• Kövess minket a Facebookon!
  • Kövess minket az Instagramon!
  • Kövess minket a YouTube-on!

Hírek

  • 2022. június 15. | Becsült olvasási idő: 6 perc

Esterházy Péter: Írónak lenni szigorú életmód, súlyos következményekkel

  • Megosztás Facebookon
  • Megosztás Twitteren
  • Megosztás e-mailben

Szinte hihetetlen, de idestova hat év telt el azóta, hogy Esterházy Péter elveszítette küzdelmét súlyos betegségével. Az Ünnepi Könyvhét, mely vasárnap este zárult le, azóta is emlékezteti az embereket arra a megható, 2016-os megnyitó beszédre, mely egyben a kiváló szerző utolsó nyilvános szereplése volt. Esterházy Péterre most a librarius.hu által idézett utolsó, Szegő János által készített interjú átiratával emlékezünk.

Esterházy Péter (1950-2016)

Esterházy Péter (1950-2016)

– Mondd, Péter!

– Mit? Mit mondjak?

– Bármit… Amit akarsz, amit gondolsz… Egyrészt tele vagyok görccsel, gátlással, hogy mi a csudát tudnék most kérdezni Tőled, másrészt mindig tátott szájjal bámultam, bármiről is beszéltél: irodalomról, fociról, atomfizikáról, vagy a nokedli-szaggatásról…

– Persze immár megvallhatom, hogy a nokedli-szaggatást illetően végesek az ismereteim. Sőt, most, hogy szóba hoztad, rá is döbbentem, hogy, bár sok mindent szaggattam, de nokedlit még soha. Éltem felelőtlenül a világban, és erre mégcsak nem is gondoltam. Kimaradt ez is, mint annyi minden más…

– Persze, jó esetben egyetlen ember életét élhetjük maximum, ehhez képest minden egyéb kimaradtnak tekinthető. Lehet, hogy a szaggatás nincs benne a tiédben…

– Én arról mondom, hogy kimaradt, amit valóban sajnálok. Ez nem annyira bonyolult, igennel vagy nemmel eldönthető kérdés. Mindenesetre el tudnék képzelni másfajta, másféle életet is…

– Én mindig csodáltam a szabadságodat. Hogy mindig volt erőd, bátorságod élni a saját, általad választott életet…

– Persze, de azzal nem tud mindig számolni az ember, hogy egyfajta választás mennyi-minden egyebet is meghatároz az életében. Azzal, hogy író lesz, hogy ideje nagy részét odahaza, az íróasztal mellett tölti, ha akarja, ha nem, az döntően befolyásolja az emberekkel való viszonyát. Ahogyan belekeveredtem ebbe a munkába, jöttem rá arra, hogy mind kevesebb a játékterem. Írónak lenni nem csupán egy tevékenység, hanem egy életmód is. Szigorú életmód, súlyos következményekkel.

– Mit értesz az alatt, hogy súlyos?

– Hogy meghatározta a kapcsolataimat. Annyit elárulhatok, hogy nem erősítette…

– Felvetődik, egyáltalán felvetődhet, még egy ilyen hatalmas életmű megalkotása után is, hogy megérte? Ma mit gondolsz erről?

– Hogy egy pillanatra őszinte is legyek, azt kell mondjam, hogy nem. Ha kicsit cizelláltabban akarod megfogalmazni, írd úgy, hogy nem okvetlenül. Sok mindent nem vettem észre magam körül. Voltak vaskos mulasztásaim. Egy idő után pedig már nem is igen láttam mást. Legalábbis azt hiszem, vagy azzal áltatom magamat.

– Most, hogy túl vagy a legújabb könyved bemutatkozásán, amihez fogható sikeres, és szeretet-teljes fogadtatás aligha volt még a magyar irodalom történetében, Te most mit érzel? Megkönnyebbültséget? Megürültséget? Egy jól elvégzett munka belső derűjét? Vagy mást?

– Az „aligha volt még” minden bizonnyal túlzás, de ez most nem tárgya a válaszomnak. Nézzük sorban: megkönnyebbültséget nem érzek, megürültséget sem (megőrültséget sem), belső derű sincs nagyon, de azt gondolom, hogy rendesen elvégeztem a munkám a könyvet illetően. Öröm tehát van bennem ez ügyben, de az nem tart soká. De ez mindig így volt, és mindig méltánytalanul rövidnek éreztem. De a bő 40 év alatt beleszoktam ebbe már.

– Nem hiszem, hogy lett volna példa arra, hogy az élet és irodalom ilyen szervesen fonódott össze egy műben egymással. Az írás közben tudtad, hogy hol a határ ember és író között, meddig az egyik, honnan a másik? Vagy ezek már ezen a szinten elválaszthatatlanok?

– Napló esetében ez különösen nehezen megválaszolható kérdés. Írás közben csak az írás érdekel, mondanám kis túlzással. Az persze nem igaz, hogy semmilyen határt nem vennék figyelembe, evvel nem vagánykodhatom. Az olvasó szereti (azt hiszem) önéletrajziságon kapni az írót, és így magyarázni a szöveget. Ez bonyolultabban van, de lemondtam arról, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba. És nem is vagyok biztos abban, hogy van pohár meg tiszta víz. Az öntésről nem is szólva.

