Egy konkáv szerelmi poligon története – Színikritika

„Párizs nyüzsgő utcái, művészek, artisták, színészek és arisztokraták magával ragadó kavalkádja. A történet középpontjában Garance, a gyönyörű színésznő áll, és négy férfi, akik mind szeretik: egy pantomimművész, egy színész, egy bűnöző és egy arisztokrata”, olvasható az ajánló a Vígszínház oldalán, és valóban egy csodálatosan színes, elképesztően magával ragadó, őrületes kavalkádot varázsol elénk a színpadra a társulat. Egy dologra kell csak nagyon figyelnünk: hogy nehogy mi is teljesen elvesszünk benne.

A femme fatale, Garance, azaz a magyar átiratban Gáránsz karakterét Radnay Csilla, míg a kegyeiért versengő négy férfit Wunderlich József, Csapó Attila, Hirtling István, és a főszerepet alakító Gyöngyösi Zoltán játssaza. Mellékszerepben tűnik fel, mégis kimagaslik ragyogó alakításával Waskovics Andrea: a Báptisztot reménytelenül szerető Nátáli alakja olyan érzékeny, plasztikus és élő, hogy a szokatlan, montázs-szerű dramaturgiai kontextusban is könnyedén azonosulni lehet vele.

Szerelmek városa

A bűn utcája

Az évadnyitó premierként indított darab egyik meghatározó helyszíne a Bűn utcája Párizsban. Ez az utca onnan kapta a nevét, hogy az ott sorakozó színházak általában a munkásosztályt szórakoztató, véres krimiket tűzték műsorukra. Pater Sparrow díszletei, melyet egy forgó színpad tesz még dinamikusabbá, egyszerre idézik meg az egyik klubból a másikba tévedő belvárosi forgatag eufóriáját, New York művészek koptatta utcáinak bohémságát és Párizs sikátorainak esős melankóliáját.

A Szerelmek városa az 1945-ben bemutatott, német megszállás alatt forgatott azonos című film színpadi adaptációja, melyet Marcel Carné rendezett Jacques Prévert forgatókönyve alapján. A filmet a költői realizmus remekműveként tartják számon, sőt 1995-ben a francia filmkritikusok és filmkészítők közössége a valaha volt legjobb filmnek választotta.

Nem más, mint a nagy François Truffaut pedig azt nyilatkozta róla: minden filmjét odaadná azért, ha a Szerelmek városát ő rendezhette volna.

A fiatal alkotópáros, ifj. Vidnyánszky Attila és Vecsei H. Miklós, akik a művet színpadra alkalmazták, tehát nem kisebb fába vágták a fejszéjüket, mint egy remekmű színpadra adaptálásába. Ráadásul elsőként, hiszen a filmből ezelőtt még nem készült színdarab. Mellettük A nagy Gatsby alkotócsapatának többi tagja: Kovács Adrián zeneszerző, Mester Dávid karmester és a fent említett Pater Sparrow díszlettervező is részt vettek a darab létrejöttében.

Szerelmek városa

Kakasülő istenek

A Szerelmek városa alapjául szolgáló film eredeti címe: Les Enfants du paradis azaz tükörfordításban: a paradicsom gyermekei. Akinek a bibliai paradicsom jut eszébe, az rossz nyomon jár. A cím ugyanis utalás a paradis-ra, magyarul a kakasülőre, azaz a legfelső karzatra, ahol általában a legolcsóbbak az ülőhelyek.

A 19. században teljesen szokványosnak számított, hogy az ott ülő – vagy éppen álló – nézők heves és hangos bekiabálások formájában nyilvánították ki véleményüket, így a korabeli színészek rendkívül fontosnak tartották, hogy elnyerjék a kakasülő-istenek tetszését.

Az előadás során a teátrális teáter igazgatót alakító Hegedűs D. Géza, tekintetét a karzatra emelve, többször udvarol a paradicsom gyermekeinek, hogy megnyerje a maga és társulata számára őket – úgy gondolom, teljes sikerrel: fergetegesen humoros alakítása volt a ragasztó, ami összetartotta a sok kis kirakósból álló cselekményt és központi figuraként kötötte össze a darab számos szereplőjét.

