- Forrai Márton
- 2022. október 18. | Becsült olvasási idő: 6 perc
A John Carpenter által megalkotott karakterek legikonikusabbika alighanem a Kurt Russell által életre hívott, félszemű Snake Plissken. A karizmatikus antihős 1981-ben sikerrel szökött meg New Yorkból, 1996-os Los Angelesi menekülése azonban elvérzett a mozipénztáraknál, emiatt sosem készült el a történetét trilógiává bővítő Escape from Planet Earth. A 2001-es A Mars szellemében figuráját ugyan lecserélte az Ice Cube alakította Desolation Williams-re, a névváltás, a fekete bőrszín de még az adekvát számú látószerv sem képes elrejteni a nyilvánvaló áthallásokat.
Igaz, a Menekülés Los Angelesből végén Plissken egy szatellit segítségével a Föld teljes lakossága számára lekapcsolta a villanyt, valahogy mégis kijutott elektronikus berendezések nélkül az űrbe, csak hogy a Marson is börtönbe zárják. Innen már alteregójaként szabadul, elvégre A Mars szellemének idejére kedvenc antihősünk rég halott lenne (hacsak nem hibernált állapotban sodródott vagy kétszáz évig). Tehát a XXII. század matriarchális, terraformált Marsán járunk, ahol Natasha Henstridge (A lény, Mindhalálig) Melanie Ballard hadnagyként Pam Grier (Jackie Brown), illetve a második hollywoodi forgatásán járó Jason Statham társaságában azért érkezik a Shining Canyon nevű, western-küllemű városba, hogy a tárgyalására kísérje Williams-et. E kanyon is „szellemes”, már abban a tekintetben, hogy teljesen elhagyatott, nyugodt éjszakáit legfeljebb az Anthrax és a való életben is kellően horrorisztikus Buckethead metál-riffjei szakítják meg egészen addig, míg a különböző végtagok el nem kezdenek röpködni – de ne szaladjunk előre.
A Mars szelleme dramaturgia szempontjából meglepően sűrűn rétegelt: már a legelején kiderül, hogy Ballard hadnagy (Henstridge) a kísérőmisszió egyedüli túlélője, aki egy nőkből álló bizottság előtt számol be a történtekről. Mivel az elbeszélés vissza-visszatér erre a pontra, garantált, hogy minden jelentősebb esemény kimenetelét előre tudjuk. Hogy csavarjunk még egyet a nedves törölközőn, a visszaemlékezéseken belül további szereplők tekingetnek vissza, sőt, Ballard az eufórikus hangulatot enyhe hallucinációkkal ötvöző hatású tablettákat is fogyaszt, aminek azon túlmenően is lesz jelentősége, hogy fiktív dimenziókba réved.
Mint a törvény messziről jött őrei, ide gyalogolnak be rendfenntartóink, hogy némi csetepatét követően a társaságukat szívesebben nélkülöző Desolation-nel (beszélő név: kipusztulást, elnéptelenedést jelent) és bandájával rablók és pandúrok kényszerszövetségre lépjenek a közös ellenséggel szemben. A városban élő bányászokat ugyanis megszállták a Mars ősöreg entitásai, akik leginkább csonkolni szeretnek; következésképp több fej díszeleg a bányát övező karókon, mint gyertya egy nyugdíjasotthon összevont születésnapi bulijának tortáján. Akárkik is lakták a vörös bolygót korábban, emberi formában elvadult norvég black metálosként szeretnek mutatkozni, vezetőjük pedig Big Daddy Mars, egy nagydarab Marilyn Manson-imitátor. És bár Alice Cooper anno beugrott vendégszerepelni A sötétség fejedelmébe, ezúttal be kell érjük horzsolószene-imitátorokkal.
A Mars szelleme ugyanis feszültségmentességéből kifolyólag nem szegez éppenséggel a székéhez senkit. Sokkal inkább hasonlítanám Schwarzenegger Kommandójához, mint a Menekülés New Yorkbólhoz, amiben szintén akadt ugyan humor, csak éppen a sorok közt megbújva. A Marsban a komolytalankodós szál hangsúlyosabb, csak éppen erről az író-rendező elfelejtette tájékoztatni közönségét, a sci-fi-horror rajongói tehát kaptak valamit ugyan a pénzükért, csak éppen nem azt, amit vártak.
Carpenter szerint A Mars szelleme (eredetileg: Ghosts of Mars) cím kellett volna, hogy helyére tegye az elvárásaikat, ami a kasszák tanúsága szerint nem informált eléggé. Azok legkésőbb akkor rendeződtek, amikor (anti)hőseink elkezdték halomra lőni a szerencsétlen telepeseket, habár eddigre tudták, hogy az őket megbabonázó kísértetek ilyenkor szimplán új hordozótestet keresnek, aztán folytatják a nyesegetést. Borítékolható, hogy a golyózápor utózöngéje tömeges elhalálozás, majd asztrállények céltalan röpdösése lenne – meg esetleg a marsbéli szcientológiai egyház megalakulása…
Felvonul tehát egy fekete ujjatlan pólós antihős, á la Menekülés-filmek és A 13-as rendőrörs ostroma, hatalmas összecsapásba torkolló végkimenetel, mint megintcsak A 13-as rendőrörs, A dolog után szabadon idegenek öltenek emberi formát, A sötétség fejedelmét Alice Cooper-rel pedig már hadrendbe állítottuk. A szembeötlő elemeken kívül rendkívül szimpatikus vonása A Marsnak az a fajta szájbarágásmentes társadalomkritikája, amit a rendező filmjeinek többségéhez hasonlatosan akár figyelmen kívül is hagyhat a néző. „Ez már nem az ő vörös bolygójuk”, kiáltja egy ponton Ballard hadnagy, ahogy a zombivá tett szerencsétlen kőfaragókat átrobbantja a túlvilágra.
Ám mint tudjuk, a vörösek szelleme ennek ellenére tovább él, aminek dekódolásához aligha kell kultúrantropológusnak lennünk. Szóval amit Carpenter elő tud húzni a tarsolyából, azzal felturbózza akció-scifi-koktélját, viszont rendre kigáncsolja magát olyan döntésekkel, hogy nem Jason Statham-re bízza például a látványos kézitusák lebonyolítását. És ha már kiderül, hogy a kábítószerhasználókra nem hat a testrablás, miért nem szétszívott fegyveres osztagok aprítják fel a már megszállt terraformálókat? Ha már elvetettük egy teljesen komoly mű ötletét, a maga agyament módján ez sokkal viccesebb látvány lett volna.
Mégsem tartom A Mars szellemét pocsék filmnek. Lehet, hogy ha nem az rendezte volna, aki, most nem beszélnénk róla, de John Carpenter bőven letett annyit az asztalra, hogy megérdemelje a figyelmes méltatást. A metálos soundtrack, Natasha Henstridge idomai, Ice Cube kikacsintása a kamerába az utolsó csapásmérés előtt, na meg a DVD audiókommentár sávja, amiben a rendező és a főszereplő folyamatosan szapulják egymást, páratlan élményt biztosítanak.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
Stallone új filmjében a jószándék és a sötét erők képernyőn innen és túl viaskodnak.
John Carpenter kultikus remekműve, és egy legendás főhős születése.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.