
- Kovács Krisztián
- 2021. augusztus 31. | Becsült olvasási idő: 4,5 perc
Pulitzer-díjas regény. Kérdés persze, manapság – amikor Bob Dylan, nem elvitatva rendkívüli dalszerzői tehetségét, megkaphatja az irodalmi Nobel-díjat – van-e még valódi fokmérője egy-egy irodalmi kitüntetésnek? Alighanem az irodalmi döntéshozók még messze nem silányodtak le annyira, mint mondjuk az Oscar-díj, és bár kétségtelenül itt is akadnak slágertémák (elég csak Colson Whiteheadre gondolni), azért a Pulitzer-díj hármas döntőjébe jutott művekről talán egy fokkal nehezebb azt mondani, hogy nem megérdemelten tartanak igényt a szakma elismerésére. Amikor pedig egy mű képes azt a minőséget produkálni, mint Viet Than Nguyen első regénye, akkor kétségünk sem lehet afelől, hogy jó helyre került-e az elismerés.
Viet Thanh Nguyen: A szimpatizáns
Viet Thanh Nguyen Vietnámban született 1971-ben, jelenleg a Dél-Kaliforniai Egyetem angol-amerikai tanszékének professzora, aki a 2010-es évek elején döntött úgy, hogy belevág egy az amerikai mintától jelentősen eltérő Vietnám-regény megírásába. Hogy miért volt ez részéről komoly döntés, ahhoz elég csak megvizsgálni a Vietnámi-háborúról rendelkezésre álló amerikai forrásanyagot, mely hosszú-hosszú évekig igyekezett tagadni a nyilvánvalót, és észszerű kivonulásnak bélyegezni a hadtörténet talán legkellemetlenebb amerikai háborús vereségét. Még a filmiparban is hosszú időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Oliver Stone le merje forgatni A szakasz, aztán pedig a Született július 4-én című filmjeit, melyek talán elsőízben voltak képesek rámutatni a háború léleknyomorító erejére, és az amerikai katonák indokolatlan kegyetlenségére.
Nguyen története elsülhetett volna másként is, mint ahogy tett, de hálisten manapság talán az amerikai átlagpolgároknak már van annyi önkritikája, hogy a csillagos-sávos lobogót látva ne tegyék rögtön zokogva a szívükre a kezüket, mert az a zászló, és a rajta lévő szimbólumok nem csupán hazaszeretetet, de mérhetetlen hatalomvágyat is jelenthetnek, és éppen ez a kettősség az, melyre Nguyen regénye is felhívja a figyelmet: hogy a történelemnek legalább két oldala van, nézőpont és nézőpont közt különbségek mutatkoznak, és csak szubjektív igazság létezik, nem pedig egyetlen egyetemes igazság. Nguyen főhőse a kommunizmus ellen harcolt hazájában, de aztán a történelem őt is elsodorta. Századosként tábornoka oldalán az utolsó amerikai gépek egyikén kénytelen elhagyni Vietnámot, hogy aztán az Egyesült Államokban keressen menedéket, és titokban a visszatérésen dolgozzon. Igen ám, de hősünk élete nem éppen egyszerű: cserediákként fiatalon az Egyesült Államokban tanult, amerikai apától született, tehát sokan egyszerűen fattyúnak tartják, politikai szerepvállalásával sincs teljes mértékben kibékülve a környezete, és ha még nem mondtuk volna, valójában elvhű kommunista, és a kommunisták kémje.
A szerző dedikál
Nguyen feltár egy hírszerzői világot, mely ugyan Graham Greene és John Le Carré kedvelőinek nem sok újat fog mondani, de nem szorítkozik a hírszerzési módszerek technikai adottságainak taglalására, sokkal inkább az azokkal párhuzamos lélektani szálat boncolgatja. Tulajdonképpen minden egyes ötlet, minden tett mögöttes gondolatait megismerjük, lenyűgöző tablót faragva a menekültek, bevándorlók, félvérek, katonák, ellenállók, forradalmárok életéről.
Nguyen egész közel hozza hozzánk hőseit, de mégis egyik sem az az alak, akivel könnyedén azonosulunk, sőt. Tulajdonképpen visszataszító figurák a maguk illuzórikus gondolataival, kicsinyes döntéseikkel, és helyzetüket elfogadni képtelen attitűdjükkel. A saját országát visszafoglalni szándékozó tábornoktól, a Vietnámi-háborúról filmet forgató hollywoodi filmmogulig mind szánalomra méltó alak, és az, hogy Nguyen ilyen egyértelműen egyenlőségjelet tesz a háborúban szemben álló felek közé, félreérthetetlen üzenete a regénynek, és lényegében a mondanivaló meg is érkezik oda, ahol pl. Stanley Kubrick Dr. Strangelove-ját megismertük. Nincs jó és rossz, vagy ha volt is, a háború kiegyenlítette a lelki tényezőket, és megnyomorított mindenkit, akit csak elért, és bár, ahogy ott, úgy itt is akad bőven megmosolygtató elem, mindvégig ott bújik a felszín alatt valamiféle baljós előérzet, ami ki is csúcsosodik a regény fináléjára.
A Pulitzer-díj átadó ünnepségén
Ám mire eljutunk idáig, ahogy főszereplőjét a szerző, a történet úgy csavarja ki az olvasót. Nguyen stílusa elképesztően olvasmányos és gördülékeny, ugyanakkor olykor már zavaróan sűrű a rengeteg eszmefuttatással, ami meg-megtöri a cselekmény ívét még akkor is, ha értem, miért volt szükség rá. A szimpatizáns nyíltan rokonítható George Orwell 1984-ével, és Arthur Koestler Sötétség délben című regényével is, ugyanakkor épp némileg dagályos formája miatt nem képes felnőni a szintjükre, ami egyébként egyáltalán nem baj. Nguyen nem klasszikust akart írni, és már így is többet tett a Vietnámi-háború lélektanának megismertetéséért, mint komplett filmstúdiók a 80-as években, munkája ráadásul kétségkívül tiszta, és a szó klasszikus értelmében véve igazságos.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.
Magyarországon ritkán tapasztalható nagyszerű összefogás a kultúráért.
A csütörtöki nyomozóklub eltűnt tévés személyiség után kutat
A rémesen vicces Addams-feldolgozás
Irene Vallejo Papirusza átjárókat úgy nyit átjárókat a történelemben, hogy egy pillanatra sem válik labirintussá.
Végre Egri Lajos oktatói életművének második, utolsó felvonása is olvasható magyarul: A kreatív írás művészete rövid szakmai összefoglaló, egyúttal a Drámaírás művészetének továbbgondolása.