Az idei évet kétségtelenül megsínylette a moziipar, és rajta keresztül a stúdiók, forgalmazók, gyártók, és persze maguk a filmszínházak, talán csak a streaming szolgáltatók jártak igazán jól, és bizony, mi nézők is egyértelműen vesztesként kerültünk ki a képletből, hisz számos sikervárományos filmre akár további egy évet is kell majd várnunk. Ez persze nem jelenti azt, hogy 2020 nem tartogatott kiváló alkotásokat, és emlékezetes filmeket, össze is gyűjtöttük most Nektek a mi idei kedvenceinket, hogyha esetleg a két ünnep közt egy jó filmre vágytok, legyen miből válogatnotok.
A szerkesztőség 10 kedvenc filmje 2020-ból
„Mint film, a Sötét vizeken inkább egy hetvenes évekbeli, lassú, alapos alkotás, mint modern darab. Nem igazán történik semmi, a főhőst nem fenyegetik Gene Hackman vezette öltönyös kidobóemberek, nincs csavar, csak egy aprólékos műgonddal összerakott ügy, amiben az ügyvéd kvázi egyedül tárja fel, hogy a DuPont mit hallgatott el és hogyan, miről tudta, hogy káros, mit tesztelt le, majd hallgatott el, és mennyire tehetetlen az ember, ha egyedül veszi fel a küzdelmet a világ negyedik legnagyobb vegyigyárával. A jogi cégénél, ami ugye a másik oldalon tanyázott eddig, heves ellenállásba ütközik, amikor iratokat kér egy gyárra vonatkozóan, a DuPont csak az irattár felét küldi át neki és így tovább.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Sötét vizeken
„A páradús levegő, a verítékben úszó emberek, a zsongás, az állandó mozgásban lévő nagyváros, a rengeteg árus beszippantják a nézőt, az egész olyan, mint egy útifilm, ahol történetesen emberek ölik halomra egymást. Az egészet megkoronázza a 11 és fél perces akciójelenet, amiért ezúton is elnézést kérek a szomszédaimtól. Többen illették kritikával a filmet, amiért már megint egy fehér férfi fut a helyiek segítségére, de a bollywoodi hírességek színészi kelléktára és/vagy harctudása, Hemsworth ismertsége és fizikuma, valamint a Russo testvérek és Hargrawe tapasztalata kifejezetten jól működik együtt és teszi a világ minden táján befogadhatóvá a mozit (Netflix ide vagy oda, én akkor is így hívom).” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Tyler Rake: A kimenekítés
„Antonio Campos Donald Ray Pollock-adaptációjának legnagyobb problémája, hogy egy több generáción átívelő és rengeteg karaktert mozgató történetet akar bő két óra alatt elmesélni. A Mindig az ördöggelnek emiatt egy olyan jelenete sincs, ami tematikai vagy narratív szempontból ne érződne fontosnak, vagy egyenesen fontoskodónak, fullasztóan nihilista hangulata pedig egy percre sem enged fel; és pont ez a baj vele. A cselekmény sűrűsége nem hagy időt arra, hogy igazán közel kerüljünk a szereplőkhöz, empátia (vagy pillanatnyi fellélegzés) hiányában viszont az őket szorongató kilátástalanság egy idő után fásultságba csap át. Ez a déli gótikus dráma ettől még nem nélkülözi a pozitívumokat – erős atmoszféra, emlékezetes alakítások -, viszont nehéz nem arra gondolni, hogy ez az alapanyag minisorozatként mennyivel jobban működött volna.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Mindig az ördöggel
„A film érzéki gazdagsága a Felkészülés… esetében ráadásul nem pusztán kivételes formanyelvi teljesítmény, hanem talán a főhős által feltett kérdésre adott igazi válasz. A valóság nem az, amit mások egyező-hasonló tapasztalatai objektíven létezőként igazolnak, hanem az az intenzív perceptuális megéltség, amelynek révén – függetlenül attól, hogy ez esetleg tudatunk csalóka játéka csupán – testi létezésünk egyedi-egyszeri valóság-tapasztalatot kínál. Ahogyan a neurológiai betegségekben vagy agytumorban szenvedők szellemi és testi zavarai összefüggnek, és racionálisan nem igazolható, de annál valóságosabb élményeket vagy érzeteket keltenek – mint ezt a hősnő által kezelt betegnél is látjuk – ugyanúgy valóságként kell/lehet elfogadni a talán képzelt szerelmet, vagy az ugyanennyire csalóka mozit magát.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Felkészülés meghatározatlan ideig tartó együttlétre
„Sokan talán tartottak attól, hogy a film túlságosan hasonlít majd az Our Planetre, vagy annak „spinoff”-jára, a Night on Earth-re, de nem így lett. Bár előbbiben a narráló Attenborough már bőven ejt szót arról, hogy milyen ökoszisztémákban, milyen módon tettünk kárt, itt – néha szemtől szembe a kamerába beszélve, néha régi természetfilmjeiből kiszedett képsorokkal illusztrálva – a saját élete és karrierje jelentős állomásainak segítségével meséli el nekünk, hogyan tettük és tesszük tönkre a Földet. Kedvenc vadonjárónk végig T/1-es személyt használ, nem kivonva magát a felelősség alól, így az egész, általa elmondott történetet nem dorgálásként fogjuk fel, hanem sokkal inkább felelősnek érezzük magunkat abban, hogy ne a természet kárára, hanem azzal harmóniában éljünk a mi bolygónkon.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
David Attenborough: Egy élet a bolygónkon
„Ez alapján a Mank akár belecsúszhatna abba a népszerű, de kissé közhelyes filmes alműfajba, ahol zseniális találmányokról, alkotásokról bizonyítják be, hogy valójában nem ahhoz köthetőek, akiket áldunk miattuk (hanem feleségekhez, titkárnőkhöz, múzsákhoz, szellemírókhoz stb). Fincherék azonban nem egy elnyomott, kisemmizett főhőst mutatnak fel, akit sajnálnunk kellene, hanem egy ennél sokkal komplexebb alakot, aki végeredményben saját magának köszönheti a mélyrepülését és azt, hogy nem tudott kiteljesedni – így pedig még könnyebb közel kerülnünk hozzá. Az ambivalens jelleme ellenére megérthetjük, megszerethetjük és csodálhatjuk Manket.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Mank
„Kevés ízléstelenebb film létezik ennél, gondolja az ember a Vadászat első fél órája alatt. És egyúttal azt is nagyon könnyen megérti, miért döntött úgy annak idején a Universal stúdió, hogy mégsem mutatják be a filmet, csak majd valamikor később, amikor az emberek már többé-kevésbé megfeledkeztek a tervezett premierhétvége előtti, amerikai mészárlásokról. A Vadászat ugyanis arról szól, hogy pár gazdag ember puszta szórakozásból foglyul ejt pár szerencsétlent, kipeckelt szájjal kiengedik őket egy mezőn, majd biztonságos távolból nekiállnak levadászni őket, automata fegyverekkel, meg a földbe ásott aknákkal és rejtett gödrökkel, amelyekben karók nyársalják fel, aki beleesik. És a film jólesően lubickol mindennek a képi megjelenítésében.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Vadászat
„Apatow ezúttal is ki meri hagyni a sztárokat a filmjéből, és ismeretlen arcokkal tölti fel a szereplőgárdát. Davidsonnak korábban csak filmes mellékszerepei voltak, úgyhogy a legtöbb mozinéző Marisa Tomeit fogja felismerni a filmből, ezt a csodás és mindmáig alulértékelt – noha Oscar-díjas – színésznőt, akire már jó ideje csak a főhős anyjának szerepét bízzák, de ezekből a sablonosnak induló figurákból is mindig ki tudja hozni az egyedi és vibráló személyiséget. Az anya új lovagját játszó Bill Burr, vagy Scott piti gengszterkedésbe belecsúszó haverjai is nagyon szórakoztató alakok – Apatow-nak mindig is erőssége volt a néhány vonással felskiccelt epizodisták ügyes egyénítése.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Staten Island királya
„A rendező szinte észrevétlenül húzza be a nézőt és csúsztatja be bőrünk alá a feszültséget. Észrevétlenül, mert igazából Polanski a maga sajátosan távolságtartó módján meséli el a történetét. Nem lovalja bele magát teljesen érzelmileg, mértéket tart és jellemzi egyfajta elegáns, kimért lényeglátás. Ennek köszönhetően végül mégis sikerül minket nézőket közel vinni ezekhez a történésekhez és sikerül beledobnia bennünket ebbe az egész bürokratikus, politikai és korrupciótól bűzlött spirálba. Nem elhanyagolható az sem, hogy ennek a politikai eljárásnak a feltérképezése, az ártatlan ember áldozattá válásának témája ma is rendkívül aktuális tud lenni – még ha nem is feltétlen abban a fénytörésben, amelyben maga a rendező szeretné láttatni.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
Tiszt és kém – A Dreyfuss-ügy
„Aaron Sorkin imád a Fehér Ház körül lófrálni (Az elnök emberei sorozat, Szerelem a Fehér Házban, Egy becsületbeli ügy). Most egy olyan vérprofi politikai drámát rakott a celluloidra (úgy, hogy már a rendezői debütálása, az Elit játszma is dicséretesre sikeredett), ami számomra felülmúlja az eddigieket. A feszültséget némi humorral fűszerezve tartja fent, egy percig sem unjuk. Sorkin filmjei a dialógusokban erősek (gondoljunk csak Jack Nicholson az Egy becsületbeli ügyben lenyomott beszédére). A szereposztás hibátlan, pergő párbeszédek, a 130 perc pedig úgy elrepül, észre sem vesszük. Nehéz kiemelni bárkit, mert mindenki hibátlan, mindenkire erős karaktert osztottak, de ha fogadni kéne, akkor Sacha Baron Cohen, Mark Rylance, Frank Langella neve fog felmerülni az Oscar-jelölések során.” (Tovább a teljes cikkre >>>)
A chicagói 7-ek tárgyalása
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
