Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!

Koczó Olivér
2021. november 18. | Becsült olvasási idő: 5 perc

A nagy történelmi gengszterparádé és a karfiolkirály(ok) legendája – Könyvkritika

A könyvesboltokat járva manapság az embernek ritkán akadhat meg kíváncsi tekintete Bertolt Brecht bármely művén. Finoman fogalmazva, mondhatjuk, hogy kishazánkban 2021-ben nincs nagy „brechti-reneszánsz”. Annak ellenére, hogy jó pár szerző – lásd az örök klasszikus Shakespeare, vagy éppen Ibsen és Csehov – művei olykor újrafordítás vagy csak szimpla re-designelés okán, éves rendszerességgel kerülnek ki a boltok polcaira. Éppen ezért nagyon megörültem, mikor pár héttel ezelőtt szembetaláltam magam a német drámaíró egy idáig számomra ismeretlen művével. Nem is haboztam hát sokáig, gyorsan rohantam vele a kasszához. Bertolt Brecht Állítsátok meg Arturo Uit! c. munkáját a Fekete Sas Könyvkiadó Bt., Báthori Csaba formahű, új fordításában adta ki idén ősszel.

Bertolt Brecht: Állítsátok meg Arturo Uit!

Mint azt már mondtam, meglepetésként ért, Brecht 1941-ben a finnországi emigrációja alatt írt színdarabjának felbukkanása a könyvesboltban, hiszen legutóbbi könyv emlékem, még anyám 1974-es Európa Kiadós Diákkönyvtár-sorozat három brechti színművet bemutató példányához köthető. S talán ez a személyes példa is alátámasztja finom értetlenkedésemet azzal kapcsolatban, hogy miért ennyire „elhanyagolt” szerző idehaza Brecht. Legalábbis ami a könyvpiacot érinti, hiszen drámáit – egyet biztosan, Kurázsi mama és gyermekei – és drámaelméleteit a gimnáziumokban a mai napig tanítják, ahogy majd minden évadban akad egy-egy friss színházi premier is valamely drámájának. De ennyire nem akartam elkanyarodni, jelen cikk vállalása ugyanis nem a brechti drámakiadás mellőzöttségének felfejtése, hanem a szerző által nagy történelmi gengszterparádénak címkézett dráma ismertetése.

Bertolt Brecht e drámáját, az un. harmadik korszakában, vagyis kényszerű emigrálását követően vetette papírra 1941-ben. A színművet az író életében soha nem mutatták be, az első színrevitelére egészen 1958-ig kellett várni.

A történet jól érthető szimbolikus(nem is oly) eljátszása Hitler és a NSDAP hatalomhoz jutásáról. De az áthallásos gengszterparádé nem csupán azt mutatja be, ahogy Arturo Ui „karfiolkirály” és gengszterbandája hatalmába keríti Chicago legbefolyásosabb zöldség trösztjét, majd a várost magát is, – sőt, a szomszédos Cicero városkával is ugyan így jár el. Hanem kimagasló művészi éleslátással felvázolja mindenfajta önkényuralom megerősödésének, működési törvényeinek, cinikus mohóságának és elvetemült vakságának természetrajzát.

Állítsátok meg Arturo Uit!

Az ilyen, s ehhez hasonló történelmi, társadalmi és egyéni dinamikákra épülő színházat, melynek Brecht egyik úttörője volt, – elképzeléseit több tanulmányban is összefoglalta – dialektikus, vagy másképp epikus színháznak nevezik. Az ilyen brechti alapokon nyugvó színházkészítő művészek számára a legfontosabb, hogy a nézőt elidegenítsék a színpadon látottaktól, ezáltal is fokozva a dráma megértésének mélységét. Ezek az elidegenítést célzó brechti újítások többek között, a narrátor szerepeltetése, a prózai szöveget megszakító songok/kórusok, és a vetítés, melyekre az Állítsátok meg-ben… is bőven akad példa. Persze, ahogy ez a művészetben gyakran lenni szokott, mára a brechti innovációk jórészt a színházi köznyelv részévé váltak.

Továbbá Brechtnél megfigyelhető, hogy drámái sokszor nem a megszokott felvonás rendet követik, hanem a történet jelenetei számozva követik egymást, – a linearitásnál fontosabb számára a dolgok menete – akár számos újhullámos filmrendezőnél lásd. Ezt a technikát használja, a szerző az Állítsátok meg-ben… is, a dráma a valós történelmi fordulópontok szerint lineárisan épül fel, de felvonások helyett csak számozott jelenetek látunk a könyvet olvasva, s így jutunk el a ’29-es nagy gazdasági világválságtól egészen a’38-as Anschlussig.

Brecht a drámát a klasszikus görög szerkezeti modell szerint indítja. Az előjátékban megígéri, hogy a történet során fény fog derülni számos ügyre, melyek okán Arturo Ui és gengszterbandája hatalomra kerülhetett. Ez után a cselekmény, mint azt említettem 1929-ben veszi fel a történelem fonalát, amikor a nagy gazdasági világválság hullámai elérik Németországot is. A drámában a jelenetek végi feliratok, – amik egyébként írói utasításra a színpadra vetítve kellene, hogy megjelenjenek két jelenet között – segítik az olvasót a valós történelmi kontextusba helyeződni, sőt az író az álneveket is a valódi személyekhez könnyen asszociálhatóan találta ki. Így annak ellenére, hogy a dráma színhelye ténylegesen nem Németország, hanem Chicago, és a szereplők nem Adolf Hitler (Arturo Ui), Paul von Hindenburg (Dogsborough), Herman Göring (Emanuele Giri), Ernst Röhm (Ernesto Roma), Joseph Goebbels (Giuseppe Givola), és a nagytőke (karfioltröszt), egyértelműen megfejthető a mű szimbolikus dramaturgiája. A prológusban elhangzottak után, Brecht flashback-szerűen építi fel a történetet, olykor hónapokat-éveket ugrálva a történelemben.

Állítsátok meg Arturo Uit!

Ahogy azt már említettem az egyes jelenetek, a hitleri náci államhatalomhoz vezető útjának kulcs mozzanatait bontják ki. Kezdve onnantól, hogy Arturo Ui kisstílű gengszterből, a karfioltrösztnek védelmet kínáló politikailag is számottevő figurává fejlődik. Majd folytatva azzal, hogy Dogsborough-t fenyegetéssel, és kapzsi alkukkal maguk mellé állítva, a nyilvánosság előtt is legitimálják szervezetüket. Végezetül valamennyi külső és belső! ellenfelével leszámolva, Arturo Ui a szomszédos városra Cicerora (értsd Ausztria) is kiterjeszti befolyását. S bár a mű cselekménye, a történetek ismeretében feltétlenül drámai hangot követelne meg, a szerző a cinikus mohóság és a komplexusokkal teli egyének karikírozásával, gunyoros/humoros hangot üt meg. Arturo Ui és csapata az olvasó számára törtető bugrisok gyülekezetének tűnhet, akik groteszk módon követelik maguknak a hatalmat. Komolyan venni őket nem lehet, hiszen olykor egy kalapon képesek összeveszni, de frusztráltságukból fakadóan jobb félni tőlük, mert az erőszaktól sem riadnak vissza.

A brechti drámában epizódszerűen villannak fel, olyan fontos történelmi események, fordulópontok, mint a Reichstag felgyújtása, Hitler és Hindenburg megállapodása és az SA, valamint Ernst Röhm likvidálása. S valamennyi esemény után, Arturo Ui a közönség, a nép felé fordul és alázatos tekintettel közli, ő ezekről mit sem tudott, neki ezekhez az eseményekhez személyesen semmi köze – ahogy tette ezt Hitler is. Nem véletlen talán a gengszter párhuzam sem, hiszen a harmincas években a glóbusz egy másik pontján, az igazi Chicagoban, az olasz-amerikai maffia szintén a korrupcióra és a megfélemlítésre alapozva építette ki önkényes mini államát.

Mintegy keretezve a történetet Brecht az epilógusban ekképpen figyelmezteti az olvasót, a történet tanulságára. „Tanuljatok! Lássatok, ne csak nézzetek – és jobb, ha tesztek, s nem csak beszéltek. Egy ilyen dög majdnem a világ ura lett! De végül legyűrték a népek… Még ne leljetek ebben örömet – mert termékeny az öl, amelyből kilépett!”

A történet azóta számtalanszor fel lett már dolgozva, filmek, regények, s újabban izgalmas sorozatok készülnek, Hitler és a náci párt felemelkedéséről. Mégis Brecht szimbolikus művében, az erőszakos önkény megszerzésének technikáját olyan pontosan és általános érvényűen fogalmazta meg, hogy az bármikor, ha a politika jelene úgy hozza, aktuális érvényű képes lenni. És mindezeken felül egy izgalmas történelem értelmezés, amely a második világháború kirobbanásához vezető német belpolitikai változásokat szatirikus humorral meséli el.