Szerelmek városa

A fatál is tévedés

Az előadás során villámgyorsan váltakoznak szemünk előtt a jelenetek, a zenei betétek és a helyszínek. Ismét egy nagyszabású és kétségtelenül látványos darabbal jelentkezett a Vígszínház, megtekintése után azonban felmerült bennem egy kérdés: megérte-e a követhető történetvezetést feláldozni a látvány oltárán?

Pedig nem hiba ez, hanem tudatos koncepció: az alkotópáros, Vecsei H. Miklós író és ifj. Vidnyánszky Attila rendező nyilatkozata alapján a mű nem szól semmiről, ne tessék értelmet keresni benne. Tisztelve az alkotók célját valahogy mégis úgy érzem, hogy nehéz ezért nem neheztelni nézőként, miközben egy cselekményt próbálunk a felkínált mozaikokból vért izzadva összerakosgatni.

A nagyszabású nyitójelenetet követően, miután a néző megtalálta leesett állát a széksorok között, az előadás előrehaladtával az a benyomása támadhat, hogy tulajdonképpen ennek az egésznek semmi értelme sincsen. A cselekmény aligha követhető, a szereplők közötti kapcsolatok nehezen kibogozhatóak, a helyszínek és az események valódisága és jelképes mivolta közötti határ nehezen kitapintható. De, amikor a frusztráció a nézői pszichében pont a tetőfokára hágna – egy teljesen blőd zenei betét után, melynek elhadart szövegéből jó, ha néhány szót sikerült elkapni –, a segítségünkre siet egy kiszólással a teáter igazgató: „Ugye, kedves nézőink, minden szót pontosan értettek? Nem? Nem baj!” Én ezután dőltem csak hátra a székemben és döntöttem el, hogy elengedem az olyan kényeskedő igényeimet, hogy például értsem is, amit látok és hallok. A teljesen random szóvicc bombákat már Gautama Buddhát meghazudtoló lelki békével fogadtam – bár a Galla Miklóstól kölcsönzött fa tál – fatális szójáték sajnos visszalökött a ’90-es évek nyomokban sem színvonalas szilveszteri tévéműsorainak hangulatába, teljesen kizökkentve az előadás ívéből; jobban örültem volna egy eredeti poénnak helyette.

Szerelmek városa

Az én hazám a hold

Gyöngyösi Zoltán, akit Karsai Veronika pantomim művész készített fel a szerepre, megrázó hitelességgel adja át Báptiszt naivitását, gyermek-szerűen fekete-fehér igazság szemléletét és magányát. A Papagenónak adott interjúban Pilinszky-re hivatkozik szerepével kapcsolatban, aki azt írja: „én úgy szeretnék írni, mintha tulajdonképpen hallgatnék.” Gyöngyösi lenyűgöző játékával, testbeszédével, mozdulataival még azt is képes volt átadni nekünk, ahogyan szerelmi bánatában gyakorlatilag darabjaira hullik körülötte a világ.

A lezárásokban mindannyian megtapasztalhattuk az elidegenedést és az egyedüllétet, melyek központi témái a Szerelmek városának. Ordít az ember magánya ebben a színes kavalkádban. Hiába helyezzük a kívülálló embert a tömeg kellős közepébe: magánya nem fog eltűnni – és ha még el is várja az őt körülvevő világtól, hogy az érthető, felfogható és együttérző legyen, nem csoda, hogy a Holdra kíván belőle menekülni.

Kapcsolódó cikkek

Fontos vagyok, tehát vagyok, avagy a kreatív írás művészete – Könyvkritika

Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.

A Zsiványos nevű űrkalóz, és mindaz, amit nem akartál tudni a lázadásról – Sorozatkritika

A Star Wars: Andor előzménysorozata a Zsivány egyes előzményfilmnek, és nem biztos, hogy indokolt volt a Disney-nek ennyire a távolba révednie.

A terapeuta és a sorozatgyilkos, avagy nem minden az, aminek látszik – Könyvkritika

A Kövesd a pillangót egy vérbeli skandináv történet, ahol a krimi és a dráma egy pszichológus rendelőjében fonódnak egymásba.

A sztoikus és a lázadó, avagy a Windsor-nővérek története – Könyvkritika

II. Erzsébet halálával véget ért egy korszak. A világ figyelme a királyi családra szegeződik, mindenki az új uralkodó, III. Károly…