Kovács Krisztián
2021. szeptember 6. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Életünk elszalasztott pillanatok és rossz döntések sorozata – Könyvkritika

Az üzenet persze messze nem ennyire pesszimista, sokkal inkább realistán szemléli az ember lehetőségeit; a lehetőséget arra, hogy adott pillanatban jó döntést hozzunk, vagy még inkább vállaljuk a felelősséget azért, hogy egyáltalán döntenünk kell. Forró Bence első novelláskötete ilyen és ehhez hasonló pillanatképek sorozata, olykor kissé egyhangú, máskor kifejezetten sziporkázó bemutatkozás, mindazonáltal nagyon magyar, nagyon mai, kifejezetten jól megírt kispróza, telis-tele ismerős helyzetekkel, mondhatni méltó és piacképes bemutatkozás a Libertine Kiadó gondozásában.

Forró Bence: Variációk boldogtalanságra

Annyiszor, de annyiszor duruzsolják a fülünkbe: mi magyarok ritka pesszimista nép vagyunk, előbb feltételezünk rosszat a szomszédunkról, a párunkról, vagy a barátunkról, minthogy a saját lelkünkbe tekintsünk. Biztosan lesznek, akik nem értenek egyet velem, én viszont egyetértek-e kitétellel, és ehhez elég csupán végignézni tulajdonképpen bármely hírportál bármely közéleti hírének kommentfalát, hogy megfelelő keresztmetszetet kapjunk a szomorú valóságról. Forró Bence bemutatkozókötete, a Variációk boldogtalanságra már címében is előrevetíti mi vár ránk az elkövetkező másfélszáz oldalon. Ismerős helyzetek, ismerős témák, ismerős karakterek, és az olvasás kellemes-kellemetlen aha-élménye, mikor rájövünk, hogy ezúttal bizony nem másról szólnak a nyúlfarknyi történetek, mint saját magunkról, és ezt most ne tessék prompt érteni.

Nyilván nem lakozik ott mindannyiunkban a kurva, aki kilépne addigi életéből és hivatásából, sem az önmarcangoló lemezlovas, akinek a polgárpukkasztás a mindene, de a motívumok, melyek csendben végigvonulnak e biztos kézzel rendszerezett válogatáson, egészen világosak.

Forró Bence nem elégedett a világ működésével, ahogy hősei is mindig érzik és sejtik, hogy az életüket működtető mechanizmusok fogaskerekei csikorogva gördülnek egymáson, ugyanakkor közös tulajdonságuk az, ami valóban meghatározza a mindennapjainkat: zokszó nélkül képesek elfordítani a fejüket, mert a csalfa, de megnyugtató hazugság mindig ízesebb, mint a kényelmetlen és kijózanító igazság, mert a ráébredés tetteket kíván, változást és változtatást, ami energiát emészt, és melynek megtérülése csupán hosszútávon válik láthatóvá. Így aztán marad a frusztráltság, az állandó hiányérzet, mások kényszerű hibáztatása, és ahogy ugrunk történetről-történetre, Forró Bence kötete úgy válik egyfajta lélektani önvizsgálattá, aminek csak használ, hogy a válogatás amúgy meglehetősen soványka, már ami az oldalszámokat illeti. A lelki nyomor és hiányosságok életképei ugyanis nagyobb mennyiségben már vélhetően kontraproduktívvá válnának, így azonban éppen ott hatnak, ahol hatniuk kell: a szívünk legmélyén.

Forró Bence: Variációk boldogtalanságra

Forró Bence kötete témáit tekintve az ég világon semmiféle újdonsággal sem szolgál, de kérdés, vajon ez okvetlenül szükséges-e a megfelelő hatás kiváltásához? Egyértelműen nem, ugyanakkor szépen illeszkedik az elmúlt évek kortárs magyar irodalmának trendjeihez: aktuális helyzeteket csal elő, hiteles személyiségképekkel, kesernyés ízvilággal, de a legnagyobb erénye nem itt van, hanem abban a kényes egyensúlyban, melyet egyébként gördülékeny és olvasmányos prózájával létrehoz.

Hangulatvilága és témaválasztásai ugyanis meglehetősen észrevétlenül lennének képesek totális depresszióba sodródni, de a történetek végén, mikor az utolsó mondat után levegőt veszünk, a sóhajban nem a teljes lemondás szólal meg, sokkal inkább a remény suttogását hallani.

Ezek az írások nem bírnak útmutatással, ugyanakkor mégsem közömbösek az olvasójuk felé, mindegyikben ott bujkál a reménység arra, hogy mi képesek leszünk másként dönteni, mint a szereplők.

A kötet persze nem hibátlan, de hát melyik első kötet az? A témák néhol túlságosan is direktek, elbírtak volna némi rejtett szimbolikát, és akad írás, melynek végére érve teljes közönyt éreztem csupán, és összességében a gyűjtemény első fele egyértelműen erősebb mind stílust, mind narratívát tekintve, mint a második. Sőt, továbbmegyek, az első részben itt-ott olyan novellakirályok hatásait éreztem, mint Raymond Carver, vagy Flannery O’Connor, ami egyértelműen kiváló ajánlólevél a szerzőnek, főleg, mert a novellák nem utánérzésnek, hanem az eredeti ízvilág tökéletes interpretálásának tűntek a magyar közegre vetítve. Ha pedig már a formánál tartunk, okvetlenül meg kell említsük a csodás borítót, és a kellemes „zsebkönyv”-méretet, mely talán legillőbb forma egy novelláskötethez, amit akár farzsebben, buszon, vagy villamoson is magunkkal vihetünk.

Forró Bence: Variációk boldogtalanságra

Forró Bence Variációk boldogtalanságra című kötete reményteljes nyitány, sok szempontból Harag Anita Évszakhoz képest hűvösebb című gyűjteményével említeném egy lapon; az a kötet tavaly hazavitte a Margó-díjat is, és azóta is számos olvasó várja a folytatást. Ebbe a sorba illeszkedik a Variációk boldogtalanságra, én pedig az erős kezdés után bizakodva várom a következőt, izgalmasnak találom a kérdést, vajon Forró stílusa miként érvényesülne a hosszabb prózai forma keretei közt, de ha egy újabb novellagyűjteménnyel jelentkezik, azt sem fogom bánni. Amíg képes ilyesformán egyensúlyt tartani, biztosan lesz helye a magyar kortárs szerzők éves megjelenései közt.