- Kovács Krisztián
- 2020. április 17. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc
Világjárvány ide vagy oda, megcáfolhatatlan tény, hogy Stephen King rajongóinak – különösen a magyar olvasóknak – kiemelkedően jó dolga van 2020 első felében. Június elején érkezik a mester kiváló kritikákat kapott nagyregénye, Az intézet magyarul, míg az If It Bleeds című új regény épp a napokban debütál az Egyesült Államokban, és mindezeken felül az Európa Kiadó elhozott még egy, eredetileg 2018-ban debütált kisregényt is az olvasóknak. Az már egy másik kérdés, hogy így és ebben a formában van-e valódi értelme ez utóbbi kiadásának azon túl, hogy teljessé teszi a magyarul olvasható életművet.
Előre leszögezném, a horrorkirály művészetének feltétlen híve vagyok, nem hiába itt az oldalon is többször foglalkoztunk vele, sőt, tavaly szeptemberben, telt házas előadást is szerveztünk, melyet kizárólag King életművének, rétegzett irodalmi témáinak szenteltünk, és én vagyok az az ember, aki még általában King kevésbé értékelt remekeiben (pl. Rémautó, A rémkoppantók, stb.) is megtalálja a pozitívumokat, és úgy tudja élvezni őket, mint a kisgyerek a karácsonyra kapott LEGO-t. Éppen ezért váltott ki belőlem meglehetően kettős érzelmeket az Emelkedés címet kapott kisregény.
Az Emelkedést King még 2017-ben írta, és végül 2018 októberében jelent meg a tengerentúlon. A valóban nyúlfarknyi – gigászi betűtípussal, és sorközzel szedve is csupán 180 oldal – mű inkább bő lére eresztett novella, vagy rövid kisregény, nem visszatérés, inkább kikacsintás a horrorkirály Maine-jének kultikus városába, Castle Rockba. Egy hamisítatlan King-ízű sztori, ami történetvezetését, karaktereit, és konfliktusait tekintve abszolút módon magába foglalja mindazt az irodalmi esszenciát, amiért én a magam részéről King feltétlen rajongója vagyok. Azt hiszem, már az első 3-4 King-regény elolvasása után tudtam, hogy ennek az embernek az írói nagysága nem a félelemkeltésben, vagy a rémteremtésben leledzik, sokkal inkább a hamisítatlan kisvárosi atmoszféra létrehozásában, és a szerethető, hús-vér karakterekben, és e tekintetben nem túlzás kijelenteni, hogy King bátran felveheti a versenyt a legjobb kortárs amerikai posztmodern írókkal is.
Maga a horror már pusztán csak egy keret, melynek segítségével tökéletesen képes kifejezni a valóságban uralkodó problémákat, az olyasmiket, mint a vallási fanatizmus (Carrie), az alkoholizmus (A rémkoppantók), a felnövéssel járó felelősségvállalás (Az), vagy épp a gyász (Tóparti kísértetek), ám ezeket olyan finom szimbólumokon, és magával ragadó történeteken keresztül jelenítette meg, hogy abban akarva-akaratlanul is bárki kiszúrhatta saját életének élményvilágát. Hiszem, hogy King nem csak az egy dollárért vesztegetett megfilmesítési jogok miatt válhatott a popkultúra legolvasottabb szerzőjévé, hanem többek közt azért is, mert írói képein, karakterein keresztül közel tudott kerülni az emberekhez. És éppen ez az, amit ezzel a kisregénnyel egyfelől ismét teljesíteni tud, másfelől kudarcot is vall vele.
A rövidke történetben Scott Carey-t követhetjük nyomon, akinek egyik pillanatról a másikra napi nagyjából egy kilogrammal kezd csökkenni a testsúlya, a folyamatosan folytatódó tendencia mellett ő mégis inkább a szomszédjában lakó leszbikus párral a köztük feszülő jeges hangulat feltörésén kezd munkálkodni. Az egyik persze kihatással van a másikra, ahogy az lenni szokott, miközben haladunk valamiféle kiszámítható, ám mégis borzongást, vagy épp megnyugvást jelentő végkifejlet felé. A sztoriról felesleges ennél többet mondani, azért is, mert nem igazán van benne több. A központi karaktereink, sőt az ő interakcióik is tipikus King-alakok, sorsuk összefonódása szintén nem tartogat igazán meglepetést, ám mégis hozza azt a jól bevált, King-i hangulatot, melynek hála bármilyen nyúlfarknyi is a történet, képesek leszünk belehelyezkedni a szereplők sorsába, és izgulni azért, mi történik Carey-val a folyamatos súlyvesztése okán.
Aki követi az irodalmi híreket, vagy éppen Kinget a különböző közösségi oldalakon, alighanem pontosan tudja, milyen elképesztő frusztráltság lesz úrrá rajta Donald Trump neve hallatán, és miként gondolkodik társadalmunk közbeszédének tárgyáról, többek közt az esélyegyenlőségről, vagy épp a MeToo-mozgalmat érintő kérdésekről. Egyáltalán nem lepett meg, hogy King aktuális kérdésekhez nyúlt a műben, az viszont annál is inkább, hogy ilyen furcsán, polkorrekten didaktikus módon tette mindezt. A mester régen is nagyon értett hozzá, hogy érzékeny témákat lenyűgöző szimbólumok, és kreatív történet szemüvegén keresztül vizsgáljon, ám ennyire direkt – és ezáltal erőtlen – módon korábban még sosem tette, és ez pusztán csak a kisregény egyik csalódása.
Bevallom őszintén, ez esetben nehezen tudom megfogalmazni, King pontosan mit is akart mondani ezzel a művével. Bármiféle kinyilatkoztatásnak ugyanis – témájához mérten stílszerűen – súlytalan, mondanivalója némileg elcsépelt, és szájbarágósan didaktikus, ráadásul mindenféle horrorelemet nélkülözve gyakorlatilag néhány tucat oldal után egy kortárs ujjgyakorlatnak tűnik, ami sajnos a jól ismert stíluson, és profin felskiccelt karaktereken túl épp csak annyit ad, hogy afféle előételnek érezzük a főfogás, a júniusban érkező Az intézet című regény előtt.
Az Emelkedés egyértelműen csalódás annak, aki újat vár az írótól, aki a borzongásért, a nagyívű történetekért, és a finom szimbólumokért olvas Kinget. Én képes voltam élvezni az összes Richard Bachmann-regényt – ezekkel egyébként talán több rokonságot is mutat az Emelkedés, mint az életmű „kingesebb” darabjaival – vagy épp A coloradói kölyköt, esetleg a Tom Gordon, segíts! című művet is, mert bár azok is érezhetően kisujjból kirázott mutatványok voltak, mégis hozzáadtak valamit King ezerszínű univerzumához. Ezúttal viszont azt kell mondjam, ha ez a regény nem Stephen King név alatt jelenik meg, akkor lehetséges, hogy egy szigorúbb szerkesztő egyszerűen lesöpörte volna az asztalról, ez pedig azért komoly kritika, mert Kingre sokszor és sok mindent lehetett mondani, de azt, hogy témái, karakterei és történetei a legcsekélyebb mértékben is súlytalanok legyenek, nos, azt eddig egész biztosan nem.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.