Doctor Strange az őrület multiverzumában

Forrai Márton
2022. május 5. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Dr. Strange, avagy rájöttem, hogy meg lehet férni az ideológiával, bár nem kell szeretni – Filmkritika

Abból is látszik, hogy öregszem, hogy efféle megjegyzéseket teszek: már a színtiszta szórakozás sem a régi. A szuperhősfilmek rég nem puszta képregényadaptációk, hanem rajongók milliói által követett – és követelt(?) – kiterjesztett univerzumok fontosra duzzasztott építőelemei, egy milliárdos ipar csillogó tömegtermékei, politikai üzenetek célba juttatói. Hatásuk egyszerre tud mélyen drámai, és ha őszintén magunkba nézünk, a végtelen, esetenként multiverzummá magasztosult kontinuitás miatt szappanoperába hajlóan röhejes lenni.

A Marvel valami művészi szintű üzleti érzékkel tematizálja a geek-közbeszéd egy nem elhanyagolható részét, miközben egyre erőteljesebben érezteti a világát folyamatosan bővítő filmekről, sorozatokról stb. lemaradókkal, hogy a teljes élményből kimaradnak. Mintha egy olyan gyorsétterem-láncot hoznának létre, ahol a törzsvendégeknek finomabb fogások járnak, mint az utcáról beesőknek – cserébe azok egyetlen vacsorát sem hagyhatnak ki. Mielőtt valaki felróná nekem a tényszerű publicisztikát alátámasztó példák elmaradását, egyetlen címmel elég dobálóznom. Ez pedig (talán nem meglepő módon) a Doctor Strange az őrület multiverzumában.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Ahhoz túl sok egészen remek önálló produkciót láttam az elmúlt időben, hogy ne teljesen értsek egyet azzal a felfogással, miszerint a franchise-darabokra jegyvásárlásukkal voksolók kinyírják az eredeti ötletekből táplálkozó darabokat (hacsak nem a kedves néző teszem azt Az utolsó párbaj ellenében dönt az Örökkévalók javára). Ugyanakkor Sam Raimi (Gonosz halott, illetve a Tobey Maguire-ös Pókember-sorozat) 2022-es jelentkezésénél éreztem először azt, hogy a moziverzumok túlzott térnyerése vásznon innen és túl egyaránt nem várt veszélyekkel fenyeget. Éppen az ezirányú előzetes aggodalmam miatt is jelentkeztem a Doctor Strange sajtóvetítésére: szerettem volna látni, hol tartunk most, de – homokszem a viharban, tudom – nem kívántam fizetni érte. Nos, amikor a filmben elhangzott az a mondat, hogy Amerikát más világokban támadják, minden aggodalmam beigazolódni látszott.

A Doctor Strange 2 ugyanis az áthallások parfétortája, amit az ember kénytelen rétegenként elfogyasztani: az első jókora falat a kényszerű elköteleződésé, a második az ideológia-érzékenyítés kettőséé, a harmadik pedig a lényegi tejszínhabos fagylaltrengeteg, vagyis tökéletesen komponált, kreatív zúzás megszórva némi finoman ropogó trash-grillázzsal.

És miután egy egészséges játékidőnyi Youtube-gyorstalpalót követően felzárkóztam, hogy miképpen rajzolta tovább az elmúlt két év karaktereinek ívét, már értettem is, mi miért történik benne. A film MacGuffinja (a cselekmény mozgásban tartásának ürügye) egy USA-mintás kabátot viselő, LMBTQ-kitűzőt viselő spanyolajkú kamaszlány, akit két anya nevel. A neve America.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Bár valószínűsítem, hogy a folytatás főhőse egy progresszív-liberális transzparens lesz majd, egyelőre haladjunk tovább. America (Xochitl Gomez) hatalmas, zabolátlan erő birtokosa, aminek segítségével csillag alakú(!) portálokat nyitva szabad átjárást nyer más dimenziókba. Ugyanakkor gyermeki lélek, aki egy rovar csípésétől megijedve áthajintja nevezett anyukákat emlegetett csillag alakú kapun a bizonyos új univerzumba (hogy aztán majd egy spinoffban megkeresse őket). A fura doki (Benedict Cumberbatch) úgy kerül a képbe, hogy America, akit ugyebár más világokban támadnak, menekül az erejét megszerezni áhítozóktól, és pont az ő portáján, azaz városának utcáin köt ki, sarkában az ellennel. Ezen gonosz hatalom hamarosan a Skarlát Boszorkány (Elizabeth Olsen) képében megjelenő vörös veszedelemként manifesztálódik, akit a Bosszúállók-széria, illetve a WandaVision predesztinált sötét pálfordulására. Karaktere aktuális stádiumában a Trónok harcának Vörös papnőjére alliterál, ám annak hormonkoktéllal felturbózott, eszközeiben jóval direktebb változata. Célja ezúttal – hál’ istennek – nem gyermekek megégetése, hanem két kisfiú einstandolása saját alternatív énjétől, amit a film egy Hallmark-képeslapot is vélhetőleg émelygésre bíró képsorban prezentál.

A Doctor Strange meglehetősen hosszasan építkezik, főleg ahhoz képest, hogy az őt megelőző installációkban bőségesen megágyazott történetének. Rosszmájúan úgy vélem, hogy szándéka akár további magok elvetése is lehet későbbi aratás céljából, viszont akár így van, akár nem, mintha a rendező, Sam Raimi sem élvezné a brokkoli elfogyasztását, és alig várná, hogy rátérhessen a desszertre.

Ennek ellenére a jó Doktor és istápoltja hosszasan élvezik egymás társaságát anélkül, hogy különösebb kapcsolódást éreztem volna kialakulni közöttük, és az ezen aktus fűszerezésére adagolt CGI-gumiszörnypofozást is csupán annak relatív brutalitása emelte valamelyest nóvummá. Amikor viszont elérjük a cukormázat, abban Skarlát kiasszony és a rendező egyaránt féktelen tobzódásba kezd, az akár testben, akár testben-lélekben tizenhat éves néző pedig végre felhagy az óranézéssel. Ezután kapunk csak meg mindent, amire addig visszafogottan várnunk kellett: nekromanciát, Bruce Campbell-kameót, meglepetésvendégeket, változatos halálnemek sorát… A petárdák java kérdés nélkül a második etapban kerül eldurrantásra, úgyhogy óvatosan a kólával, különben bő két óra múltán a stáblistát követő jelenetre komoly bajban leszünk.

Doctor Strange az őrület multiverzumában

Verdiktet hirdetni mindennek függvényében egyáltalán nem egyszerű feladat. Még ha ideológiai alapon rendben is vagyunk a stúdió szándékaival (engedtessék megjegyeznem, hogy semmilyen irányba kirekesztő szélsőséget nem pártolok), a „kötelező” tudattágítás fájdalmas billogot nyom a mű egészére. Ha iróniával van dolgunk, az rólam lepattant, a humor javarészével egyetemben, ami szintén kötelező elemként lógott a koncepcióról, mint tehénen a pisztolytáska.

A „raimis” elemek viszont valódi újdonságként hatottak: a borzongató, groteszk vizualitással teljes harmóniában menetelt a gyors tempóban felfelé ívelő kettes felvonás, és ez a végére megédesítette keserű szájízemet.

Ilyenformán a világ helyzete miatt ismét kicsit borúlátóbban, de mégsem teljesen lelombozva gurultam hazafelé: Sam Raimi korpa közé keveredett, de azért disznó tudott maradni.