• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
A rajtaütés

Filmkritika

A rajtaütés megmutatja Indonézia éjsötét arcát – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

1990 környékén járunk. Egy walesi kölyköt ekkoriban ejtett rabul Bruce Lee harcművészete A sárkány visszatérben, babonázta meg a legenda arcára kiülő harag minden egyes halálos csapást követően. Jackie Chan Rendőrsztorijával a gyermeket apja ismertette meg; akkoriban a srác még nem tudott semmit se Jackie-ről, sem a később hétrészessé bővült sorozatról. Amikor azonban a Golden Harvest négy csillogó téglából álló logója beúszott a fekete háttér elé, már sejtette, hogy nagy királyság elé néz: ez is verekedős film lesz. De még milyen! Gareth Huw Evans rendező sorsa ekkor lényegében megpecsételődött.

Amikor évekkel később, már felnőttként Indonéziába szakadt, megismerkedett a Pencak silat harcművészettel, és ezen keresztül Iko Uwais későbbi, általa felfedezett akciósztárral, akivel 2009-re leforgatta a Merantau című első közös produkcióját. Ez volt az a mérföldkő, ami 2011-re eljuttatta a szintén Jakartában készült A rajtaütéshez (The Raid: Redemption), amiben a költséghatékonysági szempontok egy sötét, véres, klausztrofób, helyenként horrorba hajló hangulatú klasszikust eredményeztek. Beszéljünk róla.

A rajtaütés

A rajtaütés

Az erőszakszimfónia nyitányáról kezdő novellistákat aktívan szokás lebeszélni: a főhős, Rama felébred, kikel az ágyból, látványtornázik egyet, csókot lehel terhes asszonya orcájára, majd a rendőrségi különleges osztag tagjaként sokadmagával elindul megrohamozni egy ormótlan blokkház tetején megbúvó drogbárót. A kivétel erősíti a szabályt – vagy egyes szerkesztők kezdenek kiégni -, ugyanis ezek a nyugodt pillanatok ráirányítják a néző figyelmét a főhősre, illetve nyújtanak számára némi pluszmotivációt is egyben a hazatérésre. Merthogy, ha a húsz fős osztag felmasírozna, majd bilincsben vezetnék el orrlógató célpontjukat, még a végén hamis optimizmust táplálnánk a világ állapotáról – mondanom sem kell, hogy a százperces játékidő java nem búcsúzkodással vegyes ünnepléssel telik, A király visszatér rendezői változata szerintem azt a filmtörténet egésze számára kipipálta. Nem kérem, itt hamarosan szinte mindenkit szitává lőnek a rosszarcok, és Rama kínkeservesen próbálja kiverekedni magát és sérült kollégáját a machetével hadonászó banditák áradatán át.

A Rajtaütés színei azt az érzést adják vissza, amit az akciójeleneteket teljes kommandós vértezetben forgató színészek érezhettek páraáztatta jakartai negyven fokban: az egész világ zöldesbarna kloákatartalommal áramló latrina, amit időnként a kiáramló vér vöröse színez meg teljesen értelmetlenül. Az küldetést vezető hadnagy motivációi legalább olyan alantasak, mint a kábítószert terjesztő maffiavezéré, így felmentősereg akkora eséllyel várható, mint a feloldozás: semekkorával. Minden idők legvészjóslóbb panelházában kőkemény harc zajlik a túlélésért, aminek során a szembenálló felek nem verekszenek, hanem egyenesen feltrancsírozzák egymást. A Mortal Kombat programozói és a Raid koreográfusai (mások mellett Evans és Uwais) boldog egyetértésben pacsizhatnának le – nem is értem utóbbi miért nem lett rejtett karakter a későbbi játékokban. Mindez persze (beteg lelkületű) eksönrajongóként rettenetesen király.

A John Wick-féle gun-fu alapjai már itt letételre kerültek, ami mellett megjelenik a knife-fu, gumibot-fu, no meg a pusztakezes silat, ami önmagában megér egy misét. A bunyó címén trancsírozást később a Rajtaütés folytatása, majd a szintén Uwais-szal, de már Evans nélkül forgatott Headshot és a The Night Comes for Us (fenn van mindkettő a Netflixen) újabb szintekre emelték, ám utóbbi kettő bebizonyította, hogy még a forgó gyomorra is rá lehet unni. A Rajtaütés(ek)ben azonban a megoldás hatásosan működik.

