- Kovács Krisztián
- 2020. október 6. | Becsült olvasási idő: 5 perc
Egyre többet kalandozok a kortárs magyar irodalom zsengéi közt, és igyekszem mindenkit erre buzdítani a környezetemben is. Tudom, mennyire szeretünk bízni az angolszász címek minőségében, de őszintén kétlem, hogy ugyanazt a szintet hazánkban, hazai tematikában képtelenség lenne megugrani, és szerencse, hogy erre olyan nevek nyújtanak garanciát, mint Szőllősi Mátyás, Nádasdy Ádám, Moskát Anita, vagy Tompa Andrea.
Maros András nevével többször is találkoztam már, de eddig nem akadt a kezembe műve, új regénye viszont, a 21. Század Kiadó gondozásában megjelent Két-három dán már csak a fülszövege miatt is érdekes vállalkozásnak tűnt, hiszen dán főszereplőit a zalai vidékre kalauzolja, nekem pedig, tősgyökeres zalainak egyébként is kevés lehetőségem van kortárs populáris irodalmat olvasni a szülőföldemről, így kíváncsivá tett a kísérlet, vajon a gyerekkorom megszokásai és berögződései miként köszönnek majd vissza egy regényben. Ebben a részben nem is kellett csalódnom, ami sajnos a regény egészére nem mondható el.
Maros András ötletes alaphelyzetből indít: három, egymástól teljességgel különböző személyiséggel megáldott dán főszereplőjét, egykori egyetemi lakótársakat, öt évvel a diplomaosztó után egy különös ötlettől vezérelve enged össze újra a szülőföldjüktől távoli apró Zala megyei faluban, Vöcköndön. Itt van velünk Søren, a nem túl intelligens, ám a nőknél sikert sikerre halmozó enyhén metroszexuális srác, aztán Mikkel, a csendes szemlélő, aki általában az erkölcsi iránytű szerepében tetszeleg, és végül az út ötletgazdája, Magnus, a zaklatott családi háttérből érkező tehetséges, és jó eszű srác, aki látszólag hiába keresi a helyét a világban.
Maros gördülékeny, és olvasmányos stílusa mindössze pár oldal után észrevétlenül vezet be minket a történetbe, azaz, miként érkezik meg a három fős brigád a számukra is rejtélyes ismeretlenbe burkolódzó Vöcköndre, én pedig, mint tősgyökeres zalai, hosszú oldalakon át élvezettel olvastam az általam is jól ismert tájak, tájegységek, és falvak leírásait, a vicces göcseji szófordulatokat, melyek folyton visszhangoztak a gyerekkoromban is, és amelyek egy részét a mai napig sűrűn használom. A szöveg lendülete hihetetlen erővel taszított előre, a stílusból egy kalandos, és vicces, ugyanakkor mindezen át tanulságos történet előképe rajzolódott ki előttem, ami gyakorlatilag darabokra is tört, mikor a srácok megérkeztek úticéljukhoz.
Ott ugyanis a társaság azonnal széthullik, Magnus egy szóváltást követően szó nélkül visszamegy Budapestre, majd onnan haza, Dániába, miközben Søren és Mikkel Vöcköndön marad. A meglepően korai történés kellemetlenül töri meg a történet addigi lendületét, de mint fordulat, érdekes döccenőket vetít előre, míg a három jóbarát ismét egymásra talál. Aztán, ahogy halad előre a sztori, az olvasó úgy veszíti el fokozatosan a reményét arra, hogy itt az általa várt módon jöhet majd létre a társaság újraegyesülése. Ami nem feltétlenül baj, ám sajnos a történet innentől fogva fokozatos széttartásba torkollik, ami persze – tudván a regény központi motívumát – kiváló előkészítése lehetne egy katartikus baráti ölelésnek az utolsó oldalon, de sajnos a regény addigra annyira fókuszát veszti, hogy már nem képes elérni a kívánt hatást.
Hogy sok munka fekszik a regényben, az kétségtelen, de ettől még sem a hangvételt, sem motívumokat nem sikerült benne összpontosítani, a szerző számtalan jelenséget igyekszik érinteni, de aztán a sok bába közt elvész a gyerek. A barátságon túl beszélünk társadalmi kérdésekről és szerepvállalásról, családi dinamikáról, egzisztenciális válságokról, a felnőttlét kihívásairól, a vidéki lét szociológiai vonatkozásairól, és még csendben egy krimiszál bekúszik a cselekménybe, amivel alapvetően nem lenne baj, de a 300 oldalas terjedelem csupán azt teszi lehetővé, hogy mindegyikbe belekapjunk, és aztán hagyjuk parlagon heverni. Ahogy pedig a témák változnak, úgy változik a hangulat is, a szatirikus, vicces és könnyed bevezető után – leginkább Magnus különálló története kapcsán – kőkemény lélektani drámába csapunk át, mely végleg összetöri a regény lendületét.
Persze még ez is elviselhető lenne, mert a stílus – ellenére a millió, teljesen felesleges magyarázásnak, és zárójelezésnek – továbbra is vinné a regényt a vállán, de ezen a ponton már kezd világossá válni, hogy a központi hármas barátságának sem feltétlenül van létjogosultsága. Nehezen tudom elképzelni, hogy a valóságban egy Magnus típusú emberrel bármiféle emberi kapcsolat is hosszútávon fenntartható lenne, miután azonban a karaktereink sem kapnak megfelelően elmélyített jellemrajzot, így tulajdonképpen bizonyos cselekedeteik, vagy gondolataik mögöttes tartalmát csupán találgathatjuk, ha pedig ezeket a fogódzókat nem találjuk, úgy nagyon nehéz kitartani főhőseink mellett a fináléig. Sajnos ugyanis egyik főszereplőnk sem egy igazán szimpatikus figura.
És ez nem csak rájuk áll. Tulajdonképpen az egész regényben egyetlen igazán szimpatikus fő- vagy mellékszereplőt sem találni. A zalaiak, mint a nyerészkedő Mille bácsi, a bűnöző Tündérbogár, vagy Magnus szálán a fiú olykor vadállatként viselkedő apja, sokkal inkább taszítóak, és nem alkalmasak rá, hogy a megfelelő irányban árnyalják a központi hármast. Kifejezetten dühös voltam mindezek miatt, mert az egyes epizódokban Maros felütései ötletesek, a cselekmény mindig olvasói szempontból reményteljes irányt vesz, de aztán a történetek nem telnek meg élettel, mintha nagyon távolról szemlélnénk az eseményeket, emiatt pedig a szereplők is idegenek maradnak, és oda a sorsukért való reménykedés izgalma.
Mindettől függetlenül, Maros írásmódjában, és stílusában van potenciál, ha legközelebb sikerül koncentráltabban megjeleníti a cselekményt, és megtölteni azt nem három, csupán egy igazán hús-vér főszereplővel, akkor abból valami egészen különleges születhet, mert a szerző megfelelő érzékenységgel, és kíváncsisággal viseltetetik a világ és az emberek iránt, ráadásul mind a könnyedebb hangvétel, mind a kemény lélektani dráma jól is áll neki: csak nem egy regényen belül.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.