Az ember, aki levadászott mindent, amihez John Lennon tolla hozzáért – Könyvkritika

Hunter Davies skóciai születésű író, újságíró, a futball és a Beatles elhivatott rajongója, nem mellékesen az egyetlen hivatalos, az együttes által jóváhagyott kötet szerzője. Ez utóbbi az újranyomásoknak köszönhetően 1968-as első megjelenése óta nem tud kikopni a könyvespolcokról – egyszer talán még magyarul is kijön – ám szerzője az azóta eltelt évtizedeket sem töltötte tétlenül. 2012-ben jelentette meg John Lennon összegyűjtött leveleit, feljegyzéseit; jó, hogy nem szalvétarajzait, bár szinte. A kötet felfogható műkincsek fotóit tömörítő kollekcióként is, már ami ezeknek az írásoknak aukciókon leütött értékét illeti, de ennél azért többet tartogat.

John Lennon levelei és feljegyzései

Többet, írom, mivel nem mindannyian éltük át ott és akkor azt az állítólagos átlényegülést, amit a Beatles és később John Lennon zenéje okozott egy generációnak. Nekem például volt szerencsém-szerencsétlenségem 1982-ben Budapest nyolcadik kerületében megszületni, hogy aztán tíz évet a hetedikben töltsek a Városliget tőszomszédságában, legfeljebb a román határig lefurikázva.

Ez idő alatt javarészt (ahogy egy ismerősöm megfogalmazta) „szomorú zene”, vagyis rég halott komponisták szimfóniái szűrődtek át a nappaliból a gyerekszobába, brit pop (már ha hívhatom így – mindegy, így hívom) emlékeim szerint sohasem.

A történelmi események tükrében nehéz eldönteni, hogy vajon apám csalódása az ifjúkori ideákban, avagy kínzó lassúsággal közeledő, végül „kataklizmikus” valóságként manifesztálódó válása anyámtól száműzte-e John Lennon, Paul McCartney, George Harrison és Ringo Starr dallamait a hifiből. Annyi biztos, hogy a négyes szellemként kísértette végig felcseperedésemet óva intések formájában, miszerint őket építőbb lenne hallgatnom, mint mondjuk az Erasure-t, vagy később a Kornt meg a Type O Negative-ot. Hiába kaptam meg aztán a teljes diszkográfiát kazettán kallódó kamaszéveim egyik születésnapján, a szavak mártírhalált haltak a jó példával elöl nem járás oltárán, majd miután elköltöztem otthonról, a maradók közül valaki kihajította a teljes kollekciót. Ezután jó sokáig nem is gondoltam a Beatles-re, míg 2019-ben be nem mutatták Danny Boyle Yesterday című vígjátékát, amiről volt szerencsém kritikát írni, és előtte igyekeztem képbe kerülni.

Hunter Davies

Hát ennyit a zenekarhoz való személyes kötődésemről – alulról építkezik, mint ők is tették egykor, ellenben nem valami szemléletformáló. Ugyanakkor ha a kezembe kapok majd’ négyszáz oldalnyi, kontextusba helyezett John Lennon-levelezést, az mindenesetre elgondolkodtat. Egyrészt lenyűgöz a feladatba fektetett kutatómunka, másrészt kiköveteli a kérdést, hogy ez a háromszáz dokumentum jelen formájában miféle értéket képvisel. Yoko Ono előszavában egy olyan kor lenyomatát véli felfedezni bennük, amikor még közvetlenebbül kommunikáltak egymással az emberek, és már ezzel a kijelentéssel is, úgy vélem, el lehetne vitatkozni, bár tény, hogy ha Lennon Instán posztolgatott volna egész életében, az jelentősen csökkentette volna a kötet elkészülésének esélyét.

A gyűjtő-szerkesztő Hunter Davies eképp indokolja munkáját:

„(Ez) nem más ez, mint (Lennon) életének minden aspektusának gyűjteménye, 10 éves korától – amikor megírja azt a kedves levelet a nénikéjének, amelyben megköszöni neki a karácsonyi törölközőt, és azt mondja, hogy ez a legjobb törölköző, amit valaha is kapott – egészen a 40 éves korában bekövetkező halála előtti néhány percig. Vagyis az egész életét végigkövethetjük. A különleges az, hogy mindezt a szemén, a kézírásán keresztül látod. Egy életrajz sosem tud olyan közel vinni valakihez, mint az illető levelei, mivel azokat nem az utókornak írja: minden ott és akkor jön ki belőle, kendőzetlenek az érzelmek. És ő úgymond megnyílik, majd továbblép; szóval ez nagyon őszinte, azt hiszem.”

És valóban, ami kiderül ebből a bevásárlólistától nyílt leveleken át a New York Times-ba írt könyvismertetőkig terjedő, családi, ellenséges és rajongói üzeneteket egyaránt tartalmazó gyűjteményből az az, hogy John Lennon elkötelezett idealista, (többnyire) hű szerelmes, néhol trágár, máskor hétköznapi, kissé impulzív figura volt, akibe nem kevés kreativitás szorult. Vagyis azok számára, akik az átlagnál mélyebb ismeretekkel rendelkeznek róla, Hunter Davies munkássága díszít és cizellál, ám revelációként aligha szolgál majd. Aki viszont ismerkedő-érdeklődő fázisát éli (például én), azok számára érdekes bevezetés lehet Lennon és egykori együttese életébe. És akkor nem beszéltem a fanatikusokról, akiknek valószínűleg már rég megvan a könyv, de ha nem, akkor itt a legfőbb ideje, hogy beszerezzék.

Könyvek John Lennonról

Ha megpróbálom ezt a munkát kozmikus szintre, az egyéni érdeklődés szubjektivitása fölé emelni, projektként sokkal inkább tartom érdekesnek, mint újszerűnek. Persze, formáját tekintve egyszeri és megismételhetetlen, hiszen a szerkesztő személyesen ismerte a Beatles (egyes) tagjait a hatvanas évek óta, ráadásul kontinenseken átívelő, többéves (ha nem évtizedes) kutatást végezhetett, hogy az egyes üzenetek másolatait egyáltalán beszerezze, nemhogy aztán időrendi sorrendben életeseményekhez rendezze. És ez nem kis dolog. Amit ezen túlmenően adni tud, az egy hullámzóan érdekfeszítő, olykor humoros, máskor mérges, mégis végig emberi tiszteletadás a tragikus halált halt zenész-énekes-dalszerző-békeaktivistának, ami kétségkívül szép gesztus, de történelminek aligha nevezhető.

Hunter Davies újra megidézi John Lennont, de ettől aligha leszünk vidámabbak, bár talán már szomorúbbak sem. Gyilkosának, Mark David Chapman-nek egyébként a soron következő, tizenkettedik szabadlábra helyezési kérelmének elbírálása idén augusztusban esedékes. Nem hiszem, hogy változik a helyzete (és emellett nem is kardoskodnék), de sajnálatos módon a világé sem fog, csak mert újra és újra elsiratjuk hőseinket.

Kapcsolódó cikkek

A csütörtöki nyomozóklub és az eltűnt hulla rejtélye – Könyvkritika

A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat

Irene Vallejo szerint a jövő útjai a múltba vezetnek – Könyvkritika

Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.