A jövő minisztériuma, avagy fantasztikum nélküli tudomány – Könyvkritika

A vélt vagy valós anyagi háttér meglétén-nem létén túl a gyerekvállalás talán egyik legtipikusabb ellenérve a világ alakulása fölötti elborzadás. Ráadásul ha túlnézünk az agy- és léleksorvasztó politikai-ideológiai diskurzuson – márpedig aki éhezik, kénytelen így tenni – égető tennivalók sokaságával szembesülünk, amennyiben meg kívánjuk menteni fajunk javát a kihalástól. Meg más fajokat is, de a bolygót semmiképp, az köszöni szépen, pörög-forog majd tovább, legfeljebb a felszíne lesz kevésbé érdekes a habzó szájú hatalmi acsarkodást követő lassú és unalmas radioaktív bomlásnak köszönhetően.

Kim Stanley Robinson: A jövő minisztériuma

Szemellenzős vezetőinket, illetve azt a jónéhány hülyét leszámítva, akik dafke hordanak téli kabátot augusztusban, legtöbbünk számára a melegedő globális helyzet kellemetlen realitás, ami idővel egyre kevesebbeket hagy majd hidegen. Furfangos találmány az ember (én is ismerek olyat, aki kiállt a zuhogó esőbe, és közölte, hogy zavaró a szárazság), így a többség jövőjét ellehetetlenítő, még egy darabig jelentős hasznot húzó kisebbség tagjai valószínűleg úgysem lapoznak bele ebbe a hatszázharminc oldalas, „regényességét” tekintve nem túl izgalmas, ám annál megszívlelendőbb gondolatiságú klímabibliába. Szerencsére a befogadói oldalon meg felsorakozik a celeb-tolóerő Bill Gates-től Barack Obamáig, hogy traumatizált ábrázattal promózzák a könyvet. Mi több akadt, aki zokogva hallgatta végig hangoskönyv-formátumban a kertjében ülve, ami napokig tarthatott, és tetten érhető benne a dilemma, hogy bunkóság-e kimenni a tömeges halálozást hallgatva a mosdóba (nem az), vagy akár a főszereplők sorsának alakulása fölötti teljes apátia, de erről mindjárt.

Visszatérve a jövő nemzedékeire: hosszas tipródást, majd a természet tudományos eszközökkel történő noszogatását követően csak megszületett a lányom, úgyhogy azóta mindennap kicsit jobban lehet izgulni, meg várni az égi jelet, amire megindulna valamiféle a forradalom. Kim Stanley Robinson A Jövő Minisztériumában a változás fokozatos kibontakozását egy indiai hőhullámhoz köti, ami 2025-ben, vagyis jelenünkhöz vészesen közül húszmillió ember életét követeli.

Durva számok, de mégsem többek annál, és bizonyos mennyiségben felfoghatatlanná válnak. Mennyit lopott, százmilliárdot? Értem, majd érkezik a dühös-lemondó legyintés. Persze nem kizárható, hogy az én lelkemet horzsolta az évtizedek alatt kérgesre a magyar rögvalóság, de kertben sírás ide vagy oda, ez később komoly feladatot helyez az olvasóra.

A globális események gyújtópontját Frank May, egy amerikai önkéntes szemszögéből éljük át másodkézből, akit később radikalizál az élmény, valamint a poszttraumatikus stresszel kevert túlélők bűntudata. Az indiai eseményekre válaszul az ENSZ – elégedetlenné válva a 2015-ös párizsi klímacélok meg nem valósulásával – új szervezetet alapít, aminek célja, afféle lobbistaként az eljövendő nemzedékek érdekképviselete és az összes élőlény védelme a jelenben és a jövőben. Ezt hamarosan mindenki a Jövő Minisztériumaként kezdi emlegetni. Robinson, aki szinte minden létező irodalmi díjat megnyert írásaiban korábban is érdeklődve boncolgatott ökológiai kérdéseket (Mars-trilógia, Aurora, 2312), azonban mintha mostanra jutott volna el türelmének határáig, vagyis, hogy a fogyaszthatóság okán némi történettel megfűszerezett szerelési útmutatót.

Kim Stanley Robinson

Ha abból indulunk ki, hogy a kaliforniai hegyeket a tenyerénél behatóbban ismerő író néhány éve hagyott két természetbúvárt a Sierra Nevada egyik legkeményebb útszakaszán felvergődni, ez nagy szó. Míg azok ketten tanulhattak a maguk kárán, ahogy Robinson maga is megjárt hét-nyolc útvonalat, mire rátalálta az igazira, kollektíve viszont kezdünk kifutni az időből.

