Vitkolczi Ildikó
2022. január 21. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Az ásós gnóm, a zöld amőba, a gyermek Antikrisztus meg a többiek – Könyvkritika

Ezt a történetet egyetlen szóval tudnám a leginkább jellemezni: kedves. De nem a szirupos „cuki” értelemben kedves (a szótól magától amúgy is lábrázást és kiütéseket kapok), hanem tiszta, gyermeki ártatlan módon kedves – amilyen a regény jó néhány szereplője is. És miután kiolvastam a könyvet, csak ültem egy darabig, töprengtem, és hagytam, hogy átjárjon az a szeretet, ami az egész történetet jellemzi. És arra gondoltam, ha még tanítanék, ezt a könyvet vinném be az elfogadásról szóló óráimra, akár kicsiknek, akár nagyoknak. És miután kiolvasták, megkérném őket, hogy beszélgessünk róla.

T. J. Klune: Ház az égszínkék tengernél

Ennyi bevezető után pedig jöjjön maga a történet. Az – egyik – főhős Linus Baker, egy negyvenes, kopaszodó, és cseppet pocakosodó, magányos és meglehetősen boldogtalan férfi, aki a Mágikus Ifjakért Felelős Minisztérium munkatársa. Az a feladata, hogy a kormány által fenntartott árvaházakat felügyelje, és azt vizsgálja, hogyan bánnak ott a „másféle” gyerekekkel. A Klune által elénk varázsolt világban ugyanis vannak átlagos („normális”) gyerekek, és vannak olyanok, akik mindenféle mágikus képességgel rendelkeznek – vagy maguk is másféle lények: tündérek, gnómok, egyebek. És ebben a – cseppet sem szimpatikus, disztópikus – világban a másféle lényekről nyilvántartást kell vezetni, hogy a Rendkívül Magas Vezetés számon tudja tartani, hol és hogyan élnek (és „jól” viselkednek-e). És Linus teszi is a dolgát, árvaházról árvaházra jár, ellenőriz – végtelenül tisztességesen. Őt valóban csak a gyerekek jólléte érdekli, tekintet nélkül arra, hogy az „normális” vagy „másféle” gyerek. És ezért – valamint a makacs macskája és a háza előtt gondozott két napraforgója iránt érzett szeretete miatt – gyorsan megkedveli az ember.

Linus Sabrina Marcos rajzán.

Számomra Linus karakterének egyik érdekessége a kiáltó ellentét volt jellemében. Embertelen munkahelyén, ahol szűk kis fülkébe szorulva intézi a papírmunkát a kollégáival együtt, meghúzza magát, nehogy gonosz főnöknőjétől – és annak talpnyalójától – mínuszpontokat kapjon. Ugyanígy hagyja, hogy idős szomszédnője folyamatosan terrorizálja, sőt, még a macskájának sem tud parancsolni (bár, ki tud?). Azonban, ha a gyerekekről és azok jóllétéről van szó, azonnal előbújik belőle a páncélos lovag, és bárki ellen kiáll értük.

Így meglehetősen testhezállónak tűnik az új feladat is, amit a rettenetesen ijesztő és zsarnoki Felső Vezetés sóz rá: utazzon el a tenger közepén található Marsyas-szigetre, ott konkrétan az Arthur Parnassus által vezetett árvaházba, és nézzen utána, minden rendben van-e az ott élő hat, különleges gyerekkel. Linus tehát csomagol, fogja a macskáját, és vonatra száll – anélkül, hogy utánanézne az aktákban, milyen gyerekekről is van szó.

Ezt majd csak az utazás végén teszi meg, a Marsyas nevű kis falu szélén – és a sokktól rögtön el is ájul. Ugyanis az egyik ellenőrizendő gyerek maga az Antikrisztus – vagyis a hatéves Lucifer. Rajta kívül még az árvaházban él a kertészkedést imádó, ásómániás – és Linust majd gyakran elásással fenyegető – gnóm(lány), Talia, a Theodore nevű sárkánymadár, egy zöld, amőbaszerű lény, Chauncey, a Phee nevű tündér, és az átlagosnak tűnő, bár rettenetesen rémült Sal, aki a legkisebb fenyegetés hatására is apró kutyává változik. És rajtuk kívül ott él még a szigeten Ms. Chapelwite (Zoe), a sziget tündér őre.

Theodore, Sal, Phee, Luci, Chauncey és Talia Arthurral, Linusszal és Zoéval. B. Kidovna alkotása.

Erre a különös helyre csöppen Linus, aki nem akar mást, csak ellenőrizni. Ehhez képest Talia folyton el akarja ásni, Luci rendszeresen halálra rémíti, Chauncey vagy az ágya alatt bujkál (mivel az emberek azt mondták rá, hogy ő egy szörny, és a szörnyek dolga az ágy alól való rémítgetés), vagy a londiner-mániájával őrjíti meg, Theodore kincseket kunyerál tőle, Sal pedig, aki halálra rémült az érkezésétől, a közelébe se engedi. Holott Linusnak mindegyiküket ki kellene aprólékosan kérdeznie, hogy megtudja, jól bánik-e velük Arthur, és nem kell-e bármelyiküket máshová áthelyeznie (amely lehetőségtől a gyerekek halálra rémülnek).