A rajtaütés

A rajtaütés

Oké, a cselekmény ütős, de sztori is van? Akad azért, épp megfelelő mértékű, vagyis nincs túlgondolva, de alul sem. Rama élete tovább bonyolódik, előkerülnek középvezető rosszarcok, akadnak pálfordulások, amelyek bonyolult döntéseket kényszerítenek ki, ilyesmi – üresjáratmentes, kompakt összképet kapunk, amitől számomra sokkal jobb lesz az első rész, mint a második, pedig ott aztán semmivel sem spóroltak sem a dramaturgia, sem a tűzijáték terén.

És miután a projektet nemzetközi szinten felkarolta a Sony, sikerült Mike Shinoda Linkin Park frontembert befűzni a zenei téma megkomponálására, aki meg a Deftones Chino Morenoját húzta magával főcímdalt énekelni – rockrajongóként ezek mosolyra csalogató tényezők, a minimalista, elektronikus aláfestés pedig ügyesen használja a csend-zakatolás váltakozását a hangulat fokozására.

Rama igazi tragikus hőssé válik, különösen a folytatás végére, ahol már olyan mélyen járunk mind hangulatilag, mind pedig a patakvérben, hogy ahhoz már Nine Inch Nails alájátszásra volt szükség – az biztos, hogy hozzáértők kezelték a muzsikafrontot, bár az ember legszívesebben magán is eret vágna ennyi testi-lelki agónia láttán.

A rajtaütés 2

A rajtaütés 2

Azért emlegetem ennyit a The Raid 2: Berandalt, mert gyakorlatilag az első rész folyománya: sőt, meggyőződésem, hogy ha már tovább vitték a főszálat, a koncepció trilógiaként is működött volna. Sajnos a rendező nemet mondott a felkérésre, amiben benne lehet Walesbe való hazaköltözése is, vagy ki tudja… Mindenesetre ez lett az a magas(abb) költségvetésű installáció (1.1 millió az első rész, 4.5 a második költségvetése), amit Evans eredetileg tervezett.

Bele is töltöttek mindent, mint a véres hurkába, mégis kicsit ízetlen lett a végeredmény, hiába zajlott látványosan a disznóvágás (és igen, csak végigvittem ezt a hasonlatot) – maffiaháború, árulás, bosszú, félszemű kalapácsos bérgyilkosnő, baseballabdás pszichopata, az első rész helyettes főgonosza mint egy tök új karakter…

Összességében élvezetes, ám a szövevényes hálóban elfolyik az adrenalin, ami legutóbb végig ott dübörgött a fülemben. A rajtaütés tehát a zsáner rajongóinak kötelező darab, a folytatás pedig lassabban menetelő, de erőteljes gyomrosokat osztogató levezetés. Dicsőség neked, Pencak silat!

Kapcsolódó cikkek

Egy évem Salingerrel (2021)

Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

Az Egy évem Salingerrel nem jó film, mégis kellemes élmény.

Nicolas Cage megint valami érdekes?-be nyúlt

Ellopott malacát keresi Nicolas Cage a legújabb filmjében

Cage megint valami egészen furcsába kezdett, mutatjuk is az előzetest.

Filmek négy fal közt – 10 kiváló kamaradráma, melyhez elég egy szoba és pár szereplő

Filmek, melyek újfent bizonyítják, hogy jó történethez pár szereplő is elég, akik nem tesznek mást, csak beszélgetnek.

Jövőre Madame Tussaud panoptikum nyílik Budapesten

Ez lesz a világ első franchise-alapon működő Tussauds-múzeuma.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Írás, olvasás, irónia – Így látta Jean-Paul Sartre a saját gyerekkorát

    Kora egyik leghíresebb filozófusa jól tudta, hogy minden a gyerekkorban gyökerezik.

    Legutóbbi cikkek

    • 2021. június 21.

    Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

    Az Egy évem Salingerrel nem jó film, mégis kellemes élmény.

    • 2021. június 8.

    A rossz feminista, aki nehezen tanul meg szeretni, és szeretve lenni – Sorozatkritika

    Mi rejlik egy vörösre rúzsozott, pimasz mosoly mögött?

    • 2021. június 4.

    Jason Statham megint kemény, mint az acél, és hideg, akár a jég – Filmkritika

    Egy merőben más megközelítésű mozi, mint amit Guy Ritchie-től megszokhattunk.

    • 2021. június 3.

    Görög sorstragédiák modern krimibe ágyazva – Sorozatkritika

    Súlyos hangulat, összetett mondanivaló és egy kiváló Kate Winslet a főszerepben.

    • 2021. május 27.

    James Corden galádul kizökkent a könnyes Jóbarátok-nosztalgiából – Filmkritika

    Maximális nosztalgiafaktor és bugyuta szórakoztatóipari elemek.