– Életed nagy traumáiból, anyukád halálából, apukád titkaiból korszakos művek születtek, most betegségeddel, a betegséggel való küzdelmedből is. Belső indíttatásból születtek ezek, vagy védekezés gyanánt, hogy kiírd magadból, és így tudj szembesülni ezekkel a sorsproblémákkal?

– Tréfálkozhatnék (mérsékelt nívóval), hogy belső indíttatásból születtek ezek, védekezés gyanánt, hogy így kiírjam magamból, és szembesülni tudjak a sorsproblémákkal. Ezekben nyilván mind van valami. Én ezt hidegebben nézem, személytelenebbül (a legszemélyesebbet is), és ebben is van valami. De egyik sem az igazi (ez mintha egy Rajkin idézet volna). Ha megírok valamit, nem attól könnyebbülök meg, hogy kiírtam magamból valami feszültséget, hanem, hogy elvégeztem valamit. De az is lehet, hogy becsapom magam, nem tudom. Az önbecsapás születhet belső indíttatásból, védekezés gyanánt: de itt már egyszer (tréfás kedvünkben) tartottunk. Aztán persze sok minden egyéb is adódhat az életben, amikor sok korábbi fontosnak tartott vagy hitt törekvés nevetségessé válik. Amikor valóban éles helyzetbe kerül az ember. Amikor nem az írás a legfontosabb, hanem, hogy a bőrét próbálja menteni az ember. Vagy mások bőrét.

– Mindig evidens volt számodra, hogy írjál? Előre megfontolt szándékkal tetted, vagy hirtelen felindultságból?

– Nem tudom, hogy melyik a mentőbb körülmény… Talán utólag megfontolatlan szándékkal… Felnőtt koromtól nemigen adódott egyéb lehetőség. Erre szoktam mondani, hogy el lehetett volna menni akár szerzetesnek is, ha találok egy olyan kolostort, ahol jó szakács van, és kicsivel élvezhetőbb a koszt. Senki sem ajánlott ilyet, hát maradtam.

– Tegnap, amikor bátorkodtam két kedves szót mondani a feleségednek, akinek kétségtelenül nagy hódolója vagyok, félrehívtál, és azt mondtad, hogy úgy pofán vágsz, hogy leég az a kevéske hajam is, ami még van…

– Ilyen szavakat használtam volna? Ilyen értelmes szavakat?

– Nem szó szerint ilyeneket, csak azokat nem merem idézni. Ilyenebbeket.

– Úgy látszik, hogy előjött a mindig is, hol felszínen, hol lappangva bennem lévő focista énem, és akkor teljesen helyénvaló a szóhasználat.

– Így még nem örültem kilátásba helyezett pofán vágásnak! Stramm vagy! Nem hittem volna, hogy ilyen robusztus erővel leszel képes szembeszállni a betegséggel! Bámulatos!

– Ahhoz is kellett erő, amit egész életemben végeztem! Az íráshoz is sok erő kellett. Mindenféle erő. Fizikai erő meg lelki erő. Persze, lehet anélkül is, csak annak is megvannak a maga következményei. Most látom, hogy például a gyöngeségnek is vannak előnyei. Akár az életben, akár az írásban.

– Nem tudom, hogy milyen gyöngeségről beszélsz, amikor a küzdelmed éppen az ellenkezőjét sugallja…

– Azért ez bonyolultabb…

– Persze Péter, én mondhatok mindenféle imbolygó hülyeséget, de tudom, hogy Cserhalmi Gyuri barátomnak milyen óriási erőt adtál a jelenléteddel, amikor egy szörnyű tragédiát kellett túlélnie! Mennyit segítettél neki!

– Az egy különös dolog lehet, hogy mit érez, és mit sugároz kritikus helyzetekben az ember… Ha kiderül, hogy egy ilyen betegséggel kell felvenni magának is a harcot. Ez egy olyan dolog, aminek nem ismerem a természetét, a lényegét, és már a magamét sem, mert folyamatosan változom én is…

– Eddig ismerted?

– Ezt így nem mondanám, de életemnek, napjaimnak volt egy erős rendje, amely huszonéves korom óta meghatározta az életemet. Ebből kizökkentem. Vagy az előbb például nagyon zavart, hogy megáztam az esőben. Korábban észre sem vettem az ilyesmit. Ha bőrig áztam, hát bőrig áztam! Kit érdekelt?!

– Tudsz különbséget tenni lényeges és lényegtelen dolgok között?

– Erre azért nem kötnék komoly fogadást. Sokáig az ember nem is gondol az idő múlására. Mert az is egy tényező, függetlenül a betegségtől. Függetlenül attól, hogy figyel rá az ember, vagy nem. Fiatalon persze, hogy nem figyel, nem vesz tudomást, hogy múlik az idő. Aztán egy reggel arra ébred, hogy „jé, múlik az idő!” Ez az a nap, amikor elmúlt az ifjúság. Más kérdés, hogy megijedsz tőle, vagy nem, de mindenesetre már eszedbe jutott, és immáron benned van a gondolat.

