A lassú elmúlás nem csak a haldoklónak fájdalom – Filmkritika

Sir Anthony Hopkins számtalanszor bizonyított már, gondoljunk csak A bárányok hallgatnak Oscar-díjára, a Napok romjai szigorú komornyikjára, vagy épp A leggyorsabb indián sebességi rekordokat döntő, és ezért a fél világot átszelő öregurára, és bár még temérdek kiváló alakítást kívánunk neki, alighanem a The Father című legutóbbi filmje főszerepében már most feltette rendkívüli karrierjére a koronát, noha szerencsére a film nem csupán miatta kiemelkedő; vélhetően ezért jelölték minden fontosabb kategóriában a közelgő Oscar-átadón.

The Father (2020)

A demencia tünetegyüttese a kognitív teljesítmény csökkenését jelenti. Ez nem egy betegség, hanem egy állapot, ugyanakkor visszafordíthatatlan, melyből rendkívül egyszerű lett volna egy társadalmi tanmesét készíteni, ami arról mesél, miként fogadjuk el idős hozzátartozóinkat, mikor azok akaratukon kívül elveszítik a kontrollt saját gondolataik felett. Az utóbbi időben szerencsére egyre több film vállalja be, hogy az időskor viszontagságairól mesél, e sort talán legékesebben Alexander Payne fekete-fehérben forgatott Nebraska című mozija nyitotta meg 2013-ban Bruce Dern Oscarra jelölt alakításával, de csak az elmúlt pár hónapban a The Father már a harmadik film, mely az elmúlás fájdalmának témakörét járja körbe. (Ott a Supernova Colin Firth és Stanley Tucci főszereplésével, valamint Viggo Mortensen rendezése, a Falling is.)

A téma túlságosan kemény, és túl sok családot érint ahhoz, hogy kielégítő legyen valamiféle negédes családi drámába fojtani, az egyértelmű ziccert pedig az íróból lett elsőfilmes rendező, Florian Zeller nagyvonalúan ki is hagyja, hogy egy boszorkányos történetvezetéssel és narrációs technikával olyan komplex módon meséljen a demenciáról, ahogy arra korábban nem igazán volt példa.

A történet középpontjában az apa, Anthony (Sir Anthony Hopkins), valamint lánya Anne, (Olivia Coleman) kapcsolata áll, mely a türelem utolsó szalmaszálaiba kapaszkodik épp a férfi előrehaladott, ám általa el nem ismert demenciája miatt. A lány immáron elvált asszonyként vállalja, hogy magához költözteti az önmagáról egyre kevésbé gondoskodni tudó apját, a döntés azonban felborítja mindennapjait, és kihatással van élete minden területére. Az apa, Anthony pedig látszólag mindenben igyekszik megnehezíteni lánya életét, holott csak foggal-körömmel kapaszkodik saját megszokott önállóságának múltba vesző illúziójába.

The Father (2020)

A The Father igazi erénye a nemlineáris történetvezetésében, és az ebből fakadó narratív elemekben rejtőzik, melyek csendes érzékenységgel képesek szájbarágás nélkül bemutatni, miként érzékeli a számára a sarkaiból kifordult, és addig jól ismert világot a demenciában szenvedő elme, miközben apa és lánya szövetségét egyfajta szokatlan harcként képes bemutatni. Túlságosan ismerős, és túlságosan fájdalmas „összecsapás” ez; aki járt már hasonló cipőben, mint Anne, alighanem pontosan átérzi a tétet, a napról-napra az ember torkát szorító tehetetlenséget, és a szeretett személy fájdalmas leépülését. A film nem próbál felesleges pátosszal sajnálatot ébreszteni a nézőjében a kontrollt mindinkább elveszítő apa iránt, végig a két főszereplő közti viszony bemutatásának egyensúlyára törekszik, levonva a megrázó konzekvenciát, miszerint ebben a helyzetben nem igazán léteznek a szó klasszikus értelmében vett jó megoldások, csak örökös türelem, lemondás, és kompromisszum.

Florian Zeller ráadásul minderre a kimért operatőri munkával, és a fényképezéssel is rásegít, ám a film a nyomasztó téma ellenére sem telepszik rá az emberre, igaz ugyan, hogy megoldást sem kínál az életből vett problémára, sokkal inkább megmutatja az empátia útját azok számára, akik hasonló helyzetbe kényszerülnek. Ehhez pedig tökéletes választás volt Anne szerepére Olivia Coleman, aki a 2018-as A kedvenc című filmért minden létező díjat megérdemelten zsebelt be, és itt is lenyűgöző. Egyszerre az apai nyomások és elvárások alatt sínylődő lány, és a helyzet megoldását kereső vasakaratú családfő, aki türelmesen, olykor dühösen, olykor könnyekkel a szemében, de nyughatatlanul harcol egy kompromisszumos megoldásért, lefestve, hogy a lassú elmúlást bizony messze nem csak a haldokló szenvedheti meg.

Sir Anthony Hopkins egyértelműen kései karrierje egyik legfantasztikusabb alakítását produkálja, a film fináléjának keserű önmagára ismerése az egyik legmegrázóbb drámai képsor az utóbbi idők filmtermésében, az pedig külön öröm, hogy az idén már 83 éves színészlegenda pontosan tudja, hogy az ember ennyi idősen milyen filmszerepet is válasszon magának.

The Father (2020)

A The Father nem könnyű film, nem csupán témájánál, de narratív eszközeinél fogva sem, ugyanakkor meglepően kimérten, és realistán közelít egy a teljes társadalmunkat érintő problémához, és igyekszik objektív lenni; tisztelettel bánik a nézőjével, és megadja neki a véleményformálás jogát, anélkül, hogy kimondaná a nyilvánvalót.

A filmet hat Oscar-díjra jelölték, a legjobb film és legjobb adaptált forgatókönyv mellett Olivia Coleman és Sir Anthony Hopkins is versenybe száll az aranyszoborért. A magam részéről nagyon drukkolok a filmnek, noha idén bitang erős mezőnyben versenyez, és ismerve a hollywoodi díjazottakra vonatkozó, elmúlt években felállított tendenciákat, gyakorlatilag esélytelenként indul egy ilyen a szó jó értelmében véve egyszerűbb témát, ilyen csendes és érzékeny módon boncolgató alkotás.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Főszereplői nélkül indult újra a 90-es évek egyik kultikus sci-fi sorozata

Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.