Az éjszakai járőr melankolikus Odüsszeiája – Filmkritika

A rendvédelmi szervek mozgóképes ábrázolása időről-időre csorbát szenved, leginkább az olyan társadalomformáló események hatására, mint amilyen tavaly George Floyd esete, és a férfi halálából sarjadó Black Lives Matter mozgalom, így aztán, ha létezik szerencsétlen időpont egy zsarufilm bemutatására, akkor az kétségtelenül a tavalyi év. Ugyan a magyar címkeresztségben Az éjszakai járőr címet kapott Crown Vic eredetileg már 2019. december 15-én debütált az amerikai mozikban, névtelenségét és viszonylagos ismeretlenségét alighanem a 2020. májusában bekövetkezett tragikus eseményeknek is köszönheti.

Az éjszakai járőr (2019)

A zsarufilm műfaja az 1980-as években óriásit ment; egyre-másra debütáltak a helyüket az akciófilmes palettán a mai napig megálló darabok, mint a Fekete eső, a Nincs irgalom, vagy az Élni és meghalni Los Angelesben, melyek hangulatukat a 70-es évek maffiafilmjeinek, és Piszkos Harry kalandjainak ötvözetéből alakították ki, amivel párhuzamosan vígjátéki elemekkel is kiegészültek – így születtek a zsaru-haverfilmek –, ahogy történt az a Halálos fegyver esetében, mely aztán nagyobb instant klasszikussá vált, mint a fentebb említett remekek. Aztán elérkezett 1992 áprilisa, és a több napon át tartó Los Angeles-i zavargások, melyek szintén rendőri túlkapásból, és egy elhibázott bírósági ítélet okán összesen 63 halálos áldozattal jártak, és ez egy jó időre be is tett a klasszikus zsarufilmeknek. Hollywood általában egyébként is szigorú távolságtartással viseltetett az éppen aktuális társadalmi helyzetek iránt, így aztán az elkövetkező tíz évben jobbára olyan filmek láttak napvilágot a tematikában, melyek elsősorban nem a rendvédelmi szervek működésének bemutatására helyezték a hangsúlyt. Az ilyen típusú alkotásokra a 2001-es, Denzel Washington Oscart érő alakítását is magába foglaló Kiképzés bemutatásáig kellett várni, ami kiegészülve a szeptember 11-i terrortámadások okozta kollektív társadalmi pánikkal némileg visszaadta az emberek hatóságokba vetett bizalmát.

Így aztán következhetett a S.W.A.T. – Különleges kommandó, Az utca királyai, a Dark Blue vagy Az utolsó műszak, és ebbe a sorba áll most be talán minden eddiginél autentikusabb módon Az éjszakai járőr.

A történet egyetlen éjszakai műszak történetét meséli el, nagyobbrészt a kiképzőtiszt, Ray Mandel (Thomas Jane), valamint az újonc Nick Holland (Luke Kleintank) beszélgetésein keresztül, amivel egy nem egészen tipikus darabját képezi a zsarufilmek egyébként sem túl széles halmazának. A film nem nélkülözi a megszokott kliséket, azaz a tapasztalt, de lényegében kiégett felettes, és a zöldfülű és idealista újonc ellentétét, azt mégis meglehetősen finoman, és minden eddiginél hétköznapibb módon közelíti meg. Amennyire pedig ez a kompozíció hozzásegíti a filmet, hogy realisztikusságban Az utolsó műszak megközelítését idézze, annyira az ezzel járó melankólia éppen elvesz abból az erőből, amit a korábbi zsarufilmekben láthattunk.

Az éjszakai járőr (2019)

Mondhatnánk, hogy Az éjszakai járőrt csupán technikai megvalósítása, és a színészek teszik különbözővé egy dokumentumfilmtől, és bár nem tévedünk sokat, ez a különbség azért éppen eléggé markáns, de a fókusz valahol mégis ugyanaz. A Joel Souza által írt és rendezett alkotás ugyanis elveti annak lehetőségét, hogy a két főszereplőt helyezze a középpontba – ahogy tette azt Az utolsó műszak – és valóban a rendőri munka mindennapos megpróbáltatásaira helyezi a hangsúlyt, ami kétségtelenül magával ragadóan csendes mentalitást ad a képsoroknak, de éppen azt lúgozza ki a történetből, hogy izgulni tudjunk Mandel és Holland kettőséért.

Igaz, maga a történet sem teszi lehetővé, hogy nagyon megszaladjon a pulzusunk, Az éjszakai járőr ugyanis valóban minden eddiginél hétköznapibb módon közelít a zsarufilmes koncepcióhoz, és alighanem ez a törekvés nem a véletlen műve, hanem tudatos írói és rendezői fogás. Bár a filmnek van egy kellemes neo-noir jellege a hosszú snittek, és az éjszakai városképen ráérősen elidőző beállítások okán, alighanem éppen ez a vonása lesz az, ami miatt a legtöbben inkább majd fanyalogva állnak fel előle a stáblista után.

Pedig Az éjszakai járőr egyáltalán nem rossz film, csak a saját magától való furcsa távolságtartása meglehetősen szokatlan és kissé egyhangú élménnyé teszi.

Az éjszakai járőr (2019)

Thomas Jane kifejezetten kellemes meglepetés a kiégett, és korábbi társát nem sokkal korábban elvesztett kiképzőtiszt szerepében, az ő jelenléte egyértelműen felfelé húzza a filmet, figurája még látszólagos sótlanságával együtt is érdekes. Holland nyomozó szerepében a The Man in the High Castle szériából ismerős Luke Kleintank már más tészta, kicsit bizonytalanul mozog a karakterben, de egymástól is kellő távolságot tartó párosuk Jane-el mégis életképes, és a film legfontosabb alappillérét adja.

Az éjszakai járőr nyilvánvalóan nem válik klasszikussá, ahhoz túlontúl is melankolikus és csendes darab még az ábrázolt erőszak ellenére is, némileg érthető, hogy miért vész majd a feledés homályába, részemről azonban – aki kifejezetten kedvelem az egyszerű és valóságszagú történeteket – kellemes néznivalóvá vált.

Ami bizonyos, hogy a film újfent rávilágított arra, lélektanilag milyen borzalmasan nehéz munkát is végeznek az rendvédelmi szervek, és persze nem létezik olyan világ, melyben mindenki makulátlan, és a visszaélésekre nincs bocsánat, azok elfogadhatóvá egyáltalán nem válnak, de érthetőbbé talán igen.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Főszereplői nélkül indult újra a 90-es évek egyik kultikus sci-fi sorozata

Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.