– Amikor megtudtad, hogy azok a degenerált ráksejtek ott szemétkednek benned, milyen irányba változott a szemléleted? Nagy, univerzális létproblémák kezdtek foglalkoztatni, vagy a mindennapi, praktikus dolgok, mikor kell kék, és mikor zöld tablettát bevenni, mikor kezelésre menni…

– … mikor a kémcsőbe pisilni, mikor befeküdni a kórházba, és így tovább. Igen, a gyógyszereket be kell venni, a kezelésre el kell járni, és közben, ha éppen van ideje, energiája, agya az embernek, akkor el lehet merengeni olyan dolgokon, mint a mérték mértéktelensége vagy az idő végessége. És igyekszem minél fontosabb dolgokkal eltölteni az időmet…

– Például..?

– A kisebbik fiamnak 25 éve ígérem, hogy elviszem az állatkertbe és a csillagvizsgálóba. Ezt például szeretném még teljesíteni…

– … de lehet, hogy őt már egyáltalán nem érdekli… Szerintem kérdezd meg tőle…

– Megígértem neki, és az ígéret fontos dolog… Nem mintha ezzel bármit pótolnék. Amit elmulasztott az ember, az nem pótolható, nem visszahozható…

– … ebben én is hiszek, ugyanakkor, amit Te leírtál, az megmarad. Az érvényes marad, azt cipeled, vagy az cipel Téged… De nem tudod már megúszni, képtelenség ezt visszacsinálni…

– Erről már tavaly is beszéltünk, amikor csináltál velem interjút…

– … csak azóta sok-minden történt…

– … egy-minden biztosan. De még kellő mértékben azt sem tudtam felfogni. Furcsán is hat még mindig ez az egész… Teljesen hihetetlen. Próbálgatom tapasztalni, hogy mikor mennyire kell engedni a betegséget, és mikor nem, mitől kell megijedni, mitől nem szabad, mikor erőt gyűjteni, és mikor szembeszegülni. A fájdalomtól nem félek (elvileg, mert az ismeretlen fájdalom az nagyon is ijesztő), a levertségtől, enerváltságtól, letörtségtől igen. Ilyen, olyan, amolyan betegségekről, sérülésekről, nyavalyákról régről, gyerekkorom óta vannak emlékeim. Írtam lírai szépségű szövegeket az öregedő futballistáról. De ez most más. Végképpen nem értem.

– Tudod Péter, az örök kérdés: vajon én álmodom a lepkét, vagy a lepke álmodik engemet?

– És ha én vagyok a lepke…?

Az interjú ugyanígy teljes változatában a librarius.hu-n érhető el.

Kapcsolódó cikkek

Búcsú Böszörményi Gyulától

Jurták, táltosok és revolveres hölgyek – Búcsú Böszörményi Gyulától

A kiváló kortárs és gyerekkönyv író 57 éves volt.

Erich Maria Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

Világirodalmi krónikák 57. – Erich Marie Remarque: Nyugaton a helyzet változatlan

A háborús regények prototípusa, mely Hemingway-t is megihlette.

Amerikai óriások – A modern amerikai irodalom 12 legendás írója

Avagy, akiket minden könyvmolynak érdemes megismernie.

Kovács Krisztián: Hiányzó történetek

Kovács Krisztián: Mi magyarok valahogy tovább tűrjük a szart, mint a többi nép

Főszerkesztőnkkel az rtl.hu interjúzott első regénye megjelenése kapcsán.

    Hírlevél feliratkozás

    Itt akarsz Te is lépdelni Ectopolis utcáin?
    Tartsd velünk a lépést, és iratkozz fel a város hírlevelére!

    Az Adatkezelési tájékoztatóban leírt feltételeket elfogadom.

    Kiemelt téma

    Búcsú Böszörményi Gyulától

    Jurták, táltosok és revolveres hölgyek – Búcsú Böszörményi Gyulától

    A kiváló kortárs és gyerekkönyv író 57 éves volt.

    Legutóbbi cikkek

    • 2022. július 1.

    Jurták, táltosok és revolveres hölgyek – Búcsú Böszörményi Gyulától

    A kiváló kortárs és gyerekkönyv író 57 éves volt.

    • 2022. június 28.

    Korábban nem publikált Weöres Sándor vers került elő

    A költemény 1936-os dátummal keltezve került elő.

    • 2022. június 28.

    Posztumusz megjelenéssel ér véget John le Carré hazai életműve

    Az idős szerző pár héttel a halála előtt fejezte be a kéziratot.

    • 2022. június 28.

    Kovács Krisztián: Mi magyarok valahogy tovább tűrjük a szart, mint a többi nép

    Főszerkesztőnkkel az rtl.hu interjúzott első regénye megjelenése kapcsán.

    • 2022. június 23.

    Elle Cosimano: Ez egy olyan könyv, melyről sosem hittem, hogy meg tudom írni

    A Finlay Donovan ölni tudna az egyik legkiválóbb nyárindító olvasmány.