Ha az ember elkezdi olvasni Joe Hill történeteit, és nem ismeri a szerzőt, elég gyorsan elkezd gyanakodni, mert az az érzése támad, hogy mindezt már olvasta… csak éppen Stephen Kingnél. De akár utánanéz a (családi) kapcsolódásoknak, akár nem, akkor is fogja érezni a hasonlóságot. Álmos kisvárosok, sokszor az ötvenes-hetvenes években játszódó történetek, tizenéves fiúk narrátorként, akik családi élete nem éppen a legkiegyensúlyozottabb… Hátborzongató, sötét sztorik, amelyekben a szerző a véres részleteket sokszor az undorig fokozza… Hát nem kiköpött King? Az, bár számomra némileg gyengébb kiadásban. Ennek ellenére találtam olyan elemeket Stephen King fiának kötetében, amelyek felkeltették a figyelmemet, sőt, kifejezetten érdekesnek vagy izgalmasnak találtattak.
Joe Hill történeteinek nagyobb része a „Mi lenne, ha…” kérdés köré csoportosul. Felvetődik benne egy – sokszor rémesen bizarr – ötlet, és körbejárja, és igen részletesen ki is dolgozza azt. Teszi mindezt úgy, hogy végig komolyan is gondolja a dolgot, és nem kacsint össze közben az olvasóval.
Alapvetően a címadó novella miatt kezdtem a kötet olvasásába, és végül amiatt lettem a legdühösebb Hillre, akár olvasóként, akár íróként szemlélve a dolgot. Adott egy kisváros, ahol eltűnt gyermekek fotói vannak mindenfelé kiplakátolva. A történet narrátora itt is egy tizenéves fiú, akinek van egy nővére, rendkívül erős megérzésekkel. A történet folyamán a főhőst is elkapja a sorozatgyilkos, és bezárja egy pincébe, ahol a falon egy régi telefon található, csak épp nem működik – legalábbis a gyilkos szerint. Mégis többször megcsörren… Kellően érdekes nyersanyag, amiből egy teljes és nagyon izgalmas regényt is meg lehet(ett volna) írni. A novellából készült film előzetese izgalmas sztorit is mutat… ehhez képest a kötetben található történetet Hill egy meglehetősen unalmas véggel csapja agyon, és a saját ötletéből semmi érdekeset sem hoz ki. Épp ezért még kíváncsibb vagyok a filmre, amiben ráadásul, Ethan Hawke játssza a gonoszt, ami meglepő szerepválasztás tőle.
Ha pedig a legelborzasztóbbat kell kiemelnem, érdekes módon nem egy véres, hátborzongató vagy gusztustalan részletekkel tarkított sztorit említenék, hanem egy olyat, amelyben igazából egyetlen hátborzongató dolog sem történik meg. Csak történhetne.
Az összes lehetséges szörnyűségre csak utalásokat találunk, így az olvasó csak várja és várja, hogy végre megtörténjenek az igazán pocsék dolgok, és végre túleshessünk ezeken, persze hiába. Aztán az egészet úgy zárja le Hill, hogy tudjuk, hogy mégis meg fognak történni, és ettől csak még pocsékabbul érzi magát utána az olvasó. És Hill valahol enyhén szadista is, szerintem, mert ír olyan békebeli sztorit is, amit az utolsó mondatával úgy megcsavar, hogy az ember a legszívesebben magára a történetre ordítana rá, hogy most mi is van, és írja már le a szerző, mi fog történni.
Persze Hill nem teszi, és számomra ez írói tehetségének legerősebb bizonyítéka. Minden egyes novellánál tudta, hol van az a pont, ahol meg kell állnia, és hagyni, hogy az olvasó elkezdjen töprengeni azon, hogyan folytatódna egy-egy hátborzongató sztori, vagy mi lenne a befejezése.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.