Kovács Krisztián
2020. február 17. | Becsült olvasási idő: 5,5 perc

Egy magyar katona a halálközelség hedonizmusában – Könyvkritika

Bár mindenki a hazai irodalmi piaci beszűküléséről beszél, érdekes módon ezzel szöges ellentétben áll a tény, hogy évről-évre újabb és újabb magyar szerzők mutatkozhatnak be a közönség előtt első kötetükkel, hogy aztán megmérettessenek egy épphogy meglehetős túlkínálattal bíró piacon. Szöllősi Mátyástól Moskát Anitán át Gárdos Péterig, és Pétery-Novák Éváig számtalan zsáner, és műfaj megannyi követőjét zárta már szívébe a hazai publikum, ám meglehetősen ritka, hogy egy olyan tematikában bukkanjon fel magyar név, amilyet korábban nem igazán láttunk.

Az Athenaeum Kiadó 2019 végén adott hírt róla, hogy idén januárban a könyvesboltok polcaira kerül Fayer Sándor Ördögi kör című bemutatkozó regénye, mely több szempontból is üdítő unikumot látszott képezni az év eleji könyvdömpingben. Egyrészről a könyv témája rögtön okot az az érdeklődésre, hiszen a jelenleg is a Közel-Keleten zajló fegyveres konfliktusok kulisszái közé és mögé vezeti az olvasót, ráadásul mindezt egy olyan író tollából, aki szerteágazó személyes tapasztalatokkal rendelkezik az afganisztáni és iraki helyzetet illetően.

Fayer Sándor: Ördögi kör

Egy magyar katona Afganisztánban

Az Ördögi kör meglehetősen kettős érzéseket kelt az emberben, fejlődésregényként kevésbé, háborús beszámolóként annál inkább megállja a helyét, a cselekményéből és központi, valamint a háttérben meghúzódó motívumain keresztül is inkább utóbbi domborodik ki erőteljesebben. Történetünk főhőse Tamás, egy meglehetősen magának való, mondhatni született katona, akit sem szerelem, sem család nem köt az anyaföldhöz, így a maga végtelenül hedonista, és olykor kifejezetten nemtörődöm módján veti bele magát a háború viszontagságaiba egy közel-keleti misszió során, ahol azonban – ahogy az lenni szokott, valami balul üt ki, Tamás pedig az ellenség fogságába esik, ahonnan mondhatni csodával határos módon menekül meg.

A történetről alapvetően felesleges is ennél többet elmondani, egyrészt, mert maguk a történések inkább afféle szemléltetésképpen vannak csak jelen a könyv lapjain, másrészt mert a sztori a háborús hős, és a magánember életének mozaikjaiból áll össze, azon keresztül igyekszik megjeleníteni egy emberpróbáló lélektani utazást. Az elsőkönyves szerző érezhetően beavatottként mozog abban, amiről ír, a háborús színterek személyes tapasztalatai gyakorlatilag kézzel foghatóak, Dzsalálábád városának bűze, a homok karistolása az ember bőrén, a szoros összezártságban élő katonák testszaga, és az állandó, az embert kis túlzással paranoiddá tevő és minden pillanatban jelen lévő gyanakvás valósággal tapintható. Nagy kár, hogy a regényben gyakorlatilag ez a rész az, ami igazán működik.

A szerző

Tom Clancy az Tom Clancy, nem pedig Tom Wolfe

Sántít persze az összehasonlítás, de a lényeget mégis megragadja. Az Ördögi kör fantasztikus részletességgel mutatja a közel-keleti háborús gépezet működését, a technikai leírásoktól, a katonák jellemrajzán át a szakzsargonig, és a seregen belüli hierarchiáig minden tűpontosnak tűnik, a lényegében novellafüzérként katonasztorikat összefűző történet is nagyban elősegíti, hogy mi olvasók valami olyasmibe lássunk bele egy magyar katona nézőpontján át, amivel korábban vélhetően nem volt dolgunk. És nem túlzok, ha azt mondom, hogy a hadszíntér leírása, az öngyilkos merénylők bemutatása, az időről-időre felbukkanó torokszorító lutri, vajon a szembejövő autó rejt-e pokolgépet, egyenesen Tom Clancy-t juttatta eszembe.

A techno-thriller pápája immáron hét éve nincs köztünk, és őszintén nem gondoltam volna, hogy azt a jó értelemben vett aprólékosságot, amit megszoktunk a Jack Ryan-regényekben, épp egy magyar műben látom majd viszont. Igaz, itt nem beszélhetünk regényről, mert véleményem szerint az Ördögi kör sokkal inkább egy felduzzasztott novella, mint valódi regény, és furcsa ilyesmit mondani, de a kevesebb-több elve ezúttal kivételesen nem tud érvényesülni. Mert, amíg a technikai leírások, a háborús atmoszféra megteremtése gyakorlatilag mesteri, addig a történet lélektani szála – éppen a töredezett novellajelleg miatt – nagyrészt elvész, és kevésbé lesz átélhető.

Harcok a Közel-Keleten

Egy karikatúra az áldozatnak

Az azonosulást nagyban megnehezíti, hogy történetünk főszereplőjét, Tamást, gyakorlatilag lehetetlen megkedvelni, a sztori bizonyos pontjain egyenesen Rambo-t, és a pátosszal átszőtt amerikai háborús drámák hőssé emelkedő, és semmitől vissza nem riadó, ki-ha-én-nem típusú keményfiúit juttatja eszünkbe, ami viszonylag gyorsan válik kifejezetten irritálóvá. Tamás drámája és jellemfejlődése szintén némileg karikatúraszerű, a történet óriási léptekkel ugrál a végkifejlet felé, emiatt az igazán drámai részek felett szinte észrevétlenül siklunk át. Amennyiben ez a típusú ábrázolásmód tudatos írói trükk eredménye, akkor azt kell mondjam, kiváló megoldás, mert szimbolikájában így kifejezetten jellegzetes módon világít rá az ember jelentéktelenségére a megállíthatatlanul előregördülő háborús gépezet fogaskerekei közt.

Ha innen vizsgálom a kérdést, akkor Tamás alakja azért működik mégis, mert semmiféle egyediséget, vagy eltérést nem mutat a katonatársaktól, ami megint csak rávilágít arra, mennyire arctalanná teszi a gigászi katonatömegeket a háború, akik feletteseik, vagy épp egy kormányzat számára egyszerű statisztikai adattá silányulnak, strigulává válnak a heti veszteségeket összesítő táblázatban. Ettől függetlenül, a szimbolikán túl az igazán átélhető konfliktusokhoz egész egyszerűen túlságosan rövid a regény, és így nem marad idő az ember életét színessé tevő tragédiák, és örömteli események részletes kibontására.

Harcok a Közel-Keleten

Hiánypótlás?

Abszolút, végre egy könyv arról, milyen érzés idegenek közt egy idegen ország háborújának magyar résztvevőjeként élni, autentikus bemutatása a XXI. század katonai mindennapjainak, és egy a bevett, és unalomig koptatott amerikai sablonoktól teljes mértékben mentes, a legapróbb részleteiben is hiteles történet, ami akár még egy új hazai zsáner születésének is az előfutára lehet, én pedig őszintén remélem, hogy a második kötetre az a némileg kapkodó történetmesélés is a múlté lesz már, ami olyan döcögőssé teszi a mű lélektani rajzolatát, és amitől egyértelműen javulhat majd a sztori kohéziója is.

Egy biztos, aki a hazai könyvpiac homogén voltára panaszkodik, a regényben újabb cáfolatra lelhet. Egy rendkívül szimpatikus szerző bemutatkozása ez egy olyan tematikában, melyben egyrészt korlátlan ismeret- és élményanyag áll rendelkezésére, és amiről rajta kívül eddig nagyon kevesen, sőt, talán senki nem mert még mesélni, úgyhogy nyilvánvaló hibái ellenére is érdekes olvasmány az Ördögi kör, mely egy újabb szín az egyre gyarapodó magyar irodalom színkáláján.