A nő szeretetnyelve a kurvulás, a férfié a gyilok? – Filmkritika

Adrian Lyne az a típusú rendező, aki hosszú időn át úgy háromévente előbújt az árnyékok közül, hogy bemutassa, mit fundált ki a sötétben. Ez eddig vagy valami erotikus volt (Flashdance), olykor thriller (Jákob lajtorjája), de leginkább mindkettő (Végzetes vonzerő, A hűtlen). Jó két évtizedes szünet után Lyne idén az Amazonon tért vissza, és talán senkit nem ér meglepetésként, ha elárulom: ismét egy erotikus thrillerrel rukkolt elő.

Mélyvíz (2022)

Brad Pitt és Angelina Jolie válása óta élek a gyanúperrel, mely szerint nem mindig szerencsés, ha férj és feleség együtt forgatnak, és bár Ben Affleck a gyönyörűséges Ana de Armas-szal csak a Mélyvízben jutott el a házasságig, a valóságban 2021 óta már egy párt sem alkotnak. Talán erős lenne pusztán e tényt a film minősége szempontjából rossz ómennek titulálnunk, de hogy a Disney visszalépett a mozis forgalmazástól, már szemöldökráncolásra adhat okot.

Másfelől a tény, hogy ilyen hosszú kihagyás után éppen Patricia Highsmith 1957-es regényét adaptálta Lyne, felveti az aktualitás, vagy épp az örökérvényűség reménysugarát, elvégre tanulni sosem késő. De vegyünk csak mindent sorjában.

Vic és Melinda Van Allen a kezdeti lelkesedést jócskán meghaladott házaspár, akik együtt (értsd: erősen a bébiszitterre támaszkodva) nevelik kislányukat. Vic, miután feltalált egy drónok irányításához használatos mikrochipet, nyugdíjazta magát, és amikor nem magányosan biciklizget, nagyívű társasági összejöveteleket rendez fiatal kedvese szórakoztatására. Melinda ilyenkor örömest halászgat a zavarosban, és részegen látványos flörtökbe bonyolódik nála fiatalabb titánokkal. Az egyik ilyen esetet követően férje közli a konkurenciával: vagy lepattan, vagy megöli őt is, mint az utolsó próbálkozót. Mivel az illető valóban eltűnt, a baráti kör otromba viccnek titulálja a dolgot, ugyanakkor a film műfajának ismeretében nézőként felvillanhat lelki szemeink előtt a riadójelzés.

Mélyvíz (2022)

A cím három szinten is dekódolható: egyrészt a felnőtt kapcsolatok bonyolultságára utal, amihez értendő a „meddig vagy képes elmenni” klasszikus kérdése. Másfelől (ennyit hadd lőjek le) nem egy „hátha-gyilkosság” lebegtetésével telik el a játékidő, hanem egyéb (az ötvenes években még talán) dermesztő események is bekövetkeznek, amelyek szó szerinti értelmezést adnak. Harmadrészt a férj pókerarcára is következtethetünk belőle, ami mimikájában bár egy barlangi tó nyugodtságával reagálja le az asszony kicsapongásait, ki tudja, milyen érzéseket rejt a felszín alatt.

Ha ez így izgalmasan hat, akkor legyünk biztosak benne: nagyjából tényleg ennek megválaszolását szállítja a Mélyvíz – és a megoldás senkit nem fog állon csapni.

Affleck karaktere megengedő, nyugodt, és amikor kell, képes erőt demonstrálni; ugyanakkor gyengéd érzelmeket nem, és ez az őrületbe kergeti latin temperamentumú nejét. Bár a nő egyre bicskanyitogatóbb játszmákba próbálja őt belerángatni, többször is elismétli, hogy szereti, amire egyszer sem érkezik szóbeli válasz. Ez nagyon szomorúvá teszi a lányt, amit pasizásba és italba fojt a hollywoodi filmek legtöbbjével egyező „a gyerek csak olyankor létezik, amikor a forgatókönyv megkívánja” sablon szerint építkezve. Ez addig tart, amíg rá nem döbben, hogy az 1957-es korszellemmel feltehetőleg harmonizáló módon férje a tettek, nem pedig a szavak embere. Hogy ezután mi történik, merre halad a kapcsolat, nem derül ki: jön egy rádöbbenés, majd vége, főcím.

Mélyvíz (2022)

Nem mondom, hogy de Armas fedetlen keblei bármelyik férfi (vagy női, nem akarok diszkriminálni) nézőnek ne okoznának kellemes pillanatokat, de azért ne adjuk magunkat olcsón. Adekvát színészi játék ide vagy oda, annyira mikrokozmoszosra lett véve ennek a két embernek a kapcsolata, hogy olyan külső behatások, mint például egy rendőrségi nyomozás legfeljebb említés szintjén tudják érinteni. A na-mi-lesz-ebből kérdéskörből csírázó kíváncsiság egész végig fenntartja a figyelmet, és valahol még érthető is, hogy az írók miért nem akartak mellékpatakokat nyitni a fősodortól, viszont a figyelem fókuszával a koncepció jókorát vesztett hitelességéből. A stáblista alatt vidáman énekelgető kislányt meg aztán végképp nem tudtam hova tenni: ötletként inkább bizarr, mint jópofa, kapcsolódó üzenetként pedig hülyeségnek tartom.

Ilyenformán a Mélyvíz bár a férfi-női viszonyrendszer dinamikájáról – különös tekintettel a házasságra – szeretne valami újszerűt, erőteljeset kinyilatkoztatni, hatását tekintve inkább egy futó kalandra hasonlít: szórakoztató, amíg tart, de aztán hamar továbblép utána az ember.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.