyósítása előtt, mint például egy, a nézőket vonzó húzónevet, egy bejáratott rendezőt, valamint egy épkézláb történetet. Na jó, a harmadikat mázli, hogy megkaptuk, mert ők valószínűleg beérték volna az első két kitétel teljesülésével.

Sötét angyal (1990)

A rendezői székből az a Craig R. Baxley dirigált, aki a Jackson, a vadállattal, értekezésem tárgyával, valamint a Hideg, mint a kővel szégyenteljesnek nem nevezhető triumvirátust tett le az asztalra 1988 és ’91 között. A Jackson-ben a mellől a Carl Weathers mellől likvidálták a kor szexszimbólumává váló Sharon Stone-t, aki a Ragadozóban képes volt felvenni a bicepszméret-versenyt Arnold Schwarzeneggerrel, a Rocky-folytatásokban nemezisből lett Sly Stallone öribarija, mostanában pedig a Mandalorian Greef Kargájaként tért vissza. A Hideg, mint a kő (Stone Cold) Sharon-ban szegényebb, de kemény motorosokban gazdagabb verzióját hozta a tipikus kora kilencvenes évekbeli gazfickófilmnek, amelyben tesztoszteronnál csak acélból csapódott ki több a testekből, ahogy a golyók átlyuggatták azokat. Sajnos a három filmből egyedül a Jackson bizonyult anyagilag sikeresnek, Baxley pedig javarészt átnyergelt a tv-filmekre, ahol a befektetői kockázat és a látványos vérengzés többnyire egymás karjaiban halnak mártírhalált.

Ami miatt most a Vad Sötét angyalról beszélünk, annak két fontos oka van. Egyrészt a gyerekkori nosztalgiámnak egy olyan megtestesítője, amit mai szemmel sem tett a saját szememben röhejessé. Az ötletes és kreatív történetvezetés sci-fi köntös nélkül is megállná a helyét, a másrészt pedig ott jön, hogy azzal nyakon öntve már bármilyen kocsmai vitában ki mernék állni a film mellett; amit ugyanis James Cameron lemásolt a Terminátor 2-ben (apropó, a Jessica Albás sorozatot is ő kreálta – gyanús!), azzal senki se akarjon ujjat húzni. Erről mindjárt, előbb vegyük a húzóneveket: az egyikük egy svéd égimeszelő, a másikról meg szokás tudni, hogy kicsoda – na jó, fordítva…

Dolph Lundgren és Brian Benben buddy movie-s kettőse számomra jobban működik, mint amikor Brandon Lee-t állították csatasorba előbbi mellett a Leszámolás Kis-Tokióban esetén.

Sötét angyal (1990)

Lundgren nagyjából ugyanazt a típust hozza mindkét filmben, Benben viszont nekem tökéletesen eladta a karrierista FBI-ügynök archetípusát, amiből nem is siet nyáladzó poéngyárrá avanzsálni, csak hogy beolajozza az akciógépezet fogaskerekeit. És ha már akció: természetesen az ütök-lövök-száguldozom édeshármas maximálisan ki van aknázva, ebből kettő pedig meglepően hitelesen – én az autóvezető földönkívülinél húztam fel a szemöldököm, de mivel az emberi viszonyokat meglepően jól ismerő, humán küllemű rohadékról van szó, itt sem kellett megerőszakolnom a bennem élő kritikust, hogy élvezni tudjam a látottakat.

A Sötét angyal másik nagy előnye a mértéktartás. Hatalmas klisé, hogy Jack Caine nyomozónak lelövik a partnerét, és kap helyette egy olyat, akivel nem akar együtt dolgozni. Ugyanakkor amikor rádöbben, hogy mind a kartell, mind az ő levesébe beleköp egy tömeggyilkos alien drogdíler, nyilvánvalóan nem képes bosszút állni az egész bűnbandán, megállítani a nagyobb gonoszt, és még korrupt partnerét is megrendszabályozni, eközben boldoggá tenni durcás exbarátnőjét… Acélból vannak a tökei, naná, de nem képregényfigura. És tényleg, a végére néhány szálat elvarrunk, másokat pedig olyan elegánsan hagyunk nyitva egy laza mondattal, hogy azt tanítani kéne a képírás-egyetemen. Mint ahogy a mellékszereplők megalkotását is: nincs belőlük túl sok, de egyediek, humorosak, élmény őket nézni.