Ahogyan lassan haladunk előre a történetben, Linus, és az olvasó is felismeri, hogy a sima ellenőrzésnél sokkal többről van itt szó – ahogyan Arthurról is kiderül majd, hogy ő is sokkal több, mint egy átlagos árvaházvezető. A rettentő Felső Vezetés ugyanis a leginkább kontrollálni szeretné a gyerekeket, de Arthur tevékenységét is, és ehhez szívesen vetnének be egy olyan végtelenül naiv, de tisztességes beosztottat, mint Linus – akinek rendszeres jelentéseket kell leadnia a szigeten tapasztaltakról. Csakhogy mindeközben jobban megismeri a gyerekeket, Arthurt, valamint a szigetet és a lakóit védő Zoét – sőt, akarata ellenére még különböző kalandokba is keveredik a gyerekekkel, akik többször is elrángatják kincskeresésre (és eközben szívesen feláldoznák őt az erdőben esetlegesen előforduló kannibáloknak).

Fanart a házról, ahol Arthur és a gyerekek élnek. Ella Sutherland alkotása.

A regény legnagyobb erénye számomra az, ahogyan Klune bemutatta, lehet egy gyerek bármilyen származású, és lehetnek bármilyen képességei, a szíve akkor is tiszta, és tele van szeretettel. Akár a társai, akár az olyan felnőttek iránt, akik hajlandóak részt kérni az életükből, elfogadni őket olyannak, amilyenek, és felelősséget vállalni értük.

(Még akkor is, ha az egyik ilyen gyerek maga az Antikrisztus – akinek elöl hiányzik pár foga, és aki imádja Buddy Holly, Ritchie Valens, és más, rég halott zenészek bakelitlemezeit. És retteg a rémálmaitól, amelyekben elpusztítja a világot.) És amitől ez az egész nem lesz giccses, az a gyerekek jellemének és érdeklődési körének bemutatása, az, ahogyan akaratuk ellenére folyton kalamajkába keverednek – mint bármilyen „normális” gyerek –, vagy ahogyan Klune mesél az előéletükről, és a bántalmazásokról, amelyeket a külsejük vagy a származásuk miatt el kellett szenvedniük. És azt is megmutatja, mennyire vágynak az elfogadásra és a szeretetre.

Klune regényében a kulcsszó az elfogadás – méghozzá bármilyen másságé. Linusról gyorsan kiderül, hogy meleg, ahogyan később Arthurról is, bár ez a történetben nem jelentős szempont, hiszen ebben a világban ez teljesen elfogadott, és semmilyen problémát nem jelent. Mégis mindkettőjüknek meg kell küzdeniük a másik iránt támadt vonzódással, a legfőképp azért, mivel Linus csak egy hónapot maradhat a szigeten. De ott a másság elfogadásának kérdése a Marsyas nevű kis falu lakói miatt is, akiknek nagy többsége gyűlöli a szigeten lakókat, és azt követeli, hogy költözzenek el még a tenger közepén található kis szigetről is – úgy, hogy egyáltalán nem ismerik őket, és semmilyen atrocitás nem érte őket a gyerekek vagy a két felnőtt részéről.

A könyv eredeti borítója

Amitől ez a történet olyan jól működik, annyira hatásos és szerethető, az részben az, hogy cseppet sem didaktikus. Klune nem rázza felénk az öklét, azt ismételgetve, hogy igenis, a másságot el kell fogadni, egyszerűen csak bemutat nekünk hat, imádnivaló – és cseppet fura – gyereket, valamint a két felnőtt között kibontakozó tiszta és törékeny kapcsolatot. Ahogyan azt is, hogy a faluban élő gyerekek milyen tisztán reagálnak az ott megjelenő árvaházi növendékekre – míg a szüleik el nem cibálják őket a közelükből.

És, Arthur nevelési módszereiről olvasva, úgy éreztem, tanárok és szülők is tanulhatnának tőle. Hiszen szigorú és következetes szabályokat és kereteket állít fel ahhoz, hogy a mindennapok rendje meglegyen, de közben mégis hagyja a gyerekeket kibontakozni. Engedi, sőt, támogatja őket abban, hogy megismerjék saját magukat, és megtanuljanak bánni a képességeikkel.

Számomra az év egyik legszebb olvasmányélménye volt ez a történet, szívmelengető és megható, még úgy is, hogy a gyerekek egyes kalandjainál potyogott a könnyem a nevetéstől. Köszönöm a Metropolis Media kiadónak, hogy elolvashattam, és szívből ajánlom mindenkinek, aki szereti a jó (fantasy)történeteket.