Szamaritánus / Forrás: https://sweden.postsen.com/

Forrai Márton
2022. szeptember 2. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Eleget jöttél vissza, avagy a nem is annyira irgalmas Szamaritánus – Filmkritika

Bruce Willis és Arnold Schwarzenegger karakterei között hangzik el az alábbi beszélgetés A feláldozhatók második részében: „Visszajövök!”, mondja az osztrák hegyomlás, mire Willis így reagál: „Eleget jöttél vissza!”. Valami hasonlót érzek a Szamaritánus után Sly iránt is, aki már megint itt van, de azon kívül, hogy nem zavar különösebben, jelenléte túl sok örömre sem ad okot.

A 76 éves színész karrierjének – életkor alapján tekintett – B-oldala során méltó búcsút intett a rozsdásodó Rocky Balboától, majd leharcolt veteránként (John Rambo) is szögre akasztotta a gépágyút. Ám mint egy automatizált gépezet, csak nem tudott leállni a termeléssel: ikonikus figuráitól, esetenként nevüket átcímkézve ugyan, de elköszönt újra (A kiütés), meg újra (Creed: Apollo fia), meg újra (Rambo V: Utolsó vér), közben felélesztette a VHS-nosztalgiát (A feláldozhatók), majd újra… nem ragozom tovább. Hogy Stallone nálam jobban ismeri Hollywood játékszabályait, abban nem kételkedem, mégis, amikor a Rocky hatodik részének rendezői kommentárját hallgattam, kétségem sem maradt afelől, hogy egy nyitott Cadillac volánjánál készül elautózni a filmipari naplementébe. Tévedtem.

Miközben a bulvársajtó az akciósztár válásán csámcsog, Sly az Amazon Prime-on mint levitézlett szuperhős igyekszik közönségének figyelmét magánéletéről a munkásságára terelni. Ebben természetesen az az érdekes, hogy egy rövidke epizódszerepen kívül A galaxis őrzői második fejezetében a színészt eddig elkerülték az übermensch-szerepek (visszaolvasva a mondatot magam is felvonom miatta a szemöldököm, de most már marad.)

Szamaritánus / Forrás: https://sweden.postsen.com/

Hogy némileg igazoljam a méltó búcsúval kapcsolatos naivitásom, évekig nagy tisztelője voltam a magát sorozatosan újra feltaláló Sly-nak. Ugyanakkor a sokadik reneszánszot követően a nagy öreg elkezdte túlélni önmagát, minek következtében ugyanazokból a puzzle-darabokból próbál rendre új képet kirakni. Az öreg farkas nem vén farkas meséjét nem először halljuk tőle, mint ahogy a világtól elfordult, magányos hős figurája miatt sem kellett színielőadás-órákat vennie: a külvárosi (tényszerűsége mellett ez minőségi jelző is egyben) szuperhős másra sem vágyik, mint békés egyedüllétre. Fiatal rajongója, Sam (Javon ‘Wanna’ Walton, Eufória, Az Esernyő Akadémia), megakasztja az elvonulást, amikor belebonyolódik a pszichopata Cyrus (Pilou Asbæk, Trónok harca) vezette maffiozógaleri ügyleteibe, Szamaritánus pedig kénytelen szétcsapni a szemtelenkedők közt. Ha ez nem lenne elég, a rosszfiúk ráteszik a kezüket Szamaritánus pusztításra felesküdött testvére, Nemezis fegyverzetére, valamennyit egyenlítve ezzel az esélyeken. Névleg.

Ezen a ponton van egy csavar a történetben, ami bárminemű kristálygömb nélkül legkésőbb félidőtől kényelmesen előre látható.

…már ha időnként felnézünk a telefonunkból a képernyőre, mivel a Szamaritánus bő másfél órás játékideje ellenére meglehetősen hosszúnak érződik. A narratíva érthető módon időzik ugyan el Sam és a idoljának kapcsolatán, viszont ahelyett, hogy melankolikus másodikesély-történetet szőne ebből, a szokásos stressz-szint növelő sablonok bevetésével építkezik a végső leszámolás irányába. Mert hát az elképzelhetetlen, hogy Sylvester Stallone ne ventilálja keresztényi felháborodását ellenségei arcába, ezen tevékenység közepette leolvasztva azt.

Zárójelben jegyzem csak meg, hogy bár a filmet bizonyos Julius Avery dirigálta, ennek a ténynek semmi jelentősége, mint ahogy a sztár fodrásza is csupán vágja annak haját, ám nem ő viseli a kapcsolódó fejet. Míg A Rocky 2006-os hattyúdalát szegélyező életbölcsességek elmélyítették a bokszoló karakterét, hozzá képest a Szamaritánus idős szemétszállító-küllemű megmondóembere minden jószándék ellenére is dramaturgiailag súlytalan marad. Stallonének mindenesetre akad még mondanivalója („Jó anyád van! Becsüld meg!”) és rendező legyen a talpán, aki azt belé próbálja fojtani. Avery IMDB-profilképe arról árulkodik, hogy a rendező megpróbálta, a következmények feldolgozása pedig pszichiáterek seregét teszi hátralévő életében gazdaggá.

Visszatérve a végső leszámoláshoz itt ért az első és legnagyobb meglepetés, ez ugyanis teljesen vértelen lett. Mellkasba kalapált gránát, nyakban landoló kés persze akad, ám mindezt múmiákat megszégyenítő „testnedvtelenség” kíséri, holott Rambo (ötödjére) egy nyílpuskás keresztrefeszítést követő vadászkéses szívkivágás fáradalmait pihente ki tornácára roskadva, a szintén az Amazon Prime-on futó The Boys alkotógárdája pedig külön jogi csapatot alkalmaz, hogy az újabb szintekre emelt brutalitás permentesen kerülhessen képernyőre. Tisztában vagyok vele, hogy ha a PG-13-as besorolás tudatában ülök neki az élménynek, nem lett volna itt semmiféle furcsálkodás, és a nyílt erőszak hiányát sem rovom fel.

Inkább amellett érvelek, hogy a brutalitást teljesen elhagyva egy kedvesebb, mélyebb, mi több „sztallonésebb” filmet kaptunk volna, amiben a felesleges erőfitogtatást a nyugalmas elmélyülés váltja. Ám ahol a lélek elcsendesül, ott megfeszülnek az izmok, elvégre prognosztizáltan utóbbira nagyobb a kereslet.

Szamaritánus / Forrás: https://readysteadycut.com/

Ahogy a zárás felé a képességei használatától felhevült hősünk elterül a földön, szíve hevesen verni kezd. A pusztítás és az abból való felépülés egyaránt „feltüzeli” – ha nem hűti le magát sürgősen, keringésének központi szerve a mellkasán keresztül robban az éterbe. A jelenség olvasata arcpirítóan erotikus; erre mondaná a pszichoanalitikus, hogy akinek az érzelmi világa pervertált, annak a mazochizmus és a szadizmus is jó. Közben a jó Szamaritánus mintha azt üzenné: az erőszak élménye kollektív, a szexualitás maradjon meg az egyéné. Füstölögve emelkedik hát újra a hullahegy fölébe, majd éljenzés közepette ballag el a színről. Tudja, hogy a fanfárok nem neki szólnak, hanem annak, amit képvisel.