Kaposi Ildikó
2022. szeptember 29. | Becsült olvasási idő: 4 perc

A terapeuta és a sorozatgyilkos, avagy nem minden az, aminek látszik – Könyvkritika

A pszichológusoknál játszódó krimikben mindig ott a remek lehetőség arra, hogy valami ne az legyen, aminek látszik. Soha semmi nem biztos, hiszen az ember önmagát tudja a leghatékonyabban becsapni, és egy jó pszichológus abban segít, hogy erre ráébredjünk. Egy jó krimitől is pont ezt várjuk, hogy a kis szürke agysejtjeink párhuzamosan több teóriát állítsanak fel, miközben azt találgatjuk, vajon köztük van-e a valódi megoldás. A Kövesd a pillangót jól teljesít ebből a szempontból, bár nehéz eldönteni, hogy krimit olvasunk, vagy egy drámai történetet a traumák feldolgozási lehetőségeiről.

Egyre gyakoribbak azok a narratívák, ahol több szereplőt váltogatva mutat be az író, hiszen ez a nézőpontváltás remek lehetőséget ad arra, hogy más-más oldalról megismerjük a történetet, és fellibbenjenek a különböző motivációk. Ugyanakkor, ha az egyik szereplő rögtön azzal kezdi, hogy a hazudozás szinte természetes számára, és a többi szereplő is a legfontosabbakat elhallgatja előlünk, akkor bizony tulajdonképpen mi olvasók vagyunk azok, akiket a legjobban megvezet az író.

Martta Kaukonen

A Kövesd a pillangót olvastatja magát, és nehéz témái ellenére nem könnyű letenni, amíg a végére nem érünk. Követve a klasszikus skandináv vonalat, a regény bővelkedik gyilkosságok részletes leírásában, a komor és sötét hangulatban, valamint alkoholban és fájdalomban. Így, aki ezeket nem annyira szereti, az inkább válasszon más olvasmányt. Aki azonban kedveli a jó északi stílusú bűnügyi történeteket, az bátran vegye magához ezt a regényt egy esős délután, mert a könyvben szereplő két férfi és két nő története egészen biztosan nem hagyja majd nyugodni.

Kezdjük Irával, aki a fülszöveg szerint sorozatgyilkos. Fél attól, hogy hamarosan lebukik, így választ magának egy sztár pszichológust, akitől azt reméli, hogyha bíróság elé kerülne, akkor az majd segít neki, hogy elmeállapotára hivatkozva felmentsék. Ira tehát játszadozik, és hazudik, mint a vízfolyás. Clarissa, a pszichológus számtalan bajbajutott nőnek segített már, kínosan óvja a magánéletét a sajtó elől, imádja a drága ruhákat, és szereti abba a hitbe ringatni magát, hogy a szakmaisága megkérdőjelezhetetlen. De akkor miért részeg gyakran délután kettőkor? Milyen titkokat rejteget?

Arto a tipikus slampos, alkoholista riporter, akinek félresiklott a magánélete, és talán utolsó lehetősége arra, hogy összeszedje magát, ha készít egy mély portré interjút Clarissával. Először elutasítást kap, aztán a lélekdoktor mégis megnyílik előtte. Talán túlságosan is. Végül itt van nekünk Pekka, Clarissa férje, aki kerüli felesége betegeit, és legtöbbször megbántva érzi magát, mert ő mindig háttérbe szorul. De Irára valamiért felfigyel, és kutatni kezd utána, fittyet hányva a pszichológus rendelő tabuira. A történet távolról indít, és szép lassan, egy ráérős spirált húzva ereszkedik egyre beljebb és lejjebb ennek a négy embernek a lelkébe, múltjába.

A Kövesd a pillangót a 46 éves finn Martta Kaukonen első regénye, és nagyon jól tette, hogy filmkritikák után regényírásra adta a fejét, mert remek arányérzékkel rendelkezik. Megfelelő mennyiségben adagolja a történetben a drámát, a krimit, és jó pillanatokban derül fény valami fontosra.

Martta Kaukonen

Egyedül a könyv végét éreztem kicsit rövidebbnek, mint amit megérdemelt volna, ugyanakkor a történet lezárása méltó volt a regény egészéhez. Ira nekünk ír, olvasóknak. Olyan érzés olvasni őt néha, mintha belekukkantanál valakinek a magánéletébe, de rajtakapnak, és szembesítenek a kíváncsiságoddal. Néha kényelmetlen olvasni. Minden szereplő bűnös valamiben, és olvasás közben nem tudjuk eldönteni meg tudunk-e nekik bocsátani? Ők vajon képesek-e megbocsátani egymásnak, és maguknak?

A Kövesd a pillangót egy krimi, de mégis a regényt olvasva többször a Parasztopera, vagy Oidipusz király jutott eszembe. Nagy tragédiákat rejt magában, mégsem válik patetikussá, vagy túlságosan nagyívűvé. Éppen az egyszerűségével hat, és miután elolvastam, nem is tudtam megírni jó pár napig ezt a kritikát, mert bekúszott a bőröm alá. Ennek ellenére mégis javaslom elolvasásra, mert kínál megoldást is, van kiút a pincéből, még ha nehéz is rátalálni a létrára. A pillangó, amit követnünk lehet, a lélek és az újjászületés szimbóluma sok kultúrában. Ő az, aki kivezethet a mélyből.