Forrai Márton
2022. január 14. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Az új Sikoly film túlságosan is emlékeztet minket Wes Craven hiányára – Filmkritika

Mi a baj a következő mondattal? „A Sikoly visszatért az ötödik résszel, és gyilkosabb, mint valaha!” Elárulom: egyrészt ez a készítők értelmezése szerint a 2022-es eresztés nem az ötödik, hanem reboot-sequel, amit a koncepció erőltetettségéhez illően gusztustalan hangzású requel-re rövidíthetünk, amennyiben egyszerre akarunk kést döfni a nyelvújítók és a mozilátogatók szívébe. Másfelől bár a Sikoly hozzáadja a nézőt a karakterektől elválasztó negyedik fal döntögetését a slasher-műfajt jókora adag öniróniával 1996 óta képviselő alapkoncepcióhoz, sem az Aki bújtat jegyző Matt Bettinelli-OlpinTyler Gillett rendezőpáros, sem pedig az írók, James Vanderbilt és Guy Busick nem tudtak kellőképpen felnőni a feladathoz. Nagyon hiányoznak az eredetit rendező Wes Craven (†2015) és azt megálmodó Kevin Williamson (aki executive producerként tér vissza) – a friss installáció legfeljebb arra elég, hogy megidézze a szellemüket, bár azért akadnak szórakoztató pillanatai.

Sikoly (2022)

A hentelős horrorok Scooby Doo-jának legújabb installációja éppen úgy nyit, mint az első epizód: Tara (Jenna Ortega), a fiatal Sidney Prescott-ot idéző diáklány magányos Woodsboro-i házukban készül épp elütni az estét, amikor megcsörren a (vezetékes) telefon. Az eleinte szívélyes férfihang gyorsan fenyegetővé válik, majd megjelenik az Edvard Munch Sikolya által inspirált maszkot viselő pszichopata, és brutálisan összekaszabolja áldozatát. És itt jön a csavar: Tara ugyanis (nem értem hogyan, de) életben marad! Amikor a zűrös ügyei miatt elköltözött nővére, Samantha (Melissa Barrera) értesül a támadásról, a The Boys-ból ismerős fiúja, Richie (Jack Quaid) kíséretében azonnal visszautazik a városba. A paranoia ebben a gimnazisták dominálta közegben szinte tapintható: senki sem bízik senkiben, barátok és testvérek méregetik egymást ferde szemmel, miközben a kérdést, talán generációs hozadékként úgy intellektualizálják agyon, hogy közben semmivel sem kerülnek közelebb a megoldáshoz. De legalább maszkot csak a tettes(ek?) visel(nek).

Bár a film ügyesen kever gyanúba szinte mindenkit, Samantha múltja olyan sötét titkot rejt, ami a felszínen leginkább hozzá köti a gyilkosságokat. Billy Loomis (Skeet Ulrich), az eredeti Woodsboroi-i gyilkosságok egyik elkövetője CGI-jal megfiatalított szellemként kísérti, ami majdnem olyan kellemetlen látvány, mint Courtney Cox szétplasztikázott arca, de legalább ritkábban kerül fókuszba annál. Tudom, lerágott csont ezzel élcelődni, de amikor a másik visszatérő színésznő, Neve Campbell karaktere először pillantja meg régi ismerősének szó szerint fülig érő száját, ezekkel a szavakkal köszönti: „Úristen, Gale!”. Sajnos ez a film egyik legjobb, vélhetőleg szándékolatlan poénja, de azért akadnak még szórakoztató fricskák:

Az utolsó Jedik például stílusosan kapja meg a magáét az ifjúságtól, ugyanakkor a Mátrix: Feltámadásokból ismerős filmiparos beszólogatás, és a sorozat védjegyévé váló önreflexív humor zavaróan túl van tolva. Talán itt kezd izzadtságszagú lenni a nagy akarás.

Sikoly (2022)

Akit az a szerencse ért, hogy nem látta Neo legújabb kalandját, elég, ha annyit tud, hogy a Feltámadások egy pontján valaki azt ecseteli, hogy a Warner Brothers mindenképp elkészítette volna a produkciót, így érdemesebbnek tűnt részt vennie abban. Itt is hasonló megjegyzéseket hallunk; ilyen például, hogy Hollywood-nak annyira nincs ötlete, hogy a régieket próbálja meg újracsomagolni, miközben a toxikus rajongóknak is meg kell feleljen.

Efféle passzív-agresszív froton Sikoly teljes mellszélességgel szúr oda, miközben maga is állatorvosi lova a tézisnek. Felmerül a kérdés, hogy az alkotók próbálják segélykiáltásaikat eljuttatni a nézők felé – mely esetben egyértelműbben kéne fogalmazniuk, mert különben nem tudom mi mást tehetnék azon túl, hogy a jövőben nem nézem meg a filmjeiket – vagy azt gondolják, felette állnak az ipar diktálta kulturális hanyatlásnak. Merthogy nem állnak.

Így a dolog kicsengése olyan, mintha valaki annak tudatában adná le új regényének kéziratát az egyik nagy kiadóhoz, hogy az meglehetősen középszerű. Vajon kiadnák a könyvet? Nos, ha egy népszerű franchise hivatalos folytatása, minden bizonnyal, de mégse takaróddzunk ezzel: nem lehet azzal kitölteni a matinét, hogy már bevált fordulatokat öntünk nyakon egy nagy adag mexikói szappanoperával, és közben folyton ismételgetjük, hogy „tudjuk, tudjuk, rossz vicc, mi se nevetnénk”. A Sikoly saját logikájából fakadóan visszacitálja a régi szereplőket, miközben új főhőst, vagy hősöket igyekszik felépíteni, és ez a sokat markolás egyszerűen kiöli belőle az izgalmakat. Az sem biztos, hogy jó irány a belső vicc, vagyis a Döfés-filmek irányába elvinni a színvonalat, márpedig a fináléra erősen ez az érzés kerített hatalmába.

Sikoly (2022)

Kár, mert 2011 óta tényleg változott annyit a világ, hogy hozadékai beépíthetőek legyenek a szériába, és Melissa Barrerát is szívesen nézném el a folytatásokban, de úgy látszik, Hollywood nem tud úgy hozzányúlni a klasszikusaihoz, hogy az eredmény ne legyen legjobb esetben is felemás.

Talán itt az ideje, hogy a stúdiók elfogadják a tézist, hogy nem lehet mindenkit boldoggá tenni. Én is így teszek, amikor magamban Wes Craven életművét addig veszem figyelembe, amíg a Mesternek még aktívan volt ahhoz köze.