Kovács Krisztián
2019. október 10. | Becsült olvasási idő: 6,5 perc

Cormac McCarthy és az amerikai dél éjsötét világa – Könyvkritika

Cormac McCarthy napjaink kétségtelenül egyik legnagyobb élő, amerikai írója. Műveit olvasni nem pusztán kihívás, de bizonyos szempontból önként választott gyötrődés, mert az ír gyökerekkel bíró szerző vasmarokkal ragadja meg, és rántja le olvasóját az emberi lélek feneketlen és sötét mélységeibe, és ezáltal olyan közel hoz minket saját magunkhoz, és a remény legcsekélyebb szikrájának megbecsüléséhez, ahogy azt még sosem tapasztaltuk. Rendkívül sokrétű és szuggesztív szövegei, elgyötört karakterei, hiperralisztikus leírásai, és tűpontos korrajza bőven túlmutat minden emberin, és valamiféle magasabb szellemi tartomány nyomába ered.

A Jelenkor Kiadó nemrég gondozásába vette McCarthy életművét, így az végre nem csupán fordításában, de külső megjelenésében is az íróhoz méltó formát öltött, ráadásul biztos kézzel nyúlt az életmű korai darabjaihoz. Így kerülhetett a boltok polcaira tavaly a húsz éven át íródó Suttree című regénye, idén pedig az eredetileg 1968-ban napvilágot látott Odakint a sötétség című művén volt a sor. A magam részéről arra voltam a legkíváncsibb, vajon egy ilyen korai remek mennyiben hordozza már magában a későbbi írózseni jellemzőit, és nem kellett csalódnom. McCarthy bármikor képes porrá zúzni minden reményünket.

Cormac McCarthy: Odakint a sötétség

Idebent a sötétség

McCarthy véres tálcán út nyújtja nekünk a fiatal lány, Rinthy Holme, és bátyja, Culla történetét, a különös elszigeteltségben élő testvérpárét, akik vérfertőzésben fogant közös gyermeküket várják egy isten háta mögötti vidék eldugott faházában. Rinthy naivan tekint a gyermekvállalás elé, a remény születését látja a csöppség érkezésében, Culla viszont tisztában van tettük súlyos következményeivel, így a szülést követően az újszülöttet az erdőbe viszi, és sorsára hagyja, hadd végezzenek vele a vadállatok, vagy a természet.

A szimbolikus Káin és Ábel-történetbe csomagolt sztori, és felütés aztán két ember borzalmas, és gyötrelmes El Caminójával folytatódik, egy úttal, mely az író életművében számtalanszor megjelenik, és ami végül látszólag sehová sem vezet. Rinthy az elveszett gyermek nyomában jár, városról városra, házról-házra menetel, hogy visszataláljon saját véréhez, akire egyetlen pillantást sem vethetett, Culla a bűntudattól csak megy előre makacsul, bele a vadregényes, veszélyekkel teli világba, ahol mintha minden egyes sarkon túl nyúló árnyék őrá vadászna.

A regény első amerikai kiadása

A reménytelenség útján

McCarthy, akárcsak a 2007-ben Pulitzer-díjjal kitüntetett, Az út című regényében, ezúttal is egy látszólag végtelenül nihilista világot teremtett, melyet át és átsző az ismeretlen déli misztikum, és mely olykor kifejezetten szürreális módon ötvözi a valóságot, és a mitikus, már-már Bibliai lázálomnak beillő élményeket. E korai regény számtalan későbbi művével mutat rokonságot, ugyanakkor még erőteljesen épít a szerző által példaképként tisztelt William Faulkner munkásságára és hangjára (nem csoda, szerkesztője az az Albert Erskine volt, aki korábban Faulkner munkáit is gondozta a Random House kiadónál), de a dél gótikus megjelenítése bizonyos motívumaiban egészen Mark Twainig nyúlik vissza.

Ugyanakkor mind prózája stílusában, mind a mű hangvételében már egyértelműen megmutatkozik a szerző, akit aztán a Véres délkörökkel minden irodalmi kerekasztal keblére ölel majd később. A bonyolult, zsigeri realizmussal átitatott tájleíró körmondatok akár egyetlen pillanat alatt szikár, minimalista szöveggé válhatnak, meg-megtörve a jelenetek lendületét, ám tűpontosan érzékeltetve a cselekmény hömpölygését, ritmusát, és a karakterek szellemi, vagy akár fizikai reakcióit és élményeit. McCarthy már ebben a korai regényben is megmutatja írói hozzáállása végtelen precizitását. Itt minden a történetet szolgálja, a nyelvezet, a szimbolika, minden egyes leírt betűnek súlya, ereje, és küldetése van.

Cormac McCarthy

A szimbolizmus mindenek felett

Alighanem az egyik ok, ami miatt imádni lehet McCarthy teljes reményvesztettséget tükröző műveit. Minden egyes regénye egy első pillantásra faékegyszerűségű történetet mesél el, és ebben nem kivétel az Odakint a sötétség sem. Két ember bolyong az amerikai dél Faulknertől és Twaintől származó gótikus kulisszái között, mindketten keresnek valamit, amit elveszítettek, és ami sosem volt, és sosem lesz az övék, ám ez az utazás legalább annyi réteggel, és összetett szimbólumrendszerrel bír, mint pl. Joseph Conrad világhírű műve, A sötétség mélyén.

Az erdő, ahol Culla a vértfertőző viszonyból született gyermeket hagyja, az árnyak, melyek útja során végigkövetik; még felbukkanó ellenségképei, vagy épp az úton őket segítő mellékalakok is többek, mint néhány párbeszéden át nagyvonalúan felskiccelt díszletek. A bibliai Káin és Ábel-történet, mint a felütés párhuzama, csupán egy a jelképek hosszú sorában, és bár mindkét ember bűnös, Rinthy mégis sok helyütt kap segítséget, míg Culla esetében egy idő után úgy fest, egyáltalán nem keres valamit, sokkal inkább menekül valami elől, ami folyton és bárhol képes utolérni. Rejtélyes ellenségei, melyek a vak és lesújtó végzet démonaiként bukkannak fel a legváratlanabb helyeken, egyben a bűn és bűntudat hírnökei is, melyen át egy iszonyatos végkifejlet felé robogunk.

McCarthy gyönyörű kivitelű regényei a Jelenkor Kiadónál

Hol a regény helye?

Az Odakint a sötétség minden, az íróra jellemző fogást és jegyet magán visel. Ugyanúgy ott van benne Az út reményvesztettsége és kilátástalan küzdelme, mint a Véres délkörök látszólag indokolatlan brutalitása, a minden művében vastagon fellelhető hiperrealisztikus leírások, és hömpölygő, mély értelmű próza, mely valósággal maga alá gyűri az olvasót. A regény ugyanakkor komorsága ellenére is rendkívül színes világba kalauzol, olyan útjait nyitja meg az amerikai délnek, melyet valóban Faulkner, vagy Tennessee Williams óta nem tapasztaltunk meg.

Az Odakint a sötétség nem könnyű olvasmány, rövidsége ellenére sem, ám beváltja azt a szerző által kimondatlanul tett írói ígéretet, melyet minden más regénye is: zsigeri átélését a testet öltött sötétségnek, mellyel remélhetőleg szemtől szemben sosem kell találkoznunk, és megismerését egy olyan emberi, lelki dimenziónak, mely után saját, világban elfoglalt helyünkre, és viszonylag kényelmes mindennapjainkra is adományként tekintünk majd. Mert McCarthyt bizony nem szórakozásból olvasunk. Ő több annál.