P. G. Wodehouse: Fiatalemberek slamasztikában

Forrai Márton
2021. május 3. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Az örökifjú vénember, aki egy sosem látott korba kalauzol – Könyvkritika

Sir Pelham Grenville Wodehouse brit író munkáit összeszámolni is hosszú lenne – érjük be annyival, hogy a Ciceró Kiadónál 2000 óta megjelent kötetek száma az ötven felé közelít. A Hong Kong és Shanghai Banknál két évig „megélhetési karriert” építgető Wodehouse-t állítólag sosem érdekelte igazán a bankárszakma, így részidőben írt mellette, míg elég sikeresnek nem bizonyult a kényszerpálya feladásához. Élete ezután regényesen izgalmasan alakult: a németek Franciaországi villámháborúja idején, 1940 májusában őrizetbe vették a tengerparti villájában időző írót, majd rövid, fogolytáborbéli állomásoztatás után egy lengyel elmegyógyintézet gondjaira bízták. Egy évvel később korára való tekintettel – hatvanéves múlt ekkor – állandó megfigyelés alá helyezték a berlini Adlon szállodában, ami 1945-ben a bombázások során elpusztult; a hotel későbbi története szintén megérne egy értekezést, de nem akarok letérni a fő csapásirányról.

P. G. Wodehouse: Fiatalemberek slamasztikában

A Joseph Goebbels által vezetett náci propagandaminisztérium visszautasíthatatlan ajánlatot tett az írónak, aminek értelmében az öt politikamentes szöveget olvasott fel, melyeket a németek az USA felé sugároztak. Ha hihetünk a forrásoknak, ezek tartalmukat tekintve meglehetősen ártatlannak bizonyultak, Wodehouse mégis „ostoba seggfejnek” aposztrofálta magát miattuk, és az angolszász közvélemény sem tartotta őt különbnek annál. Míg George Orwell pályatársa tetteinek védelmében emelt szót, a Micimackót jegyző Alan Alexander Milne vehemensen követelte annak felelősségre vonását. Később még a legfelsőbb körök is szemet hunytak a „négyéves botlás” fölött:

Wodehouse-t Charlie Chaplin-nel egyazon napon, 93 éves korában a királynő lovaggá ütötte. A vegyes érzésekkel fogadott kitüntetést (az írót rettenetesen idegesítették a hülye újságírói kérdések) követően néhány héttel hunyt el, egy szerelmetes fiatalok komikus vívódásainak oly’ sok oldalt szentelő írótól ironikus módon Valentin napján, 1975-ben.

A Psmith a pénzvilágbannal ellentétben a magyarul frissen megjelent Fiatalemberek slamasztikában (Young Men in Spats, 1936) ugyan nem az elmegyógyintézetben született, de pihentségét tekintve akár lehetett volna így is. A borítón tigriscsíkos macska talál fejen épp egy, az esetre hirtelen jött elvörösödéssel reagáló férfiembert, mely jelenet a Búcsú a macskától (vajon Hemingway-fricska lenne?) című történetecskéből magasztosult vizuális formába. A macskadobálás ugyan eseti jellegű, viszont nem kiugróan idegen a Parazita klubban összegyűlt arisztokrácia vonzáskörzetétől.

P. G. Wodehouse: Fiatalemberek slamasztikában

Ha csetlő-botló, félreértésből félreértésbe tévelygő történetek felidézéséről van szó, a kelekótya unokaöccsök, nagyszájú nagybácsik, perlekedő cimborák és egyéb toldalékok mind letesznek valamit a klub szivarfüstben pácolódó, whiskyfoltos asztalaira. Ezen szereplők némelyike más Wodehouse-kötetekben is feltűnik, ám nem szeretnék szakértőként tetszelegni az író életművét illetően, aki nálam vájtszeműbb, úgyis ráismer az ismerősökre másutt. Az anekdotázó urak kedvelt témája a vagyon ostoba elherdálása, vagy épp annak megszerzésére tett katasztrofális kísérletek felemlegetése, de természetesen az udvarlás területére tett vadkani eleganciájú kísérletek fölött sem térhetünk napirendre röfögve röhögés nélkül. Főleg, hogy némelyik még így is boldog végkifejletbe torkollik.

A tizenegy fejezet habkönnyű esti, nyári (nyáresti?) szórakozást kínál; nem igazán tartogat hullámvölgyeket, végig szellemes, mi több ha jól számolom, minimum kétszer hangosan fel is nevettem (ezzel elégedetlen horkantásokat kiváltva mellettem aludni próbáló feleségemből).

Cikkem felvezetéséből talán kitűnik, hogy a brit magasbecsűnek volt humorérzéke a feje búbjára mért irodalmi barackok viseléséhez, így a kérdés inkább az, mit tartogat a mai olvasónak az efféle, időkapszula mélyéről visszhangzó viccelődés.

P. G. Wodehouse: Fiatalemberek slamasztikában

Talán éppen a puritánabb erkölcsök mentén szőtt, felhabosított múlt bájára alapozott örökbecsű örvendezést az emberi hülyeségen az, ami stabilabb táptalaj, mint hinnénk:

a világ a szokásainkkal egyetemben változott, nyilván, viszont Wodehouse-szal egy olyan korba utazunk vissza, ahol a nyomornegyedbe tévedő dúsgazdag idióta legfeljebb egy monoklival ékesítve veszíti el pénztárcáját és illúzióit, a szex pedig a többnyire reménytelen romantikus vágyálmok implikált végcéljaként merülhet fel, legfeljebb.

Vagyis egy sosem létezett korba, ami Kövesdi Miklós és Nagy Dóra briliáns fordításában ifjonti lélegzettel elevenedik meg röpke nyolcvanöt év távlatából. P.G. Wodehouse ha még élne, az az örökifjú vénember lenne, akinek történetei attól jók, hogy nem is akarunk utánuk járni, csak hallgatjuk őket kellemesen hátra dőlve. Távoztával itt van nekünk épp a Fiatalemberek slamasztikában, amit olvasva részemről legközelebb is örömmel merülnék el az író szerencsésen terjedelmes világában.