Mégis, A Jövő Minisztériumát nem azért nehéz végigolvasni, mert lapjai felélesztik az amúgy sem épp szunnyadó klímaszorongást, hanem mert végtelenül letisztult, ám mégiscsak tankönyvszerű jellege megakadályoz bárminemű érzelmi kötődést a szereplőihez. Aligha vagyok a keményvonalas sci-fi szakértője, de egyértelműnek tűnik, hogy jelen esetben az emocionális varázspálcalengetés nem volt célja a szerzőnek, így aztán a tudományterületeken átívelő, parádés koherenciával felsorakoztatott ötleteket relatíve érdektelen karakterek viszik a hátukon.

A diplomáciai találkozók fajunk legnagyobb teljesítményei közé tartoznak, vallja a szerző – igaz, nem kínálnak túlzottan izgalmas prózát, tehetnénk hozzá. Ami tudományos, közgazdasági, politikai, ökológiai (stb. stb.) ismeret viszont megtölti a könyv lapjait, valami egészen lenyűgöző logikai struktúrával rendezi koherens egésszé a környezetrombolásunkból fakadó problémák megoldását, és ettől válik A Jövő Minisztériuma kötelező olvasmánnyá. Még akkor is, ha a kötelezők egy részéhez hasonlatosan inkább feladat a végére érni, mint élvezeti élmény. De hát az áldozatos feladatokra úgysem árt felkészülni.

A környezetkémikus felesége jóvoltából tudósok közt gyakran megforduló, regényei háttéranyagát tudományos konferenciákon gyűjtő író elutasítja a világűrbe menekülés alternatíváját, és visszarántja a sci-fit a földre. Elvégre a kolonizálás legalább annyira morális kérdés, mint technológiai: milyen jogon kötelezünk generációkat arra, hogy kőkemény munkával töltsék az életüket, mások bűneit helyrehozandó? Ahogy a White Lies is megénekelte az I don’t wanna go to Mars című dalában: „Nem akarok a Marsra menni / Miféle agymosott idióta akarna? / Laborba zárt patkányok élete az / Amit korunk álmaként hirdetnek”. A Jövő Minisztériuma nem vizsgálja az eszképizmus kínálta opciókat, az „itt élned s halnod kell” elve alapján védi az eljövendő földi generációk érdekeit. Ahogy azt kell.

Kim Stanley Robinson

Robinson középosztálybeli fehér férfiként (a saját szavai) elegánsan kerüli az erőszak propagálását, ugyanakkor – amennyiben a regényt akként a hitvallásként kezeljük, ami – nemigen tudja elképzelni a radikális változásokat az erőszak radikalizmusa nélkül. Szélsőséges megoldásait a szélsőséges elemek ellen veti be, de a többségi társadalmat átszövő reflexeket a törvények megváltoztatásával kívánja elérni. Egyebek közt az általános alapjövedelem, a kapitalizmus részleges felszámolása, szénmegkötést követő kriptovaluta, ökomérnöki vívmányok bevetése keverednek olyan, meggyőző egésszé, ahol az „elég” az új norma, és megszűnnek az igazságtalan egyenlőtlenségek. Nem utópia ez tehát, koránt sem, sőt, Európa szívéből nézve kifejezetten reménykeltő a kicsengése. A felvetett részmegoldások mozaikdarabjai különböző stilisztikai megoldások formájában állnak össze egységes egésszé – a száz fölötti, többnyire rövid fejezet így minden, szándékolt didaktikájával együtt is nyer némi frissességet. Amikor viszont nem intellektuálisan stimuláló, masszív gondolatfolyamokon kérődzik az olvasó, nem kizárólagosan, de többször a svájci bürokráciában „akciózhat” valamelyik főszereplővel, szóval… én szóltam.

Vargabetűkkel ugyan, de az összélményem mégis az, hogy iszonyatosan fontos munka lett A Jövő Minisztériuma, ami minden tiszteletemet kivívta magának. A cél (keretet adni a túlélési törekvéseknek) itt felhasználta az eszközt (a populáris irodalmat), nem pedig azt feláldozva törtetett előre. Fajsúlyos féltégla, amit a következő évtizedekben az is sokat fog emlegetni, aki egyszer sem nyitotta ki.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.