A koreai álom, avagy sehol sincs kolbászból a kerítés – Filmkritika

Ki ne álmodozott volna saját önmegvalósításáról? Arról, hogy önerejéből felépít valami fontosat, ami nem kell, hogy a teljes emberiséget szolgálja, elég ha kényelmes életet biztosít a legszűkebb környezetének? Ki ne merne nagyokat álmodni, elképzelni egy jobb jövőt, és egy jobb életet? Bűnös vajon, aki mer engedni az álmainak, aki a környezete rosszallása ellenére is tűzön-vízen át ragaszkodik a terveihez? És vajon, mikor kell azt mondani, hogy elég, avagy miként vegyük észre, ha erőfeszítéseink közepette a kudarc ránk kacsint? Lee Isaac Chung Minari – A családom története című filmje látszólag mindezen kérdésekre keresi a választ, és bár megoldást nem kínál, így is egy rendkívül jólesően kedves és elgondolkodtató alkotás marad.

Minari – A családom története (2021)

Bár tavaly, az Élősködők elképesztő Oscar-menetelése után nem sokkal elmélkedtem a világ irodalmi és mozis térképének átrendeződésén, melyet a Hollywoodon kívüli filmek szerelmeseként hatalmas örömmel nyugtáztam, akkor még nem is számítottam rá, hogy idén a távol-keleti alkotók még inkább elkényeztetik majd az arra érzékeny közönséget.

A rendező, Lee Isaac Chung ugyan már az Egyesült Államokban, Detroitban látta meg a napvilágot dél-koreai bevándorlók gyermekeként, és ha voltak is az első bekezdéshez hasonló gondolatai fiatalkorában, családja sorsát látva, alighanem mindaz most a Minari – A családom története című filmjében öltött igazán testet.

A történet egy Kaliforniában élő koreai család életét követi nyomon, akik egy jobb élet reményében átteszik székhelyüket Arkansas-ba, leginkább a családfő, Jacob ambíciójának hála, akinek pontosan körvonalazódott terv van a birtokában arra vonatkozóan, miként teremt hosszú távú és biztos megélhetést a családjának. Így aztán megtakarításaikból birtokot vásárolnak, hogy a földterületen zöldséget termesszenek az Egyesült Államokba kivándorolt koreai családok számára. Jacob tervében azonban kételkedik felesége, Monica, és tulajdonképpen a film központi konfliktusa is a kettejük álláspontja közti egyenlőség meglelésében leledzik, miközben rámutat arra, hogy a családon belüli ellentétek az élet minden részére kihatással vannak. Amikor pedig e kapcsolatba megérkezik a nagymama, hogy az unokákra vigyázzon, míg a szülők dolgoznak, a családi dinamika teljes mértékben felborul.

Minari – A családom története (2021)

A Minari csendes hangulatát és a történet relatíve lassú csordogálását tekintve semmiképpen sem az a film, mely rászolgált arra a hatalmas jelöléscunamira, mely ráköszöntött az idei díjszezonban – nem mondom, hogy jelentőségen túlértékelt, de nincs egy szinten sem az Élősködőkkel, vagy A nomádok földjével – azonban éppen e hangulatnál fogva jóval kellemesebb, simulékonyabb szórakozást kínál. Egyrészt Jacob karakterén keresztül megmutatja, milyen áldozatokat kell meghozzon egy a tradicionális családmodellt előnyben részesítő családfő, de azt is, hogy ez a modell a XXI. századi amerikai álom – vagy bármilyen álom – megvalósítására vonatkozóan messzemenőkig kevés.

Hiszen a család egy szövetség, melyben minden fogaskerék a másikért dolgozik, hogy együtt hajtsák előre a mindennapok szekerét, ez pedig a mai, személyes egzisztenciánkat hajszoló világrendünkben rendkívül fontos üzenet.

A családon belüli dinamikában nincs elsődleges, vagy másodlagos motor, és a szerepek igenis felcserélhetők, mindenkinek szava van és vétójoga, és ez a modell egyértelműen szembeállítja a hagyományos ázsiai családokat a modern kor elvárásaival, és rámutat, hogy a változás, és az elfogadás az egyetlen lehetséges út, ha az ember közelebb akar kerülni az álmaihoz. Fontos ugyanakkor az is, hogy bár az amerikai álom ezúttal egyetlen ember, Jacob álma, ő maga túl vak ahhoz, hogy rájöjjön, egyedül képtelen boldogulni, de arra is, hogy az álmokat nem lehet ráerőltetni a másik félre, azokat csak megosztani lehet a közös ügy érdekében. És bár Jacob és Monica kapcsolata alaposan megsínyli a boldogulásba vetett végtelen energiákat, a szeretet még a legvégső ponton is segíthet kikerülni a kudarcot.

Minari – A családom története (2021)

A Minari sem történetvezetését, sem karaktereit – bár hozzá kell tenni, hogy a The Walking Dead-ből ismerős Steven Yeun, és a Monicát alakító Yeri Han is kiváló, a nagymama szerepéért Yuh-yung Youn pedig még az Oscart is hazavitte – sem mondanivalójában nem sok újdonságot tartogat, tulajdonképpen meglehetősen feltűnésmentes alkotás, ám a sztorit az egymás iránti elfogadásra és szeretetre kihegyező hangulat mégis elviszi a hátán, és tulajdonképpen ezért válik csendes, ám rendkívül magával ragadó élménnyé, ugyanakkor éppen ez lesz az, ami miatt sokan majd csak legyintenek rá, ha lepergett a stáblista.

Mindenekelőtt a legfontosabb azonban mégis az, hogy a Minari szereplőiben – ahogy a bevezetőben feltett kérdések is szóltak – kicsit mindannyian magunkra ismerhetünk, hisz legyen bármilyen is a bőrünk színe, vagy a származásunk, alapvetően ugyanazon mozgatórugók szerint működünk,

és ha Lee Isaac Chung filmje csak annyiban segít, hogy e motivációkat, vagy viselkedésmintákat átgondoljuk, akkor a Minari elérte a célját: megmutatta, milyen az az élet, amit mindannyian élünk.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.