Az igazán nagy írók nem írni, hanem élni tanítanak – Filmkritika

J. D. Salinger a XX. század egyik leghíresebb írója, akinek összesen négy kötete jelent meg, abból mindössze egy teljes regény, ami azonban valósággal leigázta a világ könyvpiacait. A Zabhegyező, vagy Rozsban a fogó – kinek, hogy tetszik – őrületes népszerűséget hozott az írónak, és csakhamar maga alá temette a mindennapjait, minek hatására Salinger végül élete utolsó 50 évét teljes elszigeteltségben élte le, és bár tovább alkotott, de újabb művet már nem publikált 1965 után, sőt, 1980-tól már interjút sem adott. Éppen ezért is lehetett volna izgalmas vállalkozás az Egy évem Salingerrel című film, mely egy olyan időszakról mesél, mikor Salinger már évtizedek óta alig-alig hallatott magáról.

Egy évem Salingerrel (2021)

A feltételes mód bizony indokolt, az ugyanis hamar kiderül, hogy az Egy évem Salingerrel című filmnek valójában csak közvetett módon van köze a világhírű íróhoz, ami alapvetően nem lenne baj, ám a film több fronton sem teljesít kimagaslóan, azonban furcsamód mindezek ellenére is rendkívül kellemes, már-már szívmelengető élmény. Philippe Falardeau alkotásának főszereplője az a Joanna Rakoff, akinek kvázi emlékirataiból született a film, és aki bár írói ambíciókat dédelgetett, egy irodalmi ügynökségnél vállalt munkát, hogy minél közelebb lehessen az irodalomhoz. Történetesen éppen annál az ügynökségnél, mely Jerome David Salinger ügyeit is intézte. Joanna azt a feladatot kapja, hogy meghatározott sablonok alapján válaszolja meg a szerző rajongói leveleit, és a munka, valamint a közeg végül segít neki dönteni, hogy maradjon-e a könyvszakma képviseletében, vagy pártoljon át a másik oldalra, és próbáljon íróként érvényesülni.

Már-már klasszikus, csendes coming-of-age sztori a 90-es évekből, mely bár valóban rendkívül kedves, már-már negédes üzenetet igyekszik átadni, és talán éppen emiatt, a háttérben megbúvó nagy és rejtőzködő író legendájának köszönhetően egészen kellemes hangulatot áraszt, valójában jóval kevesebbet rejt, és azt is igen felszínesen, mint amit valójában közvetít, ettől pedig hamar meglehetősen felemás élménnyé válik. Ez tulajdonképpen nem feltétlenül baj, azonban sajnos a film nem találkozik a címben elrejtett ígérettel, ez pedig könnyen a nézők csalódottságához vezethet.

Számomra ugyan tagadhatatlanul kellemes, bár feledhető élményt nyújtott, mint egy kellemes alvás egy álmos vasárnap délutánon, annál többet semmiképpen, a tőzsgyökeres Salinger és/vagy Zabhegyező-rajongóknak pedig szinte biztosan csalódást okoz.

Egy évem Salingerrel (2021)

Az Egy évem Salingerrel legnagyobb hibája valóban a cím, mely alapvetően egy irodalmi filmet vetít előre, de valójában irodalommal is csak olyan felszínesen foglalkozik, mint bármi mással, ideértve a jellemábrázolást, a karakterek közti dinamikát, és még a 90-es évekbeli háttér megjelenítését is. Valahogy olybá tűnik, mintha az egyébként becsülendő mondanivaló sulykolása mellett az alkotók a forgatókönyv egyéb, létfontosságú elemeire kevés figyelmet szenteltek volna, mondván, majd a végső konklúzió elviszi a hátán a filmet, ami alapvető hiba. Az Egy évem Salingerrel című filmben ugyanis nem igazán vannak jellemek, akikért izgulhatunk, még akkor sem, ha egyébként Margaret Qualley egészen kiváló, leginkább azért, mert útkereső főhősét kedélyes bájjal képes megtölteni.

Ám sajnos mind ő, mind a szigorú, aztán a film végére megenyhülő főnökét alakító Sigourney Weaver hiába kiváló, ha egyébként karaktereik személyisége alapvetően csupán kötelező sablonokból épül fel, ami miatt még a film végi, kettejük közt lezajló és érzelmi katarzist ígérő jelenetek is csupán egyhangú fejbiccentést csalnak elő belőlünk.

Ráadásul a filmnek nincs igazán íve: érezhető, hogy tartunk valahová (és meglehetősen egyszerű kifundálni, hogy pontosan hová) de a film annyira csendesen csordogál a maga medrében, hogy már épp túlesünk az igazán fontos eseményeken, mikor ráeszmélünk, hogy azok azok voltak.

Egy évem Salingerrel (2021)

Talán úgy tűnhet, alapvetően nem kedveltem a filmet, pedig ez a fentiek ellenére sem igaz, és ettől annyira megfoghatatlan élmény az Egy évem Salingerrel. Szigorúan véve nem jó film, számos fontos kritériumnak nem felel meg, mely azzá tenné, de talán témáját, talán a közvetített mondanivalót, az idealizált amerikai álom csendes megélését mégis képes olyan bájjal bemutatni (és ez bizony nagyrészt Margaret Qualley-nak köszönhető), hogy bár talán másnap már semmire sem emlékszünk majd belőle, kellemes másfél órát tölthetünk a társaságában.

Ráadásul annak ellenére, hogy a film alapvetően nem az irodalomról szól, mégis rávilágít egy fontos irodalmi tézisre, miszerint a nagy írók valójában nem csupán az írásról képesek tanítani, vagy nem elsősorban arról, sokkal inkább az életről, hisz ez az irodalom lényege: az emberi jellemek és az élet visszatükrözése.

Margaret Qualley pedig már rég jóval több, mint Andy McDowell lánya, a Volt egyszer egy… Hollywood lázadó hippije, és a Rendes fickók környezettudatos üldözöttje után most újabb karakterben mutathatta meg, hogy igenis képes felnőni családi örökségéhez.

Kapcsolódó cikkek

Bezárt az Ectopolis Magazin!

4,5 év működés után az oldal nem frissül tovább.

Haláli hullák szerdája – Wednesday – Sorozatkritika

A rémesen vicces Addams-feldolgozás

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

Főszereplői nélkül indult újra a 90-es évek egyik kultikus sci-fi sorozata

Újra műsoron a Quantum Leap – Az időutazó.