- Forrai Márton
- 2021. május 10. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
1990 környékén járunk. Egy walesi kölyköt ekkoriban ejtett rabul Bruce Lee harcművészete A sárkány visszatérben, babonázta meg a legenda arcára kiülő harag minden egyes halálos csapást követően. Jackie Chan Rendőrsztorijával a gyermeket apja ismertette meg; akkoriban a srác még nem tudott semmit se Jackie-ről, sem a később hétrészessé bővült sorozatról. Amikor azonban a Golden Harvest négy csillogó téglából álló logója beúszott a fekete háttér elé, már sejtette, hogy nagy királyság elé néz: ez is verekedős film lesz. De még milyen! Gareth Huw Evans rendező sorsa ekkor lényegében megpecsételődött.
Amikor évekkel később, már felnőttként Indonéziába szakadt, megismerkedett a Pencak silat harcművészettel, és ezen keresztül Iko Uwais későbbi, általa felfedezett akciósztárral, akivel 2009-re leforgatta a Merantau című első közös produkcióját. Ez volt az a mérföldkő, ami 2011-re eljuttatta a szintén Jakartában készült A rajtaütéshez (The Raid: Redemption), amiben a költséghatékonysági szempontok egy sötét, véres, klausztrofób, helyenként horrorba hajló hangulatú klasszikust eredményeztek. Beszéljünk róla.
A rajtaütés
Az erőszakszimfónia nyitányáról kezdő novellistákat aktívan szokás lebeszélni: a főhős, Rama felébred, kikel az ágyból, látványtornázik egyet, csókot lehel terhes asszonya orcájára, majd a rendőrségi különleges osztag tagjaként sokadmagával elindul megrohamozni egy ormótlan blokkház tetején megbúvó drogbárót. A kivétel erősíti a szabályt – vagy egyes szerkesztők kezdenek kiégni -, ugyanis ezek a nyugodt pillanatok ráirányítják a néző figyelmét a főhősre, illetve nyújtanak számára némi pluszmotivációt is egyben a hazatérésre. Merthogy, ha a húsz fős osztag felmasírozna, majd bilincsben vezetnék el orrlógató célpontjukat, még a végén hamis optimizmust táplálnánk a világ állapotáról – mondanom sem kell, hogy a százperces játékidő java nem búcsúzkodással vegyes ünnepléssel telik, A király visszatér rendezői változata szerintem azt a filmtörténet egésze számára kipipálta. Nem kérem, itt hamarosan szinte mindenkit szitává lőnek a rosszarcok, és Rama kínkeservesen próbálja kiverekedni magát és sérült kollégáját a machetével hadonászó banditák áradatán át.
A Rajtaütés színei azt az érzést adják vissza, amit az akciójeleneteket teljes kommandós vértezetben forgató színészek érezhettek páraáztatta jakartai negyven fokban: az egész világ zöldesbarna kloákatartalommal áramló latrina, amit időnként a kiáramló vér vöröse színez meg teljesen értelmetlenül. Az küldetést vezető hadnagy motivációi legalább olyan alantasak, mint a kábítószert terjesztő maffiavezéré, így felmentősereg akkora eséllyel várható, mint a feloldozás: semekkorával. Minden idők legvészjóslóbb panelházában kőkemény harc zajlik a túlélésért, aminek során a szembenálló felek nem verekszenek, hanem egyenesen feltrancsírozzák egymást. A Mortal Kombat programozói és a Raid koreográfusai (mások mellett Evans és Uwais) boldog egyetértésben pacsizhatnának le – nem is értem utóbbi miért nem lett rejtett karakter a későbbi játékokban. Mindez persze (beteg lelkületű) eksönrajongóként rettenetesen király.
A rajtaütés
Oké, a cselekmény ütős, de sztori is van? Akad azért, épp megfelelő mértékű, vagyis nincs túlgondolva, de alul sem. Rama élete tovább bonyolódik, előkerülnek középvezető rosszarcok, akadnak pálfordulások, amelyek bonyolult döntéseket kényszerítenek ki, ilyesmi – üresjáratmentes, kompakt összképet kapunk, amitől számomra sokkal jobb lesz az első rész, mint a második, pedig ott aztán semmivel sem spóroltak sem a dramaturgia, sem a tűzijáték terén.
Rama igazi tragikus hőssé válik, különösen a folytatás végére, ahol már olyan mélyen járunk mind hangulatilag, mind pedig a patakvérben, hogy ahhoz már Nine Inch Nails alájátszásra volt szükség – az biztos, hogy hozzáértők kezelték a muzsikafrontot, bár az ember legszívesebben magán is eret vágna ennyi testi-lelki agónia láttán.
A rajtaütés 2
Azért emlegetem ennyit a The Raid 2: Berandalt, mert gyakorlatilag az első rész folyománya: sőt, meggyőződésem, hogy ha már tovább vitték a főszálat, a koncepció trilógiaként is működött volna. Sajnos a rendező nemet mondott a felkérésre, amiben benne lehet Walesbe való hazaköltözése is, vagy ki tudja… Mindenesetre ez lett az a magas(abb) költségvetésű installáció (1.1 millió az első rész, 4.5 a második költségvetése), amit Evans eredetileg tervezett.
Összességében élvezetes, ám a szövevényes hálóban elfolyik az adrenalin, ami legutóbb végig ott dübörgött a fülemben. A rajtaütés tehát a zsáner rajongóinak kötelező darab, a folytatás pedig lassabban menetelő, de erőteljes gyomrosokat osztogató levezetés. Dicsőség neked, Pencak silat!
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.
