Vitkolczi Ildikó
2021. április 13. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Cormoran Strike és az okkultizmus kifürkészhetetlensége – Könyvkritika

Ha J. K. Rowling „csak” a Harry Potter-univerzumot adta volna nekünk, én már akkor is kiváló írónak tartanám – és nem „csak” a szereplők és a varázslatos helyszínek és események miatt, de tisztelem a szerző alaposságát, ahogy a teljes univerzumot és a szereplők életét is kidolgozta. De Rowling írt még a XXI. századi angol – és minden más – társadalom teljes kiüresedéséről, különös tekintettel az emberi viszonyokra (Átmeneti üresedés – Rowling legerősebb, és számomra a legelszomorítóbb regénye), és aztán elhozta nekünk a Kakukkszóban Cormoran Strike-ot, a világ egyik legfurább nyomozóját.

Robert Galbraith: Zavaros vér

Amit személy szerint a legjobban kedvelek a Strike-sorozatban, az a karakterek, és legfőképp a két főszereplő hétköznapisága. Se Robinnak, se Strike-nak nincsenek szuperképességei, se „kis szürke agysejtjei”, és a legtöbb esetben nem tesznek mást, csak mennek, kérdezősködnek, telefonálnak, kutatnak, töprengenek, és végül így bukkannak rá a megoldásra – mégis kiválóan működik az egész.

Strike ráadásul olyan figura, akivel nem szívesen találkoznék egy sötét mellékutcában: nagydarab, folyton borostás, bagózik és sört iszik, és hát… nem egy kommunikatív, vagy leányok álma figura, aki azonban egy bulldog makacsságával próbál nyomra bukkanni. Robin ezzel szemben épp olyan, mint a neve (vörösbegy): aprócska, kíváncsi, kutatás közben ide reppen, oda száll, és kedvesen ráveszi az embereket, hogy olyan dolgokat is elmondjanak neki, amiket Strike-nak sosem. Ráadásul a lány még csak nem is képmutató, nem azért kedves egy ügyféllel, vagy egy tanúval, mert az érdeke úgy kívánja, hanem egyszerűn a szívéből jön a kedvesség. (Ami miatt aztán több esetben is komoly zűrbe keveredik, amiből nem is tud mindig egyedül kimászni.) De talán épp ezért – vagy ennek ellenére – működik olyan kiválóan a párosuk, és ettől annyira szerethetőek a regények.

Robin és Cormoran a BBC sorozatában

A szerző nagy erénye még a mellékszereplők ábrázolása, legyen az akár tanú, akár gyanúsított, és a Strike és Robin életében fel-felbukkanó barátok és családtagok sem papírízű figurák.

Én azt is szeretem, hogy a korábbi történetekben megismert szereplők is előbukkannak olykor, például a ijesztő külsejű és lelkületű Shanker, Strike gyerekkori barátja, vagy Jack, Strike kedvenc unokaöccse.

Ebben a könyvben – ami eddig a legvaskosabb az öt közül – Strike egy döglött aktát nyit újra (ami egyébként nem szokása), egy kb. 40 éve szunnyadó ügyet. Egy Anna nevű nő kéri meg, hogy próbálja kideríteni, hová tűnhetett el az anyja 1974-ben, az orvosi rendelőjétől a sarki kocsmáig vezető, nagyjából hat perces út alatt, nyomtalanul, és örökre. Mivel abban az időben épp egy sorozatgyilkos garázdálkodott a környéken – ráadásul az ügyön dolgozó nyomozó cseppet megzakkant a nyomozás ideje alatt -, semmit sem sikerült kideríteni az asszony hollétéről. És bár Strike maga is úgy gondolja, lehetetlen ennyi idő után fényt deríteni az igazságra, azért mégis csak belevág.

Az első kötet eredeti, angol kiadása

Amitől Galbraith/Rowling könyve számomra mindig több, mint egy átlagos krimi, az a két nyomozó magánéleti zűrjeinek bevonása a krimiszálba, ami néha rendkívül szórakoztató, máskor kínos vagy éppen elszomorító:

ilyen például ebben a regényben Strike kétségbeesett karácsonyi vásárlása, amikor a betegségtől bedugult orral próbál, teljesen elveszve ajándék parfümöt vásárolni a parfümosztályon.

„Optimista módon azt képzelte, hogy két óra alatt talán végezhet is az egész vásárlással, de eljött, és azóta el is múlt dél, ő pedig még közel sem ért a dolog végére. Hogy döntse el az ember, mit akar venni, amikor a hangszórókból karácsonyi dalok bömbölnek, minden bolt telis-teli a túl nagy választékkal, de minden csupa bóvlinak néz ki? Az útját folyton nők keresztezték végtelen sorban, és láthatólag minden megerőltetés nélkül választottak ki dolgokat. Vajon genetikusan arra vannak determinálva, hogy megtalálják a pont megfelelő ajándékot? Esetleg nem fizethetne valakit, hogy csinálja ezt meg helyette?” (Ford.: Nagy Gergely)

És érdekesek az iroda bővülésével felbukkanó új szereplők is, akik általában csak még több zűrt jelentek, így Pat, a rekedt hangú, és Strike-ot nem különösebben kedvelő titkárnő, vagy a cseppet sem szimpatikus, zűrös Morris. (És akkor Matthew-ról, már ne is beszéljünk…)

Egy rajongó által megrajzolt, rajzfilmes Strike-karakter

Nehéz lenne bármit is úgy ismertetni még a cselekményből, hogy ne spoilerezzen az ember, azt azonban mégis le kell írnom, hogy a szerző olyan területre tévedt, amerre még nem nagyon járt – és nem biztos, hogy ez jó ötlet volt.

A nyomozás során előkerülnek okkult dolgok, asztrológia, Aleister Crowley tarot kártyája, és bár én mindezekről olvastam és tanultam, leginkább csak egy kaotikus masszát képeztek számomra a nyomozásban, és nemhogy segítettek volna a lehetséges tettes kilétén töprengeni, inkább megzavartak.

Több kritikát is olvastam, amiben azt rótták fel Rowlingnak, hogy a regények nem elég cselekményesek, nincsenek nagy, drámai leleplezések, akciójelenetek, és „túl sok bennük a beszélgetés” – pedig ez így, ebben a formában nem igaz. Ha mind az öt könyvet nézzük, van bennük épp elég verekedés, késelések, üvöltözés, levágott láb csomagban, és egyebek. Az tény, hogy Strike képes leülni a gyilkossal is, és kitárgyalni, mi miért és hogyan történt – de nála így zajlanak a leleplezések. És a gyilkosok sem sátáni karakterek, hanem sokszor hétköznapi, szánalmas figurák, de épp ettől más és érdekesebb számomra a Strike-sorozat, mint a legbrutálisabb, vértől tocsogó krimi.