Adventi, családi ünnepindító, vagy MacGuffin-családi móka – Filmkritika

A filmipar gépezetén olykor átsejlenek a benne dolgozó alkotók egyéni sorsai: tudták például, hogy a Micsoda nő! eredeti forgatókönyvírója, J.F. Lawton a 80-as évek végének (még) lepattant(abb) Hollywood Boulevard-ján lakott, és szeretett beszélgetni a prostituáltakkal? És azt, hogy Dan Aykroyd kanadai spiritiszták családjából származik, akik előszeretettel csevegtek szellemekkel? David Berenbaum pedig zsidó származása dacára akkora rajongója a karácsonynak, hogy amikor a számára idegen Los Angelesbe költözött, a Mi a manó? megírása tette számára a várost otthonossá.

8 bites karácsony (2021)

És ha már a közelgő ünnepekre tereltem a szót, a 8 bites karácsony ugyanezt a személyes érzetet keltette bennem, és ez cseppet sem volt kellemetlen. Az már hagyott némi hiányérzetet viszont, hogy nem bébi Jézus cukormázat pumpáló mézeskalácsszívének dobbanásai facsarták könnyeimet a film végére, hanem efféle agyalásokra is maradt energiám – de hát ez történik, amikor a készítők némi hangsúlyvesztés következtében elgáncsolják saját magukat történetmesélés közben. Talán nem tudott a hangulat forgatás közben elég meghitté válni.

Pedig kettejük tapasztalatát összeadva nem mondható, hogy a saját regényét adaptáló Kevin Jakubowski forgatókönyvíró és Michael Dowse rendező kezdők lennének az iskolás gyerekeket felvonultató vígjátékok terén, a giccsbe hajló érzelmeskedés – ami egyszerűen kötelező kellék a karácsonyfa alá – viszont láthatólag nem az erősségük.

A 8 bites karácsony főszereplője Jake Doyle, akit felnőttként az Így jártam anyátokkal Barney-ja, Neil Patrick Harris alakít. Az anyázós párhuzam azért is áll, mert Harris ugyanazt a sztorizós vonalat hozza, mint a sorozatban, csupán apukásabb, higgadtabb változatban. Jake szülei házába felnőttként visszatérve okostelefon után áhítozó kislányának mesél arról, milyen kalandokat élt át barátaival a nyolcvanas évek végén, miközben álmukért, egy NES-játékkonzolért küzdöttek.

8 bites karácsony (2021)

A mai gyerekeknek talán furcsa lehet, de a Nintendo gépe körüli felhajtás nincsen ám eltúlozva: Playstation 5 után rohangálni ehhez képest kismiska! Elvégre világbajnokságokat rendeztek a cuccból (hogy-hogy nem, Észak-Amerikában, végülis Japán határain túlmutatva) olyan szponzorokkal, mint a Reebok vagy a Pepsi. Ezt az érzést átadni szerintem lehetetlen, a mobilos összehasonlítás féllábon, döglött szódával nyakon öntve sem áll, de ne én legyek, aki azt állítja, hogy rosszabb ifjúság jutott utódainknak, mint nekünk, Y-oknak.

Doyle apuka mindenesetre nem hátrál meg az embert próbáló feladat elől, és felidézi gyermekkorának legjobb karácsonyát, aminek MacGuffin-ja a nyolcbites csúcstechnológiát felvonultató, emlegetett eszköz.

Annak, aki nem ismerné ezt a fogalmat, a MacGuffin a mozgóképes szakzsargonban nagyjából egy olyan tárgyat vagy eseményt jelöl, aminek egyetlen létjogosultsága, hogy előre mozdítsa az eseményeket. A Nintendo mindenképp alkalmasabb erre jelen esetben, mint mondjuk egy rúd paprikás szalámi, már csak azért is, mert nem kevés nosztalgiafaktor fakad belőle. Ezzel Dowse/Jakubowski ügyesen játszik, nem pusztán arra aspirálva, hogy eltékozolt egykori kacatgyűjteményünk darabjai után kutatva az eBay-en később elszörnyedjünk az árakon, hanem okos fricskákat is eregetve olyan témákban, mint mondjuk a videójátékok kontra aggódó konzervatívok szájkarate. A gyerekszereplők által megformált karakterek némelyikét ráadásul mintha tényleg az élet (nem pedig a kötelező rubrikák kipipálásának kényszere) írta volna, annyira el lettek találva – ezt a témát szándékosan nem részletezem tovább, hadd maradjon meg a felfedezés öröme a Kedves Olvasónak.

Míg papa-Barney kölyökkorának relatív gondtalanságába alámerülünk – vagyis a kilencvenhét perces játékidő első háromnegyede – a Szellemirtók: Az örökséghez hasonló családi mozi, ami a generációkat saját hangjukon szólítva meg igyekszik hidat képezni köztük. A lelki füleimben felcsendülő száncsengő-csilingelésen felbuzdulva ezen a ponton már fel is tettem filmet arra a listára, ami a háttérben a képernyőn villódzva kísér el az ajándékozást megelőző szalonspicctől a kajakómáig a szent napon (írnék estét, de hát kit akarok átverni…?).

Ettől a várt katarzis hiánya tántorított el végül, a múltból ugyanis nem tudtunk visszatérni a jelenbe szájbarágós tanulság és erőltetett drámaiság nélkül; a végső üzenet ugyan a szereteté, de az nyolc bites kivitelben már nem tudott átjárni.

Nem elképzelhetetlen, hogy megöregedtem, ám az sem kizárható, hogy a korszakos mutatványhoz a készítőknek kellett volna kilépniük a kétdimenziós keretek közül, és ez csak részben sikerült. Akárhogy is, ünnepindítónak a 8 bites karácsony pont megfelel, de legfeljebb az előétel mellé.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Főszereplői nélkül indult újra a 90-es évek egyik kultikus sci-fi sorozata

Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.

Lesz-e folytatása a Legendás állatok és megfigyelésük-sorozatnak?

A Warner döntése értelmében nem annyira biztos.