- Kovács Krisztián
- 2020. december 16. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
Alighanem megosztó kötet lesz az elsőkönyves író, Lily Brooks-Dalton műve, az Agave Könyvek gondozásában két hete megjelent Az éjféli égbolt, ugyanakkor fontos történet egy olyan hosszú évtizedek óta zajló csata ütközőzónájában, mely a szépirodalom és a szórakoztatóirodalom határvonalainak elmosásáért indult, aztán észrevétlenül állóháborúvá redukálódott. Nem tökéletes mű, de közel tökéletes crossover, mondhatni iskolapéldája annak, miként lehetséges házasítani a mainstream és a magasirodalmat, és őszinte reménykedésre ad okot, hogy többen éreznek majd rá e különös kombináció erejére.
Lily Brooks-Dalton 2015-ben már publikált egy tényirodalmi kötetet, aztán a Vermontban élő író a fikció felé fordult, amiben valami közel sem egyedit, ám mégis lenyűgözőt hozott létre. A szépirodalom és a szórakoztatóirodalom határvonalainak látszólagos elmosása egy-egy regény, vagy akár egy komplett életpálya esetén ma már nem igazán számít szokatlannak, elég hacsak David Mitchellre, vagy Michael Chabonra gondolunk. Tény ugyanakkor, hogy míg szépírók látszólag észrevétlenül nyúlnak populáris – sci-fi, fantasy, vagy krimi – toposzokhoz, addig ha mindez fordítva történik, akkor az irodalmi itészek rögtön behúzzák a féket, mondván a ponyvából nincs kikacsintás.
Lily Brooks-Dalton egy olyan végzetszerű találkozásról ír, mely végeredményben meg sem történik. A történetünk főszereplője Augustine, a csillagász, aki valahol az örök hó birodalmában, az Arktiszon tengeti napjait, mert makacssága, és emberundora arra ösztökélte, hogy még egy lehetséges apokalipszis kapujában is inkább a tudományt válassza, mintsem saját magát mentse. Egyetlen társa a szűkszavú kislány, Iris, akit végtelen magányában Augustine egyfajta ösztönös ráutaltságból igyekszik megtanítani mindarra, aminek ő maga is birtokában van.
Főhősünktől sok-sok millió kilométerre, valahol a Jupiter holdjainál az Aether nevű felfedezőhajó épp hazafelé tart hat fős legénységével, mikor a földi irányítás végleg elnémul, az asztronautáknak pedig lassan meg kell barátkozniuk a nehezen befogadható ténnyel, hogy az otthon, ahová két éves küldetésük után olyan nagyon hazavágytak, vélhetően nem létezik többé.
Tökéletes és elegáns sci-fi alapötlet, a történet – ennyit talán elárulhatunk – mégsem oda fut majd ki, ahová ez alapján várnánk, és lényegében ez az oka, hogy Brooks-Dalton regénye vélhetően sokaknál kiveri majd a biztosítékot – különös a vérbeli sci-fire szomjazók táborában – itt ugyanis nincs jelen Kim Stanley Robinson, Ted Chiang, John Scalzi, vagy William Gibson szelleme, jelen van ugyanakkor Ray Bradbury mesélőkedve, Cormac McCarthy magányvíziója, és David Mitchell transzcendenciája.
Nehéz behatárolni Az éjféli égbolt műfaját, ugyanakkor gyakorlatilag 40-50 oldal után világossá is válik, hogy nem csak hogy nehéz, de egyben felesleges is, hisz érezhetően magát a szerzőt sem érdekli, milyen zsánerben alkot, ezzel pedig egyértelműen a minőségi olvasnivalóra vágyó olvasó jár a legjobban.
És Brooks-Dalton mennyi mindenről mesél ebben az alig 240 oldalban, bizonyítva, hogy nem szükséges Peter F. Hamiltonhoz, vagy Jonathan Franzenhez hasonlóan sok száz, sok ezer oldalon át beszélni arról, ami emberré teszi az embert. A szerző ráadásul rendkívül egyszerű önismereti eszközöket használ: fog két embert, és olyan távoli, magányos helyen teszi le őket, ami segíti közelebb kerülni őket önmagukhoz, ez a magányos lélektani séta pedig felszínre csalja a személyiségükre tapadt emlékeket, melyeken át zsúfolt és zajos életük alatt annyira próbálták realizálni maguknak saját tetteinket.
Ez egy csupasz világ, melyből már hiányzik minden, amit egykor szerettünk, amiben valaha jól éreztük magunkat, de nekünk, akik túlélésre születtünk, itt is meg kell találnunk a kapaszkodót. Nem túlzok, valóban lélekmelengető olvasmány, még akkor is, ha fordulatai kiszámíthatóak, fináléja pedig nem sok meglepetést tartogat a végső konklúziót tekintve, ám a mű hangulati adalékanyaga addigra már rég elfeledtette velünk, mit is vártuk a kötettől.
Az éjféli égbolt nem csupán a magány, az elengedés és a kötődés regénye, de az áldozathozatalé is. Híven megmutatja, hogy a tudósember miként adja fel emberségét a tudományért, mert a nagy felfedezések vágya nem teszi lehetővé az emberi kapcsolatokat, pedig végtére is mi határoz meg minket, ha nem kötődéseink és összefonódásaink? Lily Brooks-Daltonra a későbbiekben is figyelni fogok, és csak abban reménykedem, hogy a kötet megtalálja az olvasóbázisát, egyáltalán nem azért, mert annyira egyedi üzenetet fogalmaz meg, sokkal inkább azért, mert lehetőséget kínál az irodalomnak.
Nem csoda, hogy Hollywood is felült a hype-nak, és alighogy megjelent magyarul a kötet, máris érkezik a George Clooney által rendezett (és a főszerepben is őt látjuk) adaptáció is december 23-án a Netflixre, ám amennyit az előzetesek elárultak belőle, maximum érintőlegesen lesz csak képes megragadni a regény lényegét, így aztán én látatlanban is inkább a könyvformára voksolok.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.