Elértünk oda, hogy Sidney Lumet műve ne disztópia legyen, hanem valóság – Színikritika

Idén 46 éves az a film, melyből a Centrál Színház Network című előadása született. Magyarországon 4 évig tiltólistán volt, csak 1980 szeptemberében mutatták be. A film 4 Oscar-díjat nyert el a 11 jelölésből, többek között a legjobb forgatókönyvét, és 2000-ben az amerikai filmes örökség részévé nyilvánították. Sidney Lumet mozija meghökkentő volt 1976-ban, sokan inkább sci-finek tartották, mint a valósághoz hű drámának. Pedig az utolsó betűig igaz ma is minden szava.

A filmből az 1966-ban született Lee Hall írt színdarabot, akinek nevéhez fűződik a Billy Elliot és a Rocketman című filmek forgatókönyve is. A darabot 2017-ben mutatták be a londoni National Theater színpadán a Breaking Bad sorozatból ismert Bryan Cranstonnal a főszerepben, majd New York után harmadikként a Centrál Színház is műsorra tűzte a nagyszabású előadást.

A történet egy fiktív tévécsatorna életébe vezet bennünket, ahol a nézettségi mutatók csökkenése miatt felmondanak a veterán hírolvasónak. Howard Beale ezután úgy érzi, nincs miért életben maradnia, és bejelenti: élő adásban lesz öngyilkos. Bár ezt elsőre szinte senki nem hallja meg, hamarosan beindul a média gépezete, és a nézettség elindul felfelé.

Amikor beléptem a nézőtérre, azonnal beszippantott a színpad látványa. Egy hatalmas televízió stúdió fogadott, középen több méter széles képernyővel, mely a pontos időt mutatta. Kamerák, fények, apró képernyőkön különböző adások ingerelték az érzékszerveimet. Fény, mozgás, zizegés fogadott, pedig a színpadon még nem állt senki. Aztán pontban 7 óra 7 perckor elkezdődik a műsor, felharsan a híradó szignálja, a kivetítőn tankok, mosolygó emberek, távoli tájak képei pörögnek gyors egymásutánban. Betolnak egy hírolvasó pultot, hirtelen nagyon sokan lesznek a színpadon. Howard Beale (Alföldi Róbert) határozottan besétál, leül, papírokat rendezget, a miniszoknyás sminkes az utolsó simításokat végzi, a fülhallgatós asszisztens már csak némán a kezével számol vissza, és elkezdődik a híradó: „Jó estét kívánok Howerd Beale vagyok. Ford elnök ma….”

Network (2022)

Látjuk a kivetítőkön a hírolvasó arcát közelről, majd a bevágásokat Ford elnökről, mintha csak otthon ülnénk a tévé előtt, és zavarban vagyunk, mit is nézzünk. Vonzza a szemem a képernyő, de közben az a fontos, ami a színpadon történik. Ez a kettősség végig jelen van, folyamatosan szembesít az előadás azzal, hogy mennyire nehéz kivonni magunkat a „doboz” bűvöletéből. Van olyan jelenet a darabban, ami a színpadon játszódik ugyan, de annyira takarásban, hogy nem is látható a nézőtérről, ezt a kivetítőn láthatjuk, mert két operatőr végig jelen van kamerájával a színpadon.

Van egy olyan jelenet, melyben László Zsolt és Martinovics Dorina az utcán sétálva beszélgetnek, majd belépve az épületbe végighaladnak egy folyosón, és ezt végig élőben közvetítik nekünk a kivetítőkön. Aztán a mondat közepén belépnek a színpadra egy ajtón keresztül és ott folytatódik a párbeszéd, és Bodrogi Gyula is a képernyőről lenézve beszélget a hírolvasóval ez egyik leghátborzongatóbb jelenetben. Technikai bravúrt láthatunk folyamatosan, az impulzusok annyira erőteljesek, hogy képtelenség kivonni magunkat alóla.

Talán ez a legfőbb különbség a film és a színdarab között. Az üzenet, a történet vonalvezetése ugyanaz, nem tették át az alkotók a darabot 2020-ba, nem az internet a főszereplő, minden ugyanolyan. A film nekem egy kicsit lassú volt, a színdarab azonban pörgött, folyamatosan változott a kép, a jelenetek gyorsan követték egymást, így sokkal intenzívebb volt a másfél órás feszes előadás. Alföldi lubickolt a szerepben, kevés olyan darab van, ahol ennyi kemény monológ megfér egymás mellett. Ahogy haladt előre a történet, úgy lettek egyre súlyosabbak a dühös próféta dörgedelmei. Mert Howard Beale úgy döntött, nem hazudik többet. Úgy döntött, szócsöve lesz a dühös polgároknak, akiknek elegük van már szinte mindenből.

Network (2022)

Változást szeretne, és nem veszi észre, hogy játékszerévé válik a tévétársaságon belül helyezkedő vezetőknek, a tévétársaság tulajdonosainak, az iparmágnásoknak. A nézőtéren minden jelenetnél egyre mélyebb lett a csend. A darab első felében szerintem a zavart leplezendő, és az ismerős televíziós helyzeteket felismerő közönség sokat nevetett, pedig nem volt humor a színpadon.

Azonban ahogy egyre több mindent magkapargott a próféta, úgy maradtak el a kacajok, és inkább sóhajokat lehetett hallani a maszkok mögött. Kérdéseket kaptunk magunkról, a média valódi céljáról, az egyéni szabad akaratról, hazáról és nagytőkéről. Egyszerűen nem lehet megúszni a darabot önvizsgálat nélkül. Én is elhiszek mindent, amit látok? Valódi hírekre vágyom, vagy csak szórakozni akarok?

A mellékszálak is olyan erőteljesek, melyekre egész színdarabokat szoktak írni. Max karakterét remekül mutatta be nekünk László Zsolt halk szavaival, becsületes felháborodásaival, ugyanakkor megmutatva gyengeségét is azzal, ahogyan szinte közhelyszerűen szeretői viszonyba bonyolódik. Martinovics Dorina a munkamániás, érzelmi diszfunkciós szerkesztőnő kellőképpen ellenszenves volt, tűsarkú cipőiben energikusan végigtaposott mindenkin, aki az útjában állt. Fehér Tibor, a fiatal simlis vezető, aki nem a tudásával, hanem ügyeskedésével, törtetéssel és érzelemtől mentes hozzáállással jutott előre, szintén erős alakítást hozott. Schell Judit az utolsó pillanatban ugrott be Pálfi Kata betegsége miatt, bár ezt egy pillanatra sem lehetett felismerni, a megcsalt feleség minden fájdalma ott lüktetett a játékában.

Network (2022)

Az utolsó jelenet egyszerűen zseniális, csak kapkodtam a fejemet, és azon túl, hogy technikai bravúrt láttunk, fel is teszi az i-re a pontot. El kell-e hinnünk mindent, amit látunk? Lehet, hogy végre eljött az ideje a kételkedésnek? A képernyő és a színház jó szorosan megfogja egymás kezét a darab elején, és nem is engedik el egészen az utolsó jelenetig.

Ami miatt én nagyon izgalmasnak találtam ezt a megoldást, az az, hogy nézőként nagyon kézzelfoghatóan megtapasztalhattuk az illúzió és a valóság közötti erőteljes különbséget. Ott volt előttünk a képernyő és a tapintható, szenvedő ember. Ezt filmen, vagy tévében sosem tudjuk ennyire különválasztani.

A darab végén pedig a színház fogja magát, és lazít a szorításon, lép egy nagyot előre, hogy kapjunk valami igazán gyönyörűt, hogy a szívünkben felcsillanjon a remény, hogy van kiút a csapdából, de rajtunk múlik, rálépünk-e erre az útra. A Centrál Színház évek óta az egyik kedvencem, de ezzel a darabbal még nagyobbra nőttek a szememben. Puskás Tamás remek arányérzékkel keverte a harsány és a visszafogott jeleneteket, biztos kézzel vezette a színészeket. Rengeteg munka fekszik ebben a monumentális és nagyon profin elkészített darabban, le a kalappal mindenki előtt, aki részt vett benne az utolsó technikai asszisztensig! Biztos vagyok benne, hogy nem csak a főpróbán volt hangos siker a darab, és még sokáig színpadon lesz!

Kapcsolódó cikkek

A humor elviselhetetlen könnyűsége – A Fredrik Backman-sztorik új oldala

A vén mufurc, a rendmániás fociedző(nő) meg az őrült nagyi (és a többiek)

Hollywood-i akták 67. – Rossz nap Black Rocknál (1955)

Spencer Tracy jutalomjátéka egy western kamaradrámában.

Mosolygós irodalom – 9 letehetetlen könyv a nyárra, ha egy jót akarsz nevetni

Avagy itt a nyár, idege begyűjteni a vízparti könyveket.

Június közepétől lesz látható Presser Gábor memoárjának színpadi adaptációja

Mindössze pár nap és a rajongók láthatják a végeredményt.