Kovács Krisztián
2021. május 17. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc

Előfordul, hogy az író alkotói válsága az olvasó örömévé válik – Könyvkritika

Az alkotás folyamatának rákfenéje az alkotói válság. Nem tudni, honnan jön, nem tudni, meddig tart, és nincs hatásos ellenszere; egy megfoghatatlan entitás, mely átokként fonja körül és telepszik rá az alkotó ember karrierjére, megmérgezve terveit és vágyait. Sokan, sokféleképpen írtak már róla – furcsamód az egyik legjobb és legátélhetőbb művet e témában Stephen King tette le az asztalra 1998-ban a Tóparti kísértetekkel – és most e témasorba csatlakozik be a Pulitzer- és Hugo-díjas Michael Chabon is, akinek Fenegyerekek című regénye csak idén érte el hazánkat a 21. Század Kiadó gondozásában, noha eredetileg 1995-ben jelent meg, és melyben a jelenkor egyik legsikeresebb amerikai írója saját alkotói válságát épp egy alkotói válság krónikájával oldotta fel.

Michael Chabon: Fenegyerekek

Az alkotás – és itt most mindegy, mely művészeti ágról is beszélünk – rendkívül intim természetű tevékenység, és ennek érzékenységét legtöbbször a külvilág nem is feltétlenül tudja felmérni. Az irodalom esetében minden egyes történet a szerzője lelkének egy darabkáját tükrözi vissza – sokszor olyan részleteket, melyek közvetlen formában sosem mutatják meg magukat, csak a tudattalanban úszkálnak évtizedek óta – így természetes, hogy mindezt a nagyközönség elé tárni óriási felelősséggel, és bátorsággal is jár.

Az alkotói válságnak ugyanakkor legalább két területét különböztethetjük meg. Kétségtelenül válság az, amikor az író három mondatot is képtelen egybefűzni – hasonlóban szenvedett F. Scott Fitzgerald és Ernest Hemingway is élete vége felé – ugyanakkor alkotói válságnak nevezhetjük azt is, mikor az író egész egyszerűen képtelen lezárni a történetét, képtelen elszakadni szereplőitől, a könyv pedig csak duzzad és duzzad. Utóbbira kiváló példa Mihail Bulgakov A Mester és Margaritája, melyből az irodalomtörténészek szerint legalább öt különböző változat létezik, ám egyik sem tekinthető befejezett egésznek. És ugyanerre a problémára fűzi fel a szó jó értelmében hibbant történetét Michael Chabon is.

Grady Tripp háromkötetes író és főiskolai tanár, a szó klasszikus értelmében nem túl jó ember: kőkemény marihuánafüggő, kétszer elvált, nemrég elhagyta harmadik felesége, amikor megtudta viszonyát a főnökével, aki közben Grady-től vár gyermeket, ráadásul Grady a legújabb regényén idestova hét éve dolgozik, kétezer-hatszáz oldalnyi szöveget termelt már, de még a történet felénél sem tart, szerkesztőjének ugyanakkor szüntelenül hazudja, hogy hamarosan elkészül a művel. Az igazság azonban megállíthatatlanul robog Grady felé, és egy egészen őrült hétvégén, groteszk és már-már burleszkbe hajló események beláthatatlan láncolatán át végül fel is fedi magát. Chabon regényéből 2000-ben a kiváló Curtis Hanson készített filmadaptációt, nem kisebb sztárokkal a főszerepben, mint Michael Douglas, Robert Downey Jr., Tobey Maguire, és a most már háromszoros (akkor még csak egyszeres) Oscar-díjas Frances McDormand. A film kiválóan sikerült, és nagyvonalakban követi is a regény cselekményét a finálé bizonyos momentumait leszámítva, ugyanakkor a regény azok számára is élvezetes olvasmány lehet, akik már látták korábban Hanson remekét.

Michael Chabon

Chabon azon kevés író egyike (kapásból David Mitchell és Robert Merle jut még eszembe rajta kívül), aki egészen zseniálisan és kellő óvatossággal képes a szórakoztatóirodalmi műfajok toposzait felhasználva komplex szépirodalmi műveket alkotni, amit nyilván a döntéshozók is értékeltek, mikor 2000-ben Pulitzer-díjjal tüntették ki a képregények aranykorában játszódó Kavalier és Clay bámulatos kalandjai című opuszát (2019-ben mi is az év regényének választottuk.) Chabon ezt a receptet már pályafutása hajnalától patikamérlegen kimérve használja, és bármi, ami kikerül a kezei alól, magabiztosan ácsingózhat mindkét tábor olvasóinak figyelmére. Az emberi lélek tűpontos ismerőjeként Chabon a Fenegyerekekben egy sokkal hétköznapibb történetet mesél el, ugyanakkor műfaji arányérzéke olyan furcsa egyveleget alkot, ami egyfelől némileg talán szokatlan is tőle, végeredményben mégsem lóg ki az életműből.

A Fenegyerekek bizonyos fordulatai és momentumai bátran megállnák a helyüket egy Rejtő Jenő, vagy egy P. G. Wodehouse-regényben is, a szituációs komédiák legjobb pillanatait idézik, mégsem hatnak kínos mesterkéltséggel, amiről leginkább a fantasztikusan megrajzolt főszereplő, valamint a biztos kézzel felskiccelt mellékkarakterek tehetnek.

Chabonnak hihetetlen érzéke van hozzá, hogy emlékezetes mellékszereplőket kreáljon: Terry Crabtree, a munkáját féltő, hedonista homoszexuális szerkesztő, James Leer, az öngyilkos hajlamú, és kórosan hazudozó ifjú író, Sara, a társadalmi egzisztenciájához ragaszkodó, ugyanakkor férjétől elhidegülő főiskolai kancellár, vagy éppen Hannah Green, a tanárába menthetetlenül szerelmes, ugyanakkor annak művét olvasva belőle végleg kiábránduló főiskolás lány mind ízig-vérig élő és lélegző karakterek, akik labirintusában Grady Tripp a marihuánabűztől elkábulva képtelen boldogulni. Ha a történet nem vinne el a hátán (és középtávon akad egy rész, ahogy szörnyen lelassulnak az események), a karakterdrámák akkor is bátran átlökik a sztorit a felmerülő krízispontokon, Chabon pedig varázslatos érzékkel tapint rá e momentumokra.

A Fenegyerekek első amerikai kiadása

Szinte biztos, hogy nem a Fenegyerekek Chabon legjobb regénye – objektíven nézve mindhárom korábban magyarul megjelent kötet erősebb nála – de kétségtelenül ez a legszemélyesebb hangvételű, mondhatni vallomásos jellegű műve, mely az őrült történet alatt azért leginkább saját személyes alkotói válságáról mesél, melyet a 90-es évek elején élt át, és mellyel számos író volt kénytelen pályafutása során szembenézni.

A regény az alkotó ember betegségének sajátságos feloldása és feloldozása, mely bizonyos szempontból többet árul el magáról az alkotás rendkívül intim folyamatáról, mint a legjobb, és legdrágább kreatív írás kurzus, ugyanis éppen az író és a műve közti érzékeny és viszontagságos kapcsolat lelki tényezőire fókuszál, és megmutatja, hogy patológiás viszony nem csupán ember és ember közt alakulhat ki.

A Fenegyerekek minden bizonnyal fontosabb regény a Chabon-életmű szempontjából, mint általános irodalmi nézőpontból, ugyanakkor rendkívül olvasmányos kirándulás a modern amerikai próza területére, és hiába tűnik hétvégi ujjgyakorlatnak a Kavalier és Clay bámulatos kalandjainak monumentalitásához viszonyítva, világosan megmutatja azt az utat, melyet járva, és melynek buktatóit átugorva az író megtette az utat Pulitzer-díjas művéig, így egyfajta furcsa önismereti példabeszéd is lehet az alkotó ember jellemére nézve. A legszebb benne, hogy a finálé konklúziójában egészen megnyerő és örökérvényű üzenetet közvetít, melyben mintegy mérlegre kerül a munka és a család intézménye, az pedig egészen világos, hogy Chabon a temérdek irodalmi díj dacára végül mégis melyik mellett teszi le a voksát.