• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!
Doctor Strange az őrület multiverzumában

Filmkritika

Dr. Strange, avagy rájöttem, hogy meg lehet férni az ideológiával, bár nem kell szeretni – Filmkritika

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Abból is látszik, hogy öregszem, hogy efféle megjegyzéseket teszek: már a színtiszta szórakozás sem a régi. A szuperhősfilmek rég nem puszta képregényadaptációk, hanem rajongók milliói által követett – és követelt(?) – kiterjesztett univerzumok fontosra duzzasztott építőelemei, egy milliárdos ipar csillogó tömegtermékei, politikai üzenetek célba juttatói. Hatásuk egyszerre tud mélyen drámai, és ha őszintén magunkba nézünk, a végtelen, esetenként multiverzummá magasztosult kontinuitás miatt szappanoperába hajlóan röhejes lenni.

A Marvel valami művészi szintű üzleti érzékkel tematizálja a geek-közbeszéd egy nem elhanyagolható részét, miközben egyre erőteljesebben érezteti a világát folyamatosan bővítő filmekről, sorozatokról stb. lemaradókkal, hogy a teljes élményből kimaradnak. Mintha egy olyan gyorsétterem-láncot hoznának létre, ahol a törzsvendégeknek finomabb fogások járnak, mint az utcáról beesőknek – cserébe azok egyetlen vacsorát sem hagyhatnak ki. Mielőtt valaki felróná nekem a tényszerű publicisztikát alátámasztó példák elmaradását, egyetlen címmel elég dobálóznom. Ez pedig (talán nem meglepő módon) a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Ahhoz túl sok egészen remek önálló produkciót láttam az elmúlt időben, hogy ne teljesen értsek egyet azzal a felfogással, miszerint a franchise-darabokra jegyvásárlásukkal voksolók kinyírják az eredeti ötletekből táplálkozó darabokat (hacsak nem a kedves néző teszem azt Az utolsó párbaj ellenében dönt az Örökkévalók javára). Ugyanakkor Sam Raimi (Gonosz halott, illetve a Tobey Maguire-ös Pókember-sorozat) 2022-es jelentkezésénél éreztem először azt, hogy a moziverzumok túlzott térnyerése vásznon innen és túl egyaránt nem várt veszélyekkel fenyeget. Éppen az ezirányú előzetes aggodalmam miatt is jelentkeztem a Doctor Strange sajtóvetítésére: szerettem volna látni, hol tartunk most, de – homokszem a viharban, tudom – nem kívántam fizetni érte. Nos, amikor a filmben elhangzott az a mondat, hogy Amerikát más világokban támadják, minden aggodalmam beigazolódni látszott.

A Doctor Strange 2 ugyanis az áthallások parfétortája, amit az ember kénytelen rétegenként elfogyasztani: az első jókora falat a kényszerű elköteleződésé, a második az ideológia-érzékenyítés kettőséé, a harmadik pedig a lényegi tejszínhabos fagylaltrengeteg, vagyis tökéletesen komponált, kreatív zúzás megszórva némi finoman ropogó trash-grillázzsal.

És miután egy egészséges játékidőnyi Youtube-gyorstalpalót követően felzárkóztam, hogy miképpen rajzolta tovább az elmúlt két év karaktereinek ívét, már értettem is, mi miért történik benne. A film MacGuffinja (a cselekmény mozgásban tartásának ürügye) egy USA-mintás kabátot viselő, LMBTQ-kitűzőt viselő spanyolajkú kamaszlány, akit két anya nevel. A neve America.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Bár valószínűsítem, hogy a folytatás főhőse egy progresszív-liberális transzparens lesz majd, egyelőre haladjunk tovább. America (Xochitl Gomez) hatalmas, zabolátlan erő birtokosa, aminek segítségével csillag alakú(!) portálokat nyitva szabad átjárást nyer más dimenziókba. Ugyanakkor gyermeki lélek, aki egy rovar csípésétől megijedve áthajintja nevezett anyukákat emlegetett csillag alakú kapun a bizonyos új univerzumba (hogy aztán majd egy spinoffban megkeresse őket). A fura doki (Benedict Cumberbatch) úgy kerül a képbe, hogy America, akit ugyebár más világokban támadnak, menekül az erejét megszerezni áhítozóktól, és pont az ő portáján, azaz városának utcáin köt ki, sarkában az ellennel. Ezen gonosz hatalom hamarosan a Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) képében megjelenő vörös veszedelemként manifesztálódik, akit a Bosszúállók-széria, illetve a WandaVision predesztinált sötét pálfordulására. Karaktere aktuális stádiumában a Trónok harcának Vörös papnőjére alliterál, ám annak hormonkoktéllal felturbózott, eszközeiben jóval direktebb változata. Célja ezúttal – hál’ istennek – nem gyermekek megégetése, hanem két kisfiú einstandolása saját alternatív énjétől, amit a film egy Hallmark-képeslapot is vélhetőleg émelygésre bíró képsorban prezentál.

A Doctor Strange meglehetősen hosszasan építkezik, főleg ahhoz képest, hogy az őt megelőző installációkban bőségesen megágyazott történetének. Rosszmájúan úgy vélem, hogy szándéka akár további magok elvetése is lehet későbbi aratás céljából, viszont akár így van, akár nem, mintha a rendező, Sam Raimi sem élvezné a brokkoli elfogyasztását, és alig várná, hogy rátérhessen a desszertre.

Ennek ellenére a jó Doktor és istápoltja hosszasan élvezik egymás társaságát anélkül, hogy különösebb kapcsolódást éreztem volna kialakulni közöttük, és az ezen aktus fűszerezésére adagolt CGI-gumiszörnypofozást is csupán annak relatív brutalitása emelte valamelyest nóvummá. Amikor viszont elérjük a cukormázat, abban Skarlát kiasszony és a rendező egyaránt féktelen tobzódásba kezd, az akár testben, akár testben-lélekben tizenhat éves néző pedig végre felhagy az óranézéssel. Ezután kapunk csak meg mindent, amire addig visszafogottan várnunk kellett: nekromanciát, Bruce Campbell-kameót, meglepetésvendégeket, változatos halálnemek sorát… A petárdák java kérdés nélkül a második etapban kerül eldurrantásra, úgyhogy óvatosan a kólával, különben bő két óra múltán a stáblistát követő jelenetre komoly bajban leszünk.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Verdiktet hirdetni mindennek függvényében egyáltalán nem egyszerű feladat. Még ha ideológiai alapon rendben is vagyunk a stúdió szándékaival (engedtessék megjegyeznem, hogy semmilyen irányba kirekesztő szélsőséget nem pártolok), a „kötelező” tudattágítás fájdalmas billogot nyom a mű egészére. Ha iróniával van dolgunk, az rólam lepattant, a humor javarészével egyetemben, ami szintén kötelező elemként lógott a koncepcióról, mint tehénen a pisztolytáska.

A „raimis” elemek viszont valódi újdonságként hatottak: a borzongató, groteszk vizualitással teljes harmóniában menetelt a gyors tempóban felfelé ívelő kettes felvonás, és ez a végére megédesítette keserű szájízemet.

Ilyenformán a világ helyzete miatt ismét kicsit borúlátóbban, de mégsem teljesen lelombozva gurultam hazafelé: Sam Raimi korpa közé keveredett, de azért disznó tudott maradni.

Kapcsolódó cikkek

Láttam a horror jövőjét… – 70 éves Clive Barker

Ma ünnepel a modern horror brit fenegyereke, aki óriási hatást gyakorolt a popkultúrára.

Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

Alan Rickman 27 kötetet írt tele élete tapasztalataival

Emma Thompson előszavával jövő tavasszal jön magyarul Alan Rickman 25 évig írt naplója

Az összességében 27 kötetes gyűjtemény nem kevés szerkesztői munkát igényel még a megjelenésig.

Dean R. Koontz – Anthony North, Brian Coffey, David Axton, Deanna Dwyer, K. R. Dwyer, Leigh Nichols, Owen West, Richard Paige

Dean Koontz új regényében ötvözi a thrillert és a természettudományos kutatásokat

Dean Koontz manapság már a popkultúra egyik legolvasottabb szerzőjének számít.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Zacher Gáborral és Philip K. Dick-kel indul az Agave Könyvklub

    A kiadó célja egy új hagyomány megteremtése.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. szeptember 15.

    Érdemes felszállni arra a nosztalgiavonatra, amely a Nyugati nyaralásra robog velünk! – Filmkritika

    A film, ami egy kis hazai vidámságot csempész a szürke hétköznapokba.

    • 2022. szeptember 2.

    Eleget jöttél vissza, avagy a nem is annyira irgalmas Szamaritánus – Filmkritika

    Stallone új filmjében a jószándék és a sötét erők képernyőn innen és túl viaskodnak.

    • 2022. augusztus 16.

    Hiányzó életszagúság, avagy a Ken babaként ráncigált Király – Filmkritika

    Felemás, de rettenetes szórakoztató lett Baz Luhrmann filmje.

    • 2022. július 20.

    Már tudjuk hol lakott itt Vörösmarty Mihály és Radnóti Miklós – könyvkritika

    Bemutatkozik egy egészen másfajta Budapest.

    • 2022. június 9.

    Reszkessetek, vámpírok, avagy Az elveszett fiúk-retrospektív – Filmkritika

    Retro mozikritika szexelő vámpírokkal.