Szabó Fruzsina
2021. szeptember 8. | Becsült olvasási idő: 5 perc

Elválaszthatatlan barátok és egy spirituális gyilkosság leleplezése – Könyvkritika

Elválaszthatatlanok – így nevezték őket a nővérek legjobb barátnőjével, Élisabeth Lacoinnal a Cours Adeline Desir katolikus iskolában, akinek korai halála miatt mindössze tizenhárom év szenvedélyes barátság adatott Simone de Beauvoirral. A világhírű írónő és egzisztencialista-feminista filozófus ezt a veszteséget már több ízben próbálta feldolgozni önéletrajzi műveiben, Élisabeth-et hol Zazának, hol Brigitte-nek, a most kiadásra került Elválaszthatatlanokban pedig Andrée-nek nevezve. A cikkben Zazaként fogunk a való életbeli barátnőre, Andrée-ként pedig a könyvben megörökített mására utalni.

A tavaly novemberben Bíró Péter ragyogó fordításában hazánkban is megjelent könyvet a szerző 1954-ben írta, de szellemi és romantikus társa, Jean-Paul Sartre tanácsára a fiókjába zárta és elő sem vette haláláig. Sylvie Le Bon de Beauvoir, akit azért vett nevére, hogy írásainak gondozási jogát számára biztosítsa, szerencsére méltónak ítélte meg a művet a kiadatásra, és neki köszönhetjük, hogy végül kezünkbe vehetjük ezt a keserédes történetet a kötelességek és szabadság közötti feszültségről, a barátságról és az elválásról.

Simone de Beauvoir: Elválaszthatatlanok

A könyv, melyet a Vatikán a tiltott könyvek listáján jegyez

Simone de Beauvoir feminista gondolkodó lévén sokat foglalkozott írásaiban a nők társadalomban betöltött szerepével. A második nem c. könyve, melyet a Vatikán a tiltott könyvek listáján jegyez, még az Elválaszthatatlanok születése előtt, 1949-ben indította el a feminizmus második hullámát Európában. Ennek középpontjában az a Sartrétól átvett és tovább gondolt előfeltevés áll, miszerint a létezés megelőzi a lényeget, tehát a nőt körülményei, valamint a társadalom determinálja arra, hogy nőies lénnyé váljon, és nem annak születik. A nőiesség szerinte tehát nem más, mint társadalmi konstrukció. De Beauvoir így ír: „(a) …nőt a férfihoz viszonyítva szokás meghatározni és jellemezni (…), ő a lényeges, a nő a lényegtelen. A férfi a Szubjektum és az Abszolútum, a nő a Másik.”

Lázadás a konformizmus ellen

Azt, hogy mit értett ő, és mit hőn szeretett barátnőjének családja női szerepek alatt, merőben eltért egymástól. Habár mindketten arisztokrata közegben nevelkedtek, de míg az írónő előtt családja elszegényedése miatt megnyílt a lehetőség, hogy maga válassza meg a megélhetését, és ennek köszönhetően képes volt önálló, független értelmiségi nővé válni, a bőséges hozománnyal rendelkező Zaza két sors közül választhatott: házasság vagy zárda.

Simone de Beauvoir több önéletrajzi művében is taglalja saját és Zaza életén keresztül bemutatva a nőkre nehezedő társadalmi elvárásokat, sokak számára közelebb hozva ezeket a gondolatokat, mint ’49-es művében. A második nemnél a női olvasók ugyanis sokkal élőbbnek, személyesebbnek érezték de Beauvoir visszaemlékezéseit, és példájával könnyebben tudtak azonosulni – így még nagyobb réteghez érhettek el gondolatai a feminizmusról. Egyik leg(el)ismertebb ilyen önéletrajzi műve Az egy jó házból való úrilány emlékezései.

Jean-Paul Sartre társaságában

A leprikón vétója

Előbb azonban az Elválaszthatatlanok született meg az írónő tollából, mely végül Sartre tanácsára kötött ki és maradt örökbefogadott lánya, Sylvie le Bon közelmúltbéli döntéséig de Beauvoir szimbolikus íróasztalának fiókjában. Jó barátja és társa, a filozófus Jean-Paul Sartre, akit de Beauvoir gyakran csak Playboy-nak vagy a Leprikónnak (leprikón vagy leprechaun: az ír mondavilágból származó, bajkeverő manószerű szerzet, hímnemű tündér) hívott, azért beszélte le az írónőt az Elválaszthatatlanok kiadásáról, mert nem találta eléggé politikainak azt. Így látott napvilágot a négy évvel később kiadásra kerülő Egy jó házból való úrilány emlékezései, amihez végül az Elválaszthatatlanok szolgált esettanulmányként.

Spirituális gyilkosság

„Ön a legjobb tanuló?” Ezzel a kérdéssel indult útjára az a tizenhárom évig tartó szenvedélyes barátság, aminek Zaza túlságosan is korai halála vetett véget. A lány csak 22 éves volt, amikor egy vírusos agyhártyagyulladás végzett vele. Simone de Beauvoir azonban nem látja ennyire prózainak a halál okát. Szerinte a lányra ólomsúllyal nehezedő elvárások, és az azok elleni lázadásra való képtelensége volt halálának okozója.

„Zaza azért halt meg – írja Sylvie Le Bon a könyv bevezetőjében – mert rendkívüli volt.” Ez a rendkívüliség lett a közös pont, ami aztán végleg összekötötte kettejüket.

Zazával

A mindent összeroppantó gépezet

Az Elválaszthatatlanokat olvasva feltűnik, hogy Andrée édesanyja nem nézte jó szemmel a lányok barátságát. Úgy érezte, Sylvie – a könyvben Simone de Beauvoir alteregója – a különc, modern lány társasága rossz hatással van lányára, akinek cserébe igen szűkmarkúan osztogatta a szeretetet. Andrée megszállottan rajongott anyjáért, azonban kénytelen volt testvéreivel osztozkodni szűken mért figyelmén. Az arisztokrata családok kimért, rideg közege nem kedvezett egy ilyen érzékeny léleknek, amilyen Andrée volt, és sajnos a lány csak későn vette észre, hogy aki valóban elfogadja és önmagáért szereti őt, végig ott volt mellette barátnője személyében, még ha nem is volt képes a fiatal Sylvie minden érzelmét viszonozni.

Sylvie számára sokszor gyötrelmes volt ez az egyoldalú szerelem, de kárpótolták őt a magasröptű levelezések és beszélgetések, amiket barátjával folytattak. Montaigne szavai: „Mert ő az, aki, és én az vagyok, aki” jól tükrözik barátságuk minőségét. Simone de Beauvoir az Elválaszthatatlanokban mindenek felett álló szakrális kapocsként mutatja be a barátságot, amihez sem a szerelem, sem a családi kötelékek nem mérhetőek.

A filozófiai botrány

Andrée minden idejét felemésztették a kötelező társas események, testvérei gondozása és a ház körüli feladatok. Szinte egyetlen perce sem maradt magára, vagy a barátnőjére, és hogy végre menedékre lelhessen „a többiek szüntelen, mindent kitöltő jelenléte elől.” Az írónő intenzív gyűlölettel emlékezett arra a gagnepani családi fotóra, melyen barátnője és lánytestvérei egyforma kék taftruhát és búzavirággal díszített egyenkalapot viseltek – ebben a közegben nem volt helye a különcködésnek. Ez a viszolygás köszön vissza az Elválaszthatatlanok szinte minden lapjáról, ahol Andrée-t láthatjuk családja körében. Mivel de Beauvoir a szubjektivitást elsődleges értéknek tartotta, mélyen dühítette őt barátnője botrányos sorsa, és erre a filozófiai botrányra, az individuum teljes elnyomására hívta fel a figyelmet könyvében is.

Simone de Beauvoir a könyv Zazának címzett előszavában „irodalmi bűvészkedésnek” nevezi, hogy megszólítja halott barátnőjét. „Nem tudom, hogy azért gyűlnek-e könnyek ma este a szemembe, mert ön meghalt, vagy azért, mert én élek”, írja.