- Forrai Márton
- 2022. december 1. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
Valamikor réges-rég, pontosabban úgy négy évvel ezelőtt az USA nyugati partján vakációztunk feleségestül-jóbarátostul. Élményeink közül a Los Angeles Dodgers-Tampa Bay Rays baseball-csillagok összecsapása amennyire előzetesen várt, utólag annyira döbbenetes volt. Döbbenetesen unalmas, mármint. A meccs érdemi részét képező kényszerű üresjátékokat közéjük ékelődő show-elemek hivatottak feldobni, amikor pedig valamelyik sportoló megmutatta, hogy képes változtatni emberi madáritató-állapotán, az ingerszegénységet – felteszem, rajongói fanatizmusból – nemhogy toleráló, de értékként ünneplő stadionközönség majd’ megőrült az izgalomtól. Ha jól emlékszem, három óra után adtuk fel a hitetlenkedve álomba merülés elleni küzdelmet, de a hírek szerint még legalább ennyi ideig tartott a mérkőzés. Az élményt az Andor című sorozat idézte fel bennem, keserű párhuzamot húzva.
Évadkritikánk spoilereket tartalmaz!
Mióta kereken tíz évvel ezelőtt a Disney négymilliárd dollárért megvásárolta George Lucas kreatív életét és művét, kisszámú kivételtől eltekintve nemigen tudott érdemben mit hozzátenni. Csak a harmadik trilógia tekintetében az erős, azonosulásra alkalmas nőket (Leia Organa) felváltották az arrogánsak (Holdo admirális) vagy a megközelíthetetlen makulátlanok (Rey Skywalker), férfifronton kaptunk egy kiherélt Han Solót (Poe Dameron), egy sehová sem tartó karakterívet (Finn), egy, a végére klón-Palpatin gyurmafőgonoszára leváltott antagonistát (Kylo Ren), aki pedig a régiek közül a színre vonult, az vagy elpatkolt (ami még indokolt is lehetne), vagy csupán téblábolt a kulisszák között (R2D2, C3PO például). A sorozat bázisát képező Skywalker-filmek bukásához képest üde színfoltnak bizonyult a Zsivány egyes, ami annak ellenére – vagy inkább azzal együtt – invitált sötét tónusú hullámvasútra, hogy fénykard egészen a legvégéig nem került elő benne. Igaz, az utolsó negyedórában aztán csőstül dőlt a Star Wars-tábor java által boldogan fogyasztott nosztalgiamanna Leiástul, Darth Vaderestül, a már korábban felbukkanó Tarkin kormányzóról nem is beszélve.
Bátor húzás a Disneytől, mondhatnánk, de valójában még mindig kár volt amiatt kukázni a középső trilógiát körülölelő kiterjesztett univerzumot, hogy efféle kétes elemekkel helyettesítsék be azt. Mert miről is szól az Andor? Van egy Legyek urásat játszó későbbi, saját morális kódexét követő címszerelő (Diego Luna), aki elveszett húgát keresi, miközben a szerencséjét próbálja kovácsolni a Birodalom fokozódó terrorját lehetőleg megúszva. Őróla természetesen tudjuk, hogy később kulcsfontosságú lesz az első Halálcsillag terveinek megszerzésében, majd történetszála elnémulva siklik bele a negyedik, Új reményre (át)keresztelt részbe. Innentől nem hiszen, hogy túl sokat érdemes még mesélni róla, és ezzel láthatólag a Disney is egyetért, ugyanis a játékidőt – a teljesség igénye nélkül – a következő ötletekkel töltik ki: Mon Mothma (Genevieve O’Reilly) szenátor pénzelné a Birodalom tevékeny gyengítését, ami nem megy könnyen. Az erejüket gyűjtő felkelőknek vannak toborzói, és beépített emberei, akik maguk is kénytelenek alantas eszközökkel élni – á la Zsivány egyes. Kiderül, hogy egy rajtaütés megtervezése egymásra bizalmatlanul sandítgató résztvevőkkel hosszadalmas és nehézkes feladat, ám majd’ három epizódon keresztül nézni is az (főleg, hogy eredetileg heti bontásban érkeztek a folytatások).
Akadnak azért érdekesen induló, potenciáljukat kibontakoztatni mégis képtelen szálak. Ilyen, amikor egy feltörekvő biztonsági szolgálatos tisztviselő (ők hatalmaskodnak a Birodalom kiterjesztett karjaként, ha jól értem) ered nihilizmusában még magabiztos hősünk nyomába, vagy amikor a kultkedvenc Andy Serkis alakította kápó vezetésével törnek ki egy börtönből, ahonnan lehetetlennek tűnik a szökés. Ezek a fejezetek – különösen az utóbbi – csepegtetnek némi izgalmat az egyébként magát végig véresen komolyan vevő, a(z akár intellektuális megközelítésű) szórakoztató faktor helyett a politikai mondandó közvetítését helyező történetbe. Ebből a szempontból a Disney/Lucasarts döntéshozói biztosak lehettek benne, hogy Tony Gilroy író-rendező értő kezeibe érdemes helyezni ezt a projektet, amikor az kijelentette, hogy általánosságban véve nem igazán érdekli a Star Wars. Ahogy a Marvel Amazonja, végre a Csillagok háborúja is az ideológia hordozójává nemesülhet, gondolhatták.
Az üzenet ezúttal legalább szimpatikus: elgondolkodtató, hogy a hétköznap emberei szállnak szembe az elnyomással, felfedezvén, hogy az olyan méretűre duzzadt, amit jó eséllyel csak az életük árán tudnak megfékezni, ha egyáltalán. Remény (még) nincs, így vesztenivaló sem igazán. Mindkét oldal működésébe betekintést kapunk; a gonosz gépezete ugyanúgy fogaskerekekből áll össze, mint a komfortzónájukat elhagyó szembeszegülőké. Utóbbi nyilván ziláltabb, anarchikusabb, a közös cél még nem tud elég kristályosodott, összefogó erejű lenni számukra. Szomorú, hogy a reménytelenség időszaka, mint alkotóelemeire bontott koncepció a képernyő néző felőli oldalán óranézős ásítozásban manifesztálódik, amin a vendégszereplő Zsivány-karakterek (Saw Gerrera, Tognath) sem sokat változtatnak. Azt viszont meg kell hagyni, hogy a magas, fekete droid, K-2SO hátborzongató jelenség az ellenség táborában.
Természetesen ez az összes előzmény számlájára felróható – a baj inkább az, hogy az Andor nem Andorról szól. Őt főszereplőként felépíteni talán feszesebb, működőbb végterméket eredményezett volna, így ugyanis a főbb szereplők mind holdakként keringenek egy meglehetősen megfoghatatlan gravitációs mag körül, amiből majd egyszer eljutunk az 1977-es, egyre messzebbi galaxisig, ami továbbra is az alfája és omegája ennek az egész cirkusznak. Ezt továbbra sem sikerül elfeledtetni velünk, holott életbevágó lenne a Star Wars jövője szempontjából, hogy önálló Napként ragyogjon a hetvenes évek auteurizmusának scifi-tündérmeséje, mellette pedig új csillag szülessen, hogy aztán mint a Tatuin fölött, együtt, egymást erősítve ragyogjanak.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A francia Harry Potter szériája magyarul is teljes.
Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.
A Kövesd a pillangót egy vérbeli skandináv történet, ahol a krimi és a dráma egy pszichológus rendelőjében fonódnak egymásba.
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
A Hókusz pókusz 2 a szokásos Ébredő Erős formulát követi, csak 2015 óta még sokkal rosszabb lett minden.
John Carpenter utolsó előtti filmje alapján azért még nem egyértelműsíthető a horrorguru zsenijének temetése